Kókadtan ébredezik a világ.
Kinézve a koszos ablakon,
láthatod, hogy ezernyi virág
Nyújtózkodik bágyatagon.

Kilépve a harmatos fűre,
Talpadat csiklandozza a víz,
s vígan dalol egy fülemüle,
Ezzel téged, ő táncra hív.

Feltekintve rád nevet a nap,
S hűvös szellő fújja szét hajad.
Álmos szemeid kippatannak,
S karjaid kitárva vannak.

Az erdőböl egy dallam is hív,
Tündérek hangját hallhatod így.
Hallgatva lépsz a fák közé is,
Egy őz néz vissza reád így.

A fának dölve bambulod őt,
Magadat helyébe képzeled,
Barna hajad már-már szinte szőr,
S agancsot képzelsz fejedre.

Egy idő múlva ellép az őz,
Lassan elnyeli az erdő hangja,
Te újúlt lélekkel vissza tőrsz,
A zord, ember sivatagba.