Mész s mégsem haladsz,
csak a világ változik,
hiszen sodorja időnek folyama.

Huhogva gúnyszó s reccsenő ág,
de borostyán szempárra,
gazdát valamiért mégsem látsz.

Ott volt az-az igazság,
füleidet kerülte csupán el,
hogy szárnyainak csattogása száll.

De talán csalás s ámítás,
hiszem minden hazugság,
volt egyszer igazság.

Vörös telihold lüktet éji égen,
könnyes szemekkel nézve,
oly közeli messzeségbe.

Fényének fátyla nehezen üti át,
ama hamuból való havazást,
melybe temetkezik a világ.

Felemésztette magát látva,
minek hold is szemtanúja lett,
ember végül mivé lett.