Régen volt annyira már,
hogy ott álltál annál a falnál,
mutattad, amit nem lehet,
kimondtad a csendhelyet,
akkor vált egésszé a világ.

Megvont már az irány,
ledobtad mindet, ami bánt,
azt mondtad: épp most így jó,
mégsem járt olyan messze a végszó,
ritkán volt látható a szépségládikó.

Hamar elfogytak a boldog percek,
jöttek a vitából szőtt fellegek,
fáradtak az érvek, folyton ugyanaz; érdek,
végül pedig a lélek könnyei felett,
szív az asztalra csapva felállt és így felelt:

Köszönöm béklyó, szép volt,
de most már éppen ideje talán,
külön utakra indulnunk ha már,
olyan késő van nem pedig korán,
sötétségből fény felé botorkálj.

Legyen hát ez a mottó az éjjelé,
hiába szívod, majd fújod felé,
cigarettafüstből annak jelét,
hogy angyal sohasem voltál,
jó ideje ördögöd semmit sem ér.

Szólíts hát végre a nevemen,
engem, akinek te voltál a mindene,
régi mosolyod a szikráját is elfeledte,
még egyszer harsogja a visszhang:
szívtelen, több nem vagy.