Talán túlságosan is siettem –
Bár hogy merre, nincs ötletem –,
És az élet súlyos ködfelhője alatt
Félúton elveszítettem magamat.
Kerestem az út száraz porában,
S könnyeimnek óceánjában,
Mégse leltem sehol önmagam –
Talán már régen meghaltam,
S nem is én, hanem az árnyékom
Volt az, ki követett utamon?

Talán túlságosan is siettem,
S lelkemet véletlen leejtettem;
Nem tudom, rálépett-e valaki,
Vagy őt nem lehet eltiporni,
S nem tudom, az útnak minden pora
Festette-e őt ily sötét árnyalatúra,
Vagy az a mély letargia volt,
Mely megtelepedett ott.
Nem tudom azt sem, ha meglelem,
Van-e mód rá, hogy kifehérítsem.

Talán túlságosan is siettem
Úttalan utamon, mert rettegtem,
Hogy démonjaim, kik üldöznek,
Előbb vagy utóbb, de utolérnek.
Nem tudtam, hová, merre tartok,
De szaladtam, mert a félelem hajtott.
Talán már a saját démonjaim
Büszkén trónolnak életem hamvain,
De lehet, talán én magam vagyok
A lelkemet megszálló démonok...