Örökké valóságnak tűnnek az elmúlt percek,
reggel mindig egy szóval ébredek fel: szeretlek.
Ölelésed már másnak jár de a szívem érted fáj,
talán süket vagy és hiába ordítom, hogy ÁLLJ.
Kevés volt a veled eltöltött idő de egy valamire rájöttem,
életemben úgy érzem először most igazán szerettem.

Felkelni mindennap és nélküled aludni el,
ember ekkora kínt nem viselhet el.
Rájöttem már rég, hogy te vagy a kezdet és a vég,
történhet bármi az én szívem csak a tiéd.
Őrzöm magamba az elmúlt időket mert nem tudlak feledni,
zárkába raktam az emlékeket, hogy ne tudjanak elhagyni.

Akár tetszik, akár nem: nem akarok nélküled élni.

Mikor először megcsókoltál méreget adtál át nekem,
éreztem már akkor is, hogy erre lesz mindig is szükségem.
Rohamosan romlik minden mert nem kapom meg a napi adagom,
gömbölyödve fekszek az ágyamon és a könnyeimet hullatom.
Eltávolítani már nem lehet belőlem soha többé a mérged,
de remélem, hogy valahol mélyen te is ugyan ezt érzed...