Ülök a villamoson és érzem, 
nem vagyok jól.
Tagadom, titkolom, elrejtem,
de a szívem érzi,

tudja, hogy már nem vagyok önmagam.

De nem csak én vagyok így,

felnézek és látom, látom

hogy minden ember szeme üres,

elrévedt, mint hogy ha nem e világon lenne.
Mint ha nem most jönne karácsony,

mint ha nem most lenne itt a szeretet ünnepe.

Nézem és úgy érzem, reménytelen.

A boltok kirakatában már minden kint van,

minden fényes ékszer, 

minden drága holmi,

minden, csak nem az amire mindenki vágyik.

Már az éttermek étlapján is karácsonyi menü van,

sorolják a finomabbnál  finomabb ételeket, 

a jobbnál jobb italokat.
Az emberek megtöltik a hasukat, de a szívüket? 

Az az apró kis csoda, őt mikor etetik?

Mikor nézik meg, mikor törődnek vele, hogy

mi történhet , milyen koszos és

mocskos lett ettől a rút világtól. 
Mikor tanulják meg végre, hogy

nem arról szól a karácsony, hogy 

jókat eszünk egy étterembe,

nem arról, hogy lekapcsolod a telefonod,

nem arról, hogy elviseled a rokonokat akiket

akkor látsz az évben egyszer!

Reménytelen, hogy valaha érezni fogják
mi az a szeretet,

reménytelen, hisz nem is akarják tudni

milyen csodás érzés, mi járja át a szíveket,

mert ők csak mennek, egymás után,

ujjal mutogatva a másikra,

érzéketlenül ajándékot osztogatva,

hazug szavakkal társalogva,

miközben ott a csoda!

Emberek, nézzétek!

Nézzétek, érezzétek, fogadjátok el, mert ez a szeretet!

 A szeretet egy érzés, egy kötelék,

egy esély, egy jel, egy menedék,

minden ami szükséges, ami a szívnek kell.
De ez nem csak a karácsonyról szól,

nem csak akkor kell mikor ültök a fa alatt,

ez az év minden napján érezhető kell legyen.

Nézem az embereket, nézem

és meglátom, az én szívem is fekete,

az én csodám is rút, piszkos, reménytelen.