Fájt, szúrt, hasogatott fojtott,

Sós könnyek áztatták arcom.

Szívem megállás nélkül verdesett,

De a madárka a kalitkában senyvedett.

Minden szava hazugság,

Én mégis elhittem az egészét már.

Ott feküdt alattam, ölelt szorosan,

Tudtam, hogy az övé maradtam.

Bár ő az enyém sem volt,

Soha, semmikor; csak kohézió,

De az álom oly túlvilági,

Tőrbe csaltam magam, hazudtam ezidáig.

Fájt, mi még sosem,

Fiatal szívem darabjaira esett.

Tudtam, hogy nem örök,

De meg akartam tartani pillanatok között.

Túl sokat kívánt szívem?

Ő beérte-e kevéssel?

Alig kapok levegőt,

Fulladozok könnyek között.

Ne menj, nem bírom elviselni,

Látni akarlak, csókolni, érezni.

Hangja már csak telefonból,

Érintése nem több, mint illúzió.

Gyűlölöm, hogy gyenge lettem,

Előtte még tartással rendelkeztem,

Elmorzsolt, felégette falaimat,

Többé tett, de nélküle elváltoztam.

Szenvedő, sötét szörnyeteg,

Ki elemészti ép eszemet.

Nem mondhatod, hogy ennyi,

Hisz egy másodpercünk sem volt semmi.

Titkunk vállunkon nyugodott,

De minden percért szívünk dobogott.

Éltünk, mint még sosem,

Éreztünk mindent, amit lehetett.

Nem vetted észre, hogy mi ez?

Az egésznek a lényege: szeretlek!

Szeretlek, te hitetlen szív,

Imádlak, bármennyire is kín!

De el fogsz hagyni, tudom.

A gyötrelemhez kevés vagyok,

Bele fogok halni rögvest,

Szerelmünk enyészik az idővel.

Fakuló emlék, fájdalom,

Nem leszünk több, mint haldokló világok.

Hátra fogsz tekinteni, keresni,

Szellem leszek, ki már nem tud szeretni.

// Keltezés: 2019.07.21.