1597-ben Yi SunSin admirális alatt szolgáltam, a haditengerészetnél. A napok szinte egybefolytak, monotonok voltak. Edzéssel, kiképzéssel és gyakorlással teltek.

Itt, ezek között az elfuserált körülmények között, ismertem meg SeokJint. Először nem akartam vele barátkozni, mert féltem, hogy rájön, mi vagyok. Már több mint 100 éve éltem teljes magányban és úgy gondoltam, jó nekem így. A srác kisugárzása és jókedve viszont pozitívan hatott sötét lelkemre.

Egyre többet beszélgettünk. Aztán már csak arra eszméltem fel, hogy van egy barátom. Elmondta hogyan vetődött ide, a haditengerészethez. 19 éves létére, már felesége és gyereke is volt. Boldogságban éltek a falujukban. Szülei pedig mindenben támogattàk őket. El is gondolkoztam ezen. Milyen jó lehet ha a szüleid mindenben támogatnak. Aztán ki is vertem ezt a fejemből, hiszen én az apámat, magam gyilkotam meg. Még szerencse hogy anyám már nem élt mikor visszatértem a faluba és mészárlást rendeztem. Visszatérve Jin sztoriához, senki nem lehetett volna boldogabb nála, hisz mindene meg volt amire vágyott. Aztán a japánok, előrenyomulásuk során, megtámadták a falut ahol laktak. A szülei, felesége és a gyereke is életét vesztette. Úgy érezte, nem bír tovább úgy élni mintha mi sem történt volna. Nem bírta a magányt, így beállt a haditengerészethez. Itt pedig barátokat talált, akik nem hagyták egyedül. Köztük voltam én is.

Hihetetlen volt számomra, hogy újra önfeledten szórakozhatok valakivel. Mintha egy kicsit újra ember lettem volna.

De mint minden más az életben, ez is túl jó volt ahhoz, hogy sokáig tartson...

1597. október 26-án a Myeongnyang- szorosban, kitört egy csata, köztünk és a japán haditengerészet között. A mi katonáink közül, gyakorlatilag mind csak várta a halált, hiszen a japánok 330 hajóval rendelkeztek, míg mi csupán 13-mal. Senki nem gondolta, hogy túléli az ütközetet.

Jinnel egymásra néztünk biztatásképpen. Megfogadtuk, hogy egymás mellett leszünk a harc közben. Ami azt illeti, nekem nem is kellett volna izgulnom, hiszen ha úgy akarom én el tudtam volna menekülni, nem haltam volna meg. Mégis aggódtam. Nem magam miatt. Jin miatt. Hiszen ő csak egy törékeny ember volt. Akármi megölhette. Ezért eldöntöttem hogy vigyázni fogok rá.

Aztán elkezdődött a csata. Tulajdonképpen senki nem gondolta volna, de a mi maroknyi csapatunk legyőzte a nagy japán erőket.

Éjjengeni, kiáltozni kezdtünk. Körbenéztem. Barátom után kutattam. Majd megláttam.

Ott ült a hajó pereméhez döntve a hátát. Nem értettem, ő miért nem örül velünk, viszont mikor közelebb mentem, mint egy pofoncsapás, úgy ért el a tudatomig, Jin megsérült. Méghozzá nem is kicsit. Azonnal mellé ugrottam, viszont a vér szaga mámorba ejtett.

Már nem volt magánál ezért döntenem kellett. Hagyom hogy meghaljon vagy átváltoztatom. Nem teketóriázhattam sokáig. Gyorsan végigpörgettem mindkét lehetőséget a fejemben, de mindig ugyan annál kötöttem ki. Most 100 év után először önzőnek kellett lennem.

Jint a hajó egy eldugottabb zugába vittem és megharaptam. Rossz volt nézni ahogy szenvedett, de mégis úgy éreztem, ez volt a jó megoldás.

Mikor magához tért, semmit sem értett a helyzetből. Nagyon jól emlékezett rá, hogy néhány perccel ezelőtt egy hatalmas fájó seb éktelenkedett oldalán, most pedig még a nyoma sem látszik, a fájdalom pedig mintha nem is lett volna.

Fogtam neki patkányt a hajó azon részéről ahol az élelem volt és kértem hogy igya ki a vérét. Először fanyarogva nézett, de amint felsértettem az állat bőrét és megérezte az édes nedű illatát, ő maga kapta ki a kezemből.

Miközben pedig étkezett, elkezdtem neki magyarázni. Elmondtam neki mindent a vámpírságról és az én vámpírrá válásomnak történetéről. Érdeklődve hallgatott, nem akadt ki.

Aztán csak egy valamit kérdezett.

"Miért?"

Kicsit el is gondolkodtam a válaszon, de aztán a szívből jövő igazságot mondtam.

"Mert 100 év magány után te voltál a legelső barátom, aki megértette a fájdalmamat."

Ahogy a szemébe néztem, láttam hogy nem neheztel rám, tettem miatt. Sőt, ki is jelentette... mostantól ketten leszünk a világ ellen. És megígérte, hogy soha nem leszek többé magányos.

Az ígéretét pedig be is tartotta. Innentől kezdve ott voltunk egymásnak. Együtt vándoroltunk és lassan már nem is barátok voltunk. Testvérek lettünk. Sokáig voltunk csak így ketten...majd 202 év múlva találkoztunk egy hozzánk hasonló fiúval akit Yoonginak hívtak.

Itt is lenne a második részt!😘