Kint ülök a hűvös, kemény kőpadkán
Lenyugvó lelkemnek bíborszín alkonyán,
Földöntúli titkokat sző hajamba a szél,
Ajkam mégis leláncolja: többé nem beszél.
Elért hát a mulandó örökkévalóság,
Érzem, lassan belülről valami szétrág.
Hozhat átlényegülést valami,
Amit nem tudsz megtapintani?

A magány fogja kezeim. Mindig ő.
Az én bús éjszakákon kesergő,
Félig szét-szétfoszladozó,
S helyére soha nem bukkanó
Lelkemet mindig, mindig óvta ő.

Ő az, ki lehántja viseltes kérgemet,
S fülembe súgja, hogy örökké szeret,
Ő az, ki velem szunnyadt álmos hajnalon
S mindig végighallgatta bús dalom –
S az, ki mindig velem együtt énekelt.

Mosolyog. Bús, halovány áttetsző mosoly,
S néma nóta az, mi ajkairól szól.
Ő nem hagy el. Velem ül örökké itt,
Nekem suttogja el vészterhes titkait,
S örökké, ó, örökké nekem dalol.

Kint ülök a hűvös, kemény kőpadkán,
Színek vegyülnek egem fakó vásznán.
A magány az, ki portrét fest rá rólam,
Már rég elfeledtem azt, ki eddig voltam.
Kifordít magamból, de rám lel, begyógyít:
Ő meghallja szívem néma sikolyait.
S majd ha egyszer a Föld tengelyéből kibillen,
Vajon ő leszek-e végleg: mert átlényegültem?