Lesz idő,
Mikor már csak mosolyom marad.
S nem nekem dalolnak a madarak,
És nem leszek itt többé,
Csendben válok köddé,
És ki tudja, hogy lesz-e bárki,
Ki könnyeit rám fogja szánni,
És ki tudja, még itt vagyok-e,
Vagy már el is tűntem örökre?

Árnyék vagyok most már, tudod?
Villantsd még rám a mosolyod,
Nevess még egy kicsit, kérlek,
Hazudd nekem azt, hogy élek!
Túl sötét ez az éjszaka,
S az üvöltő farkasok hada,
Látod, kedves?, rég széttépett,
Nem lélegzek, nem is vérzek.

Túl hangos a csend, és félek,
Pedig talán nem is élek.
Hogy sírjak, ha nincs már könnyem?
Hogyan cipelhetném könnyen
súlyaim, ha megszakadok?
Hol vannak azok a napok,
Mikor fénylett még az égbolt,
És minden olyan egyszerű volt?

Áldozat vagy gyilkos vagyok?
Ha koldus vagyok, az maradok?
Oly mélyre temettem kincsem,
Mikor siklott félre minden?
Ne sírj, kérlek, ne sírj értem,
Cipelem én tovább létem,
Nem mehetek, maradnom kell,
Ez az élet örök teher.

Bár nem kellek – mégis maradok,
Bár nincs semmim, mindent feladok,
Nincs erő már lábaimban,
Mégis futok szakadatlan,
És ha többé nem virrad nap,
S felhőim vihart zokognak,
Itt leszek – bár csak félig vagyok,
De holttestként is itt maradok.

Letörlöm kristálykönnyeid,
És majd csak ülök veled itt,
Mert mégis ide tartozom:
Magamnak azt hazudom,
Hogy kellek én ide még.
S ha leomlik majd az ég,
És mindennek vége szakad –
Első leszek, aki kacag.

Lesz idő,
Mikor már csak a könnyed marad,
Ha véletlen rászánod magad,
Ó, te balga, hogy sírj utánam –
Síromat már rég kiástam.
Az élet az. Létem a sírom,
És talán míg dalom írom,
Ott ül a halál, és csakis rám vár,
Ó, pedig hol vagyok én már?