Ülök a metrón
és azon gondolkozok
hogy mennyire
de mennyire
gyáva voltam.

Álltam
vártam a metrót
aztán amikor megláttam
hogy jön
csak egy lépést
kellett volna tennem
előre.

De nem tettem.

És most a metrón
ülök.
Meredten bámulom
a táblát
és egy új
Kékbálna kihíváson
gondolkodok.

"Egyél mákostésztát
aztán ha mák marad
a fogad között
vágj 5
függőleges csíkot
a csuklódra."

Ja
Tudom
Béna
De eredeti.

Észreveszem
hogy a mellettem ülő srác
nézi a telefonom kijelzőjét
majd ijedten az arcomat.

Utána leszállok.
Egy ismerős arc
megy el mellettem.
Én felismerem
de ő engem nem.

Pedig harmadikban
még egymás ajkán csüngtünk
az iskola udvarának
egyik bokrában.

Aztán megint meglátok
egy ismerőst.
Én felismerem
és ő is engem
de bár ne lett volna így.

Nem akarok leállni
beszélgetni.
Vagy elbőgöm magamat
a semmin.
Mert halál komolyan
ez van.
Semmi.

Miről fecsegtem
volna vele?
Hogy alig húsz perce
majdnem a metró elé
vetettem magamat?
De nem tettem
mert gyáva voltam.

A fülemben szüntelenül
üvölt a
"Ragyogjunk úgy,
mint egy gyémánt."
Hergelem magamat
mert miért ne.

Talán pont emiatt
a szám miatt
írom most ezt.
Mert valójában
nem történt
semmi.