Mindjárt egy híján húsz leszek,
S a tükörbe nézve visszadöbbenek –
Hová lett a kislány, ki álmaiban élt?
Hová lett a tinédzser, ki sohasem remélt?

Tudom, hogy olyan kicsi vagyok még,
S ugyanúgy megriaszt a mindenség,
Ahogy mozgásban van a világ körülöttem,
S bennem az örökkévalóság, mióta megszülettem.

Más ember lettem, vagy ugyanaz maradtam?
S egészen eddig vajon ki elől szaladtam?
Magamat gyászoltam, vagy azt, aki nem vagyok?
Az ördög az igaz barátom, vagy az angyalok?

Felnövök, anya, nézd, hogy felnő lányod,
Belőled születő test- s lélekfoszlányod:
Már magamnak megyek mindig vásárolni,
S sohasem felejtem el a mosást bepakolni.

Végre nem csak egyhelyben állok.
S mint a végtelen óceánok,
Mélykékre festtettem az egész hajam,
És már meg tudom húzni a tusvonalam.

Kísért még a félelem csontjaimban, belül,
Sok időbe kerül, míg az végre elül,
Még mérgezett tüske maradt bőröm alatt
a majdnem-szerelem, a ki nem mondott szavak.

Ó, élet, ne nevess ki és ne vess el!
Életkorom még mindig egyessel
kezdődik, de tudom, idén már utoljára.
E lány mégis gyerekként tekint magára.

Egész létem egy tünékeny pillanat,
Elfúló gyertyaláng és elszálló alkonyat.
Még csak most születtem, s mire feleszmélek,
Tán már régen koporsómban fekszek.

Azt hiszem, végre elfogadtam létem,
Bár tudd, hogy még mindig nem értem,
Ám ősi titok ez, a vihar súgta nekem:
Nem is kell mindig mindent megértenem.

▪︎

őszinte vallomások egy felnőtt-gyermek tollából.
[tavasszal leszek csak tizenkilenc, mégis tradíciót török, s csak azért sem várok a születésnapomig, előbb kibucskáztak már belőlem e szavak.]