Szörnyetegeket teremtettünk,
amelyek bennünk élnek ellenünk,
magunk köré egyre falakat építünk,
mert a nagyvilág fénye bántja a szemünk,
koporsókat faragtunk majd kiszögeltünk,
nehogy már kicsit is jól essen a félelmünk;
lépések helyett benne kacagva hempergünk,
átkunk mind a pajzsként épített fegyverünk,
jobb napokat vágyik az elszenderedő remény,
lehunyjuk szemeinket felragyog a holdfény,
de hiába, ha bal lábbal rúgja az ajtót a hajnal,
ismét péntek tizenhárom a büdös francba,
abba kellene hagyni még mindig élhető,
csak kölcsön adtad ördögnek a lelked,
vérkamattal talán még visszakérhető,
kissé már poros és használni kéne,
megszokástól válik sótlan az élet,
továbbra sem késted le a jövőt,
viszont nem ártana elindulni,
olykor nem szabad szabadkozni,
csak magad szabadon engedni,
a lejtőn nem a padlóig nyomni,
utána pedig hegynek a féket taposni,
amikor nincsen már több józan érv,
előtör mindenkiből a színtiszta ész,
amikor pedig az ében utcán egyedül állsz,
kalapáccsal a kézben döntsd el mit csinálsz,
magány köde ölel, beléd marni ereje nincsen,
körülötted van hidd el, aki mindig megörül,
örömmel arcodat látja, mosolyoddal szenderül.