Tagadhatatlan, gondolja ő és virágot nyújt feléd.

Tudatlan vagy, mondod és virága elhervad.

Gondolkodj mit beszélsz, mondja és a virág lángra kap.

Egy mondat elég s lehűtöd a kedélyeket.

Szomorúan néz rád és te megbántottan nézel vissza rá.

Tudatlan vagy mert másé a szívem, mondod és ő megroppan.

Eldobtad szívem mikor kedves voltál nekem, s most mégis akarsz mint mátkádat.

Mi lesz velem nélküled s mi tévő legyek?

Amit akarsz rajtam kívül bármit a világon, de ne felejtsd el, kedvesem, hogy eldobtál magadtól így hát ne hibáztass engemet.

Gyötrő kínt hoztál reám, te leány, mondja és megsebzetten elfordul tőled.

Óhatatlanul is szíven üt szomorúsága s mielőtt szíved dobbanhatna egyet megpördül.

Álnok gazember vagy, mondod s megtántorodik magabiztossága.

Szívéhez kap s neked könnycseppek gördülnek le az arcodon.

Senki sem veszi észre könnyeidet még magad sem amíg ő meg nem kérdezi.

Miért sírsz hisz már nem vagyok kedves számodra, mondja.

S te értetlenül állsz mert megbabonázott újra ez a dühös arckifejezés.

Tehetetlen gyötrő kín lesz rajtad úrrá mert most vetted csak észre, hogy még mindig kedves számodra s örökké ameddig élsz az lesz számodra.

Megfordul és te a keze után kapsz.

Értetlenül fordul meg és kérdőn néz rád.

Hol van a szíved vagy kié a tied, kérdezed tőle.

A tied , mondja és nyugtalanul néz vissza rád.

Ó, hibát követtem el és e percben jöttem rá. Hogy te ki vagy számomra, mondod.

S kíváncsian figyel rád.

S csak most látom, hogy ahelyett, hogy megfogtalak volna eltaszítottalak magamtól.

Kétségtelen, hogy kárt okoztam pedig nem akartam, mondod s a karjaiba omlasz.

Tétován átölel s félve magához húz.

Kedves vagy még számomra és most jöttem erre rá, kedvesem, mondod halkan s ő szívből elfogad.

Mindketten boldogok vagytok s szabadok amennyire csak lehet két kamasz.