Úgy gondoltam soha nem kell félnem,
ha körbevesz a csend mindig lesz aki hozzám szól,
most kegyetlenül torkon ragadt a felismerés,
amiért füleimet csak a csend éri utol.

Nincsen körülöttem, akinek a tüze megérint,
társam csak a szürke félhomály,
paplanként ölel körbe és jótét mosollyal borul rám,
félek mi lesz, ha elengedem a kezét, ugyan mi  vár rám?

Nem számítok rá, hogy egyáltalán észrevesz,
hiszen lépni sem merek felé,
úgy bánt, hogy nem történik semmi sem,
pedig a vágy és álom már oly' kevés.

Kikopott a láz és nincs többé törekvés,
eltűnt az is, ami egykor volt gyönyörű szép,
állok az út szélén és nem tudom merre tovább,
hová mehetnék, kivel lehetnék, gyötrő a tudatlanság.

Nézem helyette, ahogy egyre távolodik,
lassan fakul napkeltében a félhomály,
a híd, amerről jöttem leomlott rég,
múlt köde romjait sem őrzi már.

Elfelejtettem lassan, holnap is van ma,
ne csak az árnyékot lássam a napban,
új lehetőséget minden pillanat,
hogy ne kövesd el ismét, amit tegnap.