Az utcai lámpák fényei, akár a sebes vonat úgy suhantak el mellettünk. Odakint csepergett az eső.  Áprilist írtunk. A szüleimmel úton voltunk hazafelé a nagymamáéktól. A rádióból a kedvenc Neil Diamond dala ment anyának, amit vele együtt dúdolt. A piros lámpánál lelassítottunk, az ablaktörő oda-vissza integetett nekem. Az utcákon alig-alig lézengtek emberek.

- Nem alszol Drágám?-mosolygott hátra a visszapillantó tükörbe nézve- Nem sokára otthon vagyunk!

Hatalmas reflektor világított a szemembe a semmiből. Akárcsak a villámcsapás a derült égből. Egyenesen felénk száguldott. 

Sikítva ültem fel az ágyon. Izzadtság cseppek gördültek le a homlokomon, ez már nem az első álmom. A szívem úgy zakatolt, mintha maratont futnék. 

- Hé!-fogta meg a vállamat egy kéz- Nyugodj meg!-ölelt a mellkasához- Minden rendben van!-simogatta meg a hajamat lágyan

Hangja hallatán ellazult minden izmom és csak a légzésemre koncentráltam. Miután normalizálódott, eltolt magától egy picit, hogy szemügyre vehessen. Zöld szemei aggódva kémlelt. 

- Csak rosszat álmodtam!-húztam el a számat

- Gyere ide!

Magára húzott, éreztem szíve egyenletes dobogását. Bőre illata és test melege volt a világ legbiztonságosabb helye. Erős karjaival átölelt, megpuszilta a homlokomat és jobb kezével ritmikusan simogatni kezdte karomat. Tudta, hogy így perceken belül el fogok aludni. Nem tévedett.