Mindig én vagyok az. Mindig is én voltam,
Ki otthonra e Földön sohase bukkantam,
"Mindig én, csak én, örökké csak én",
Zokogják a viharfelhők lelkem kék egén;
Én vagyok a céltábla, s a nyílvesszők a szavak,
Szívem a rongy, amelyet széjjelszabdalnak,
Lelkem a lábtörlő, a lábak az emberek,
Mosolyuk a sár, melyet belém törölnek.

Örökké, mindig, mindig én vagyok,
Akár meg-, akár felszólalok;
A furcsa, a csendes, a meg nem értett,
A lány a véleménnyel, a mindig megsértett,
A lány az elveivel, a lány, aki oly büszke,
Kinek jólelke lesz egyszer majd a veszte,
A lány, akibe beleállnak, csak mert így szeretnek,
Ám néha a szeretet az, amivel megölnek.

Én vagyok, én voltam, hát én is leszek mindig,
A lány, kinek törekvéseit lenézik,
Ki tömegeket akar folyton megmenteni,
Miközben őt meg nem menti meg senki,
A lány, kinek útiköve a sok elnéző mosoly,
A lány, aki legbelül soha sincsen jól.

Én vagyok, s elegem van – csak eltűnni akarok,
De helyette mégis, mégis itt maradok,
Akkor is, ha kinevetnek, s elveszik a kedvem,
Akkor is, ha előbb-utóbb kitépik a nyelvem,
Ha bordámat eltörik, ha szívem eltiporják,
Ha holtig kell üvöltsek, hogy hangomat meghallják,
Én leszek akkor is, hogyha elsodor a vihar,
S maradok akkor is, ha lelkem végül meghal.