Egy daru szállt a ház tetejére.
Ablakával szembe röpült és benézett.
Bent nem volt egy lélek sem,
üresen állt a szoba, fehéren.

Hamar odébbszállt így hát,
de nem jutott messzire;
távolban egy lány állt, 
őt figyelve.

A daru leszállt elé a földre,
majd hosszú lábaival közelebb lépegetetett.
"Miféle madár vagy te"-kérdezi a leány,
"hogy ily közel merészkedsz hozzám?"

A daru fölnézett, s így felelt:
"Tudod...hiányoztál."

Könnyei peregni kezdtek, mint a fűszálon a reggeli harmat,
hosszú lábaival ugyan letörölte azokat,
de sokra nem ért vele.
Szívét valami ugyanis kettétörte.

Nem állt előtte senki.
Soha nem volt ott a lány,
ki ugyan sokat jelentett neki,
ő ezt sosem fogja tudni már.

Üres a szoba.
Mintha nem is lakott volna ott senki.
Pedig egykoron, egy életnek akkoriban
nem volt mása, csak ennyi.

A daru pedig azóta is hiába keresi,
csak szívében találhatja meg, hisz ő már nincs itt.
Egy szép reggelen kimúlt a lelke,
szárnyra kapott és a szél messzire vitte.

Ó, mily nehéz most nélküled!
Mit tettél te madár, hogy ezt érdemled?
Repülj messze hát, vissza se nézz!
Akit keresel vissza nem jön többé!

Neved napján eltemették,
Hideg földbe elültették,
Vissza nem jön soha már!
Szállj messzire, te nagy madár!