Az arcom talán sosem volt az enyém, mindig is hozzád tartozott. Jobban szeretted, mint én. Jobban elfogadtad, mint én. Ezerszer megérintetted szeretetből, míg én csak akkor vetemedtem ilyesmire, ha nagyon muszáj volt, ha vak világomban tükörbe nézve sem láttam, hogy mosolygok-e avagy szánalmasan zokogok.

Olyankor muszáj volt. Tudnom kellett, hogy amit látok, valódi-e.

Megérintetted az ajkaimat, azt a mocskos szájat, mely disznó módjára ette a vályúból a moslékot, túrta a sarat, a földet, a fákról lehullott színes avart, a szél forgatta leveleket. Azokat az ajkakat, melyek az ecsetet a festékbe mártották, hogy aztán formátlan fekete tócsákat fessenek a cigarettacsikkekkel agyondobált járdakövezetre. A te kezeid azokat is feltérképezte, a valóságot, az árnyékot, a halált, a bűzlő fogaimat és a torkomat. Te meg merted őket simítani, pedig tudtad, hogy miket tettek, hány olajtól, füsttől, tűztől, rágógumitól és ételmaradéktól ragadó másik szájat csókoltak meg. Tisztában voltál vele, hány ember halálos ítéletét ordították, szóban hány lelket korbácsoltak meg, hány állatot vágtak fel élve, hány hangyának tetsző gyermek jövőjét taposták el, hány aluljáróban fekvő hajléktalanba rúgtak bele.

Te mindent tudtál rólam, és mégis a szemembe néztél, amikor mindenki félt tőlem.

A fülembe suttogtál a tűztől vöröslő hajnalhasadtakor. Mindenki ordított, tüzet mentek oltani, melyet én gyújtattam. Mindent hallottam, hányan átkozzák a nevem, hányan fejezik ki dühüket, utálatukat irántam.

Én nem akartam rosszat. Nem akartam ölni, se senkit sem bántani.

Azt hiszem, ezt is tudtad.

De nem tudtad megmondani.

A fülembe való suttogás nem jutott el a tudatomig. Az egész világ kiáltozását meghallottam, de a tiédet nem. Csak elképzelni tudtam, hogy mit suttogsz: „Hiába szólok hozzád, nem hallasz meg. Azt hiszem, megnémultam. A hangom felszakad a torkomból, de nem tud teljesen kibukni belőlem. Az üres falak sem tudnak meghallgatni, még a madarak csipogása is elnyom. Mikor veszed már észre, hogy én melletted állok? Mikor tudsz végre elfogadni? Csak fogadj el, fogadd már el, hogy többé nem vagy egyedül! Ne fogd be a füled, ne zárj ki magadból! Az a jó, ami én vagyok, a te részed is."

Egyre kétségbeesettebben néztél rám, de azért minden egyes nap türelemmel sétáltál az oldalamon, türelmesen nézted végig, amint újra és újra ugyanazokat a hibákat követem el. Nem bírtam elviselni a boldogságot, boldogtalan akartam lenni, de nem hagytad. Állandóan megcsókoltál, vagy rávettél, hogy én csókoljalak meg. Szökőkutak körül piknikeztünk, együtt énekeltünk, együtt suttogtunk, együtt hallgattunk, egymás gondolatát fürkésztük. De csak te értettél engem, én tényleg kizártalak.

A mindened voltam, vigyáztál rám. Nem hagytad, hogy mások bántsanak, vagy, hogy magamat bántsam, azonban a liliomokat, melyeket letapostam, nem tudtad megvédeni. A rózsákat levágtam, elajándékoztam a szemétdomboknak, utcasarki szemetesek kebelébe dugtam a legnevesebb, legértékesebb lepkék hulláit. Elvágtam magamtól a színeket, az örömöt, a vigaszt.

Mindet szerettem, és mindet eltaszítottam.

Mindent s mindenkit.

Sosem tudtam igazán örülni bárminek is. Láttad rajtam, hogy szenvedek, amiért nem szenvedhetek.

Egyre kevésbé reménykedtél, hogy egyszer meggyógyulok, egyszer beforrnak a szívemen tátongó lyukak, melyek azt üvöltötték az idő minden egyes minutumában, hogy szedjem darabokra a világot, és akkor majd minden jobb lesz. Csak a hited tartott mellettem, a hitedet nem tudtam semmivé porlasztani, pedig ezernyi kínzóeszközzel próbáltam.

Már mindenkit megöltem, mindent felégettem. A fák lombja hamuként hullott a földre, mely szintén megperzselődött. A virágok vért hánytak, a levegő füsttől, benzintől, mocsoktól bűzlött. Pokolként tátongott az üres univerzum, egyetlen csepp vizet sem hagytam, fulladj csak meg, szomjazd a halált, mely megment a karomból. A csillagokat leszakítottam, kivertem belőlük az erőt, hogy ne tudjanak fényt ontani magukból, az általam teremtett jövőt ne kelljen látniuk.

– Csak segítettem nekik, hogy megpihenjenek... – szabadkoztam, amikor sírva néztél rám. – Nem bolondultam meg, csak nem tudtam elviselni, hogy már mindent tönkretettem. Azt szerettem volna, hogy legalább nekik jó legyen.

De itt nem álltam meg. Te még éltél.

A kezeidben az utolsó létező levendulát szorongattad, az utolsó tő ibolyát, könyörgő, napsugarakat ígérő nárciszokat, szerelemmel kecsegtető vörös pipacsokat, és illatozó, új tavaszt, új fiatalságot és életet ígérő jácintokat. Egy csokornyi rózsa is hozzád imádkozott.

Az ajkaid szavakat formáltak, de mint egyébként, most sem értek el hozzám a könyörgéseid.

Leterítettelek, a virágokat elejtetted, körbevettek minket. A kezeidet szorítottam, a vállaidat harapdáltam, körmeimmel az arcodba vájtam. Eltorzultak angyali vonásaid, a bánatos mosoly, mely mindig a szád sarkában ült, csak még idegesítőbb, még szeretettebb lett, még őrültebben imádott és utált. Sötétlő szemed könnyet hullatott, de ahelyett, hogy lemosták volna azt az átkozott mosolyt a képedről, hogy végre tényleg egy áldozatra hasonlíts, csak az én világomat homályosították el.

A gyűlölet és önimádat virágnyoszolyáján fetrengtünk. Csaholtam, mint egy veszett kutya. Meg akartalak ölni, de ugyanakkor meg is akartalak menteni a bennem tomboló viszálytól. Tudtam, nem fogsz elmenekülni, inkább szívbe döfnéd magad. Habár azt azért mégse. Akkor én is veled együtt haltam volna.

Egy életen keresztül előttem sétáltál, mikor a lámpák a hátam mögött sorakoztak, és vezettél az utamon, mikor gyertyafény lángjánál galoppoztam. Kiskoromban, pocsolyákba nézve téged láttam, a sötétséget, mely egyszerre volt kecsegtető és félelmetes. Megmutattad azt, aki te voltál, és tükröt tartottál elém, hogy lássam azt az iszonyatos szörnyeteget, akivé én váltam.

Sosem feküdtem le veled igazán. Akartam, de képtelen voltam rá. Azonban most, hogy már megöltem a földet, úgy éreztem, bármit megtehetek. Letéptem az éj leplét rólad, és te hangtalanul hiába sikoltoztál.

Nekem jobban fájt.

– Meg foglak ölni – zokogtam.

„Tudom" – olvastam le a szádról.

Csendesen ringattalak a karomban, és te belém kapaszkodtál. A virágok nyöszörögtek csak, megmentőjüket látták gyötrődni, a legigazabb lelket látták, amint az feláldozta magát, hogy megváltsa a legbűnösebbet.

– Szenvedsz már eléggé? – visították a rózsák. Dühtől cirmos szirmaik elevenen elégtek, tűzgyűrűt lobbantottak körénk felgyújtva társaikat is.

– Nem eléggé – búgtam megcsókolva az alattam reszkető testet.

Visszacsókoltál, faltad a reménytelenséget, az édes nincstelenséget. A szemeidben ülő ködfüggöny lassan leereszkedett, átéreztem, mit élhettél meg mellettem. Vajon hányszor akartad megölni magad? Hányszor választottad mégis a nehezebb utat, hogy megkímélj? Tudod, hogy bűnt követtél el, amikor éjszakánként az ablakomban ültél leselkedve, hogyan alszom, és egyszer sem próbáltad megszabadítani tőlem a világot?

A bőrödet karistoltam, ujjbegyeimmel mindenütt bepiszkoltam az ártatlanságod. A virágok mostanra hamuvá égtek, ketten maradtunk. Az élők és holtak felszívódtak, csak egyedül mi, egy összefonódó test feküdtünk a semmi közepén.

A szüzességed nekem adtad, én pedig cserébe csak veled foglalkoztam.

Csókokkal borítottam a tenyered, a szívedbe könnyeztem, a lelkedet löktem a csípőmmel.

Addig simogattalak, amíg az ujjam mentén mindenütt piszokkal fedtem be a tested. Most már olyan voltál, mint én. Ugyanolyan bűnös, mint én. Ugyanolyan gyilkos, ugyanolyan kiátkozott, gyűlölt, megvetett.

Mámorittasan, megbénulva, elvesztem a karjaid között.

Egy egészen röpke pillanatra megnyugodtam, hogy a következő levegővételednél meg is törd a hazatérés varázsát.

– Szeretlek – súgtad a fülembe.

Felültem, ragyogó szemeidbe néztem. Hiába minden tettem, még mindig szerettél. Még mindig boldoggá akartál tenni. Még mindig nem hagytad, hogy szenvedjek. Fel akartál vidítani még ekkor is? Miért nem tudtad megérteni, hogy nem akartalak meghallgatni?

– Szeretlek. – Csilingelt a hangod, angyalian táncolt az elsöpört mindenségen. Akármennyire is szomorú volt, még mindig életvidáman szaladt a megperzselt mezőkön, hitben teljesen, a nem létezés csöndjét megkötözve.

– Nem! Nem szerethetsz! Nem érdemlem meg!

– Szeretlek! – letérdeltél elém, próbáltál magadhoz húzni, de elhúzódtam, menekülni akartam a jóságod elől.

– Nem akarom hallani! Nem akarok megváltást! Gyűlöllek! Szenvedj! Szúrd ki a saját szemed! Szúrd ki az enyémet, de ne szeress!

Csimpaszkodó karjaid lehanyatlottak, a földre meredtél, a virágaidat kerested, melyek téged védve haltak meg.

– Nem szerethetlek? – elhaló hangszínnel bóbiskoltál.

A lábad közé néztél, valami folyni kezdett belőled. Vér volt, rózsás, bíborszínű vér. A bensőd kiömlött, mindent elmosó folyóként bugyogott a forrásból az életed, a sok szomorúság, sanyarúság, amiért küzdtél, nehogy megfosszalak tőle.

– De én szeretlek – mondtad elhaló lélegzettel.

Most már a csuklód is vérzett, a kiszívott nyakad, az ajkad.

Kétségbeesetten lehajoltam hozzád, próbáltam megállítani az elkerülhetetlent.

– Te nem szeretsz engem? – mosolyogtál még egy utolsót

A véred mentén növények bújtak ki a földből, megváltottad kitartásoddal a világot. Magadat nem tudtad megváltani, de minden mást igen. Feltámadtak a virágok, elhúztak a karjaimból, cserébe, amiért életet leheltél beléjük. Hódolóid esengve néztek rád, miközben az ujjad hegye lassan kiszökött a kezemből. Lehunytad a szemed, örökre lezártad a pilláidat.

Már soha többé nem leszek boldog – futott át a gondolataimon. – Nem látom majd azt a meghatódottságot, az íriszeidben nyíló léleknyi fájdalmat, a sajnálatot és a végtelen szeretet, mely még hagyta azt is, hogy megerőszakoljalak.

Innentől már csak szenvedni fogok. A virágsír lassan betemetett, de még mindig a kezedet akartam fogni.

Megöltelek.

Megöltem a legfontosabbat.

Nem szeretsz?

– Szeretlek – zokogtam, de ez már nem hozott vissza téged.

________________________________________

Túlírtam. Tudom. Ez van. Itt a végem.
Remélem, azért tetszett. Bárminemű véleményt szívesen fogadok, lehet szidni és dicsérni is.

eAdormidarEx Íme, kész van a boldogtalanság örök rémképe. ~

Haru Amadare