Címtelen megint

Vörös fény lobban

elmém képzetében,

sötétség koppan

szívem szegletében.

Reménytelen állva

sóvárgok utánad,

ha itt lennél marva

csókolnám a szádat.

Sóhajom szállna

de zord vihar dúl,

a távolság szárnya

túl messzire fúj.

Ölelnélek sírként,

sohasem eresztve,

szemed nélkül félnék,

és el lennék veszve.

Suttogó vágyálom

nyugodni nem hagy:

életem, s halálom,

mindenem Te vagy!