némán járok a hegygerincen,

körülöttem egy lélek sincsen.

csend és béke mindenfelé,

s én csak bandukolok lefelé.

egyszer fentvoltam a csúcson,

s most úgy döntöttem, mélybe csúszom,

vissza oda, honnan jöttem,

elsüvít a szél fölöttem.

szemeimet csukva tartom,

s könnyáztatta nedves arcom,

fájdalmas grimaszba torzul,

ahogy újabb könny csordul.

hajamat a szél cibálja,

nem tudja, hogy mind hiába

s bár tiltakozik jobbik énem,

volt már részem szenvedésben.

és szándékosan nem akartam,

de visszanéztem egy kanyarban,

s tekintetem üres, mintha,

szemem többé nem is sírna.

de belülről a lelkem zokog,

s vérem helyén könnyem csobog

de az agyam, mintha halott volna,

S mintha szám többé már nem szólna