Vörös rózsa egymaga udvarnak közepén,
arcát alkony idején színesedő égnek emeli,
s nyugtatja szemeit telihold ezüstös víztükrén.

Nem magányos ő,
elveszett porszemnek sem érzi magát világban,
tűzből kipattant szikrának s cseppnek a pohárban.

Érzésnek véli magát,
hiszen őt adják annak jegyében,
sors szelének, amely összefújja az egymásról lemondott szíveket.

Egyetlen szó ő,
kimondva minden ajkon édes,
kimondatlanul viszont hibából is végzetes.