Magányosan ülök a széken,

a kora reggeli fényben.

Körülöttem mindenki beszél,

s míg más vidáman él

én szomorúan bámulok előre

az órát tartó tanárnőre.

Gondolatokban messze járok,

a homályban a csengetésre várok.

Egy- két szó elcsendül,

a fegyelem meggyengül,

és a kialakult káoszban

én egyedül ülök magányosan.

Telnek a percek,

 és a szünetek

a felelés veszélye fenyeget,

az idő magába temet.

A tábla előtt azon kapom magam,

már megint én maradtam magányosan.

Óra végén mindenki előrerohan,

én a sor végén sétálok nyugodtan.

A suliból kiérve

az utcára rátérve

sétálok álmosan,

szomorúan, bánatosan.