Sötét éjszaka volt, csak a Hold vörösen fénylett, elnyomva még a csillagokat is. A hegyek felett fekete füstoszlop szállt egy kúria romjai felett. Az előkert cserjéi, bokrai és fái a véráztatta járdákon hevertek. Az egykor csodás épület mely oly sok szép emléket őrzött már a múlté volt helyén csak halál és romok voltak. A tűz ropogásába a csapdába esettek sikolyai vegyültek és visszhangot vertek a völgyben. De már nem menekülhetnek, a lángok mindent elemésztettek, amihez csak hozzáfértek.
A káosz uralta birtok közepén egy férfi térdelt magához vonva halott kedvesét. Könnyei rá égtek a vértől és mocsoktól piszkos arcára. Kardja messze hevert tőle ahová elhajította, mikor szívének oly kedves lényét megtalálta vérbe fagyva. Keserű fájdalmas üvöltés hagyta el a torkát átkozva mindent és mindenkit.

- Bocsáss meg – suttogta a nőre borulva. A férfi fájdalmát egy nő figyelte, aki a romok mögül jelent meg szakad ruhában vértől mocskos kardal. Szemei mély gyászba borultak, ahogyan a párt figyelte.

- Nicholas – szólalt meg szinte suttogó hangon a nő, amit elnyomott a pattogó és mélybe zuhanó gerendák zaja, de a férfi még is meghallotta. Ahogyan kivehetővé vált a füstből az ismert alak remény költözött a gyász sújtotta szemekbe és szívbe.

- Kérlek – nyögte a férfi és le sem vette a tekintetét a nőről, aki lassú léptekkel közeledett feléjük – könyörgöm, segíts... mentsd meg... tudom, hogy képes vagy rá.

- Megteszem, amit csak tudok, de tudnod kell, minden varázslatnak nagy ára van. Így ennek is. Nyújtotta ki a kezeit a nő és szemei ezüst szint öltöttek.