Éppen tegnap voltam
Az okmányirodában –
Igazolványképet,
Vadi újat, kaptam.
Oly kellemetlen volt
Csak ülnöm ott mereven,
Bámulva a kamerát,
'Mint engem néz szüntelen.
És ó, rám, csakis rám fókuszált,
Úgy, mint csak oly kevesen,
S fejemben mindent összekuszált
Remegve dobogó szívem.
Csak én voltam ott.
Meg a kamera.
Oly nyomasztó volt.
S meglett a nyoma
Egy kinyomtatott papíron,
Melyet a néni nyújtott át.
S ahogy az ablakon
A nap rám ontotta sugarát,
S ott volt anya, a nő,
A papír és az asztal,
Szembetaláltam magam
Máris önmagammal.

Ezelőtt három évvel
volt az előző ilyen,
Akkor még fiatal hévvel,
Esküszöm, gyermekien
szálltam szembe az árral,
Az okmányirodával:
A tizennégy évesek
reménykedésével,
Az általánost végzők
feldobottságával
mentem, s mégis, nézzenek oda,
Hova tűntem én? Eltűntem sehova?

Rám ugyanaz a lány nézett,
Legalábbis úgy hiszem,
Csak haja volt rövidebb,
S arca idősebb, hiszen
három év már annyi mindent
pakolhat az emberre.
Arcom fáradtabb lett,
S szemem alatt az árkok
mélyebbé váltak,
Hisz már árnyékká válok.
Szomorú pillantást vetettem
A képemről magamra,
S én is szomorúan lestem
önmagamra vissza.

De még mindig én vagyok.
S még mindig fiatal.
Kicsit idősebb, szomorúbb,
S szívemben halkabb a dal,
S kevesebb a remény,
Több a letargia,
S édes-búsan átitatja
a keserédes irónia.

De azért szeretem magam.
Hisz ez még mindig, mindig én vagyok.
S ha egyszer minden véget ér,
Esküszöm, mosolyogni fogok.