Boldogság? Földöntúli illúzió,
Valami távoli, furcsa jó,
Nem más, mint édes hazugság –
Nem is létezik boldogság.

Csak valami, miben reménykedünk,
És öröm, amit annak hiszünk,
De holnapra már tova is röppen,
Magunkra hagyva kételyünkben.

Nem más hát csak e fogalom,
Mint örökös remény utunkon,
Melyért szüntelen epedünk,
De soha el nem nyerhetünk.

Kell, hogy legyen okunk élni,
Kitartani és remélni,
S még ha ez csupán egy illúzió is,
Kell mibe kapaszkodnunk mégis.

Ne szégyelld, ha hiszel ebben,
Mert míg hit van a lelkedben,
Senki le nem győzhet téged,
Nincs igazi ellenséged.

Egykor még én is hittem,
Régen én is reménykedtem,
Ma már lelkemben a remény
Csak éppen alig-alig él.

Legyek, ha kell, elrettentő példa,
Így legalább már nem élek hiába –
Talán céltalan életemnek célja
Hogy lelket leheljek a félholtakba.

Tartogat még számodra az élet
Valami jót is, valami szépet.
Ne engedd hát, hogy a homokbuckák
Az oázist előled eltakarják.

De el se bízd magad, légy résen —
A kudarc váratlanul ne érjen.
És helyén legyen a szíved,
S emellett a józan eszed.

A legnehezebb mégis, tudom
Fentmaradni a talpadon,
De ha ezernyi szélvihar meg is ingat,
Van, ki vigyázza utainkat...