Lassan nézek fel az égre,
Én földhöz ragadt ember.
Irigykedve szemlélem a madarat.
Szállni akarok, szállni kéne.

Szívem hevesen ver, ahogy
az ablakpárkányra lépek.
Lenézve tátongó űr fogad,
Szállni akarok. Szállni kéne.

Kinyújtva kezem, valaki
vissza ránt. Miért nem engedsz
repülni végre már?
Szállni akarok, szállni kéne!

Szabad akarok lenni!
Olyan, akit nem zárnak kalitkába.
Nem akarok szárnyszegett lenni,
Szállni akarok! Szállni kéne.

Repülni szeretnék, repülni
végre már, de folyton vissza ránt a zord valóság. Keze meg fog, de
Szállni akarok, szállni végre.

Elszállni egy messze földre, hol nem lát barát, nem bánt ellenség. Elmenni, a kezek elől, mik üldöznek oly rég.
Szállni szeretnék. Szállni végre.

Kitörni a rengetegből fel a fellegekhez.
Elszállni a naplementés mámorító fénybe. Lassan nyújtom ki a kezem,
Szállni akarok, szállni kéne.

Fakó szememet becsukva meredek
képzeletembe. Ha a valóságban nem is, de az elmémben oly szép, oly jó
Szállni végre...szállni végre.

De a valóság itt is megtalál. Számat befogják, kezeim lefogják, szárnyaim elszakítják és kiütik kezemből a tollat.
Szállni végre, szállni akarok!

Nem értem miért akarnak a földön tartani. Szállni egy másik táj fele, szállni a föld felett olyan jó!
Szállni akarok! Szállni végre!

Fent a fellegekben kezem kinyújtva élvezem a szelet, ahogy süvít újjaim felett. Ez az igazi szabadság...
Szállni végre. Szállni végre.