Sajnálom, hogy sosem voltam
oly határozott, hogy tudjam,
hová s merre tartok pontosan,
hogy kijelölhessem a saját utam.

Sajnálom, hogy túl sokat sírtam,
s könnyeimben megfulladtam,
talán túlságosan gyenge voltam
hogy mi elment, abba kapaszkodjam.

Sajnálom, hogy folyton elbotlottam,
sokszor épp a saját lábaimban
És hogy talán túl hamar feladtam,
mert kiutat sehol nem találtam.

Sajnálom, hogy azt gondoltam
felesleges vagyok s voltam,
s azt is, hogy túl sokszor hagytam,
hogy a bú eluralkodjon rajtam.

Sajnálom, hogy néha elhiszem,
hogy nem vagyok elég sohasem
S ha felesleges is a létezésem,
nem hagyom, hogy ez felemésszen.

Sajnálom, nagyon sajnálom,
hogy sokszor csak hagyom,
hogy minden baj megfojtson,
mert nincs kéz, aki kihúzzon.

Sajnálom, hogy ennyi baj után
a bú még mindig leselkedik rám,
s azt, hogy a legvégén talán
elnyel, mert nincsen, ki rám talál.

Sajnálom azt is, hogy megszólaltam,
mert azt hittem, ér valamit szavam,
s azt is, hogy a szükséges pillanatban
pedig inkább csendben maradtam.

Sajnálom, hogy bocsánatot kérek,
s hogy megbocsátást még remélek,
S sokszor hagytam, hogy az élet
elvegye bimbózó reményemet.

Sajnálom, de úgy érzem, felállok,
még ha eltemettek is a romok,
Még nem fogadtam el a kudarcot,
ki fogok mászni, ha bele is halok.

Sajnálom, de többé nem sajnálom
hogy a boldogság csak egy álom,
És felöltöm újra a mosolyom,
mert remény nélkül nincs, mi bántson.

Legyőzött az élet, megölt engem,
de csak azért, hogy újjáteremtsen.
Leszek még erős – annak kell lennem,
s egyedül kell innen kikecmeregnem.