Hosszan nyújtóznak a földön
A szendén ásító árnyékok,
Mint sötét, mulandó lidércek,
S mélázva köztük járok.
A fakó égen megpihenő
Hűvös-arany napsugarak
Utolsó lélegzetvételükkel
Kedvesen rám mosolyognak.
Gyenge fényük gyéren áttör
A lent megülő ködfátylon,
Mely testem körbeölelve
Ezüst felhőjébe von.

Minden más most, oly idegen,
Mégis ismerős, s furcsa, hideg
Az illatos levegő is, melyet
Nagy sóhajjal belélegzek.
Változó s mégis állandó
Ez időkben minden – s oly más,
És az elmúlás ígérete
Akár nem e világi látomás,
Ott rejlik benne a szélben,
S rám les minden utcasarkon,
Beivódott lépteimbe,
Őrzi minden mozdulatom.

Az ősz ennek az évszakja:
Utolsó mosolyok és könnyek
E vég előtti majdnem-végben
Utoljára tündökölnek.
Az illékonyság évszakja ez.
A nap gyér sugarainak
Bús, tünékeny vibrálása
Még épp elég meleget ad.
És a fagyos földút mentén
Én egyre tovább lépdelek,
Elveszve néma csendemben,
Nem is tudván, merre megyek.

A süvítő szél melódiája
Bús dallamával simogat,
Az utam kísérő vén fák
Üdvözlőn bólogatnak.
Szétszóródtam, elvegyültem,
Feloldódott testem, lelkem,
Magába ivott a természet,
Ám nem fojtogat: táplál engem.
Szabad vagyok, szabad, szabad:
Még úgy is, hogy rab vagyok,
S szívem ezer bilincsétől
Soha nem szabadulok.