Harold szemszöge:
Vanessára ugrottam. A stégen landolt, én pedig a két vállára tettem a mancsomat. A súlyomnál fogva megroppant a válla. Szinte fülsüketítő volt az éjszakában, ezután a sikítása követte.
- Mi van Harold?-szisszent fel beszéd közben- Nem tudsz megölni?
Rámorrantam, hogy maradjon csendben, ne ingereljen, különben pórul jár. Valóban nem akartam megtenni. Nem akartam megölni.
- A kis szukád úgy látom elpuhított Styles! Gyenge vagy! Mindig is az voltál! Anyádnak is inkább ki kellett volna dobnia téged. A nővéred selejtességéről nem is beszélve.
Nekem elég volt ennyi. Vörös köd ereszkedett le a szemem elé, és pillanatokon belül cafatokra téptem. Véres szájjal fordultam meg. Sophie eszméletlenül feküdt a stégen. Odarohantam hozzá. Hiába bökdöstem az orrommal nem reagált. Vér szivárgott a fejéből. Azonnal kórházba kell vinni! A hátamra húztam, majd futásnak eredtem. Farkasként jóval gyorsabb vagyok.
"Tarts ki Sophie! Tarts ki Kincsem! Mindjárt ott vagyunk"
A kórháznál változtam vissza. Sophie kabátját öltöttem magamra, és egy hajléktalan nadrágát vettem fel a földről. Tuti rühes leszek.
Berontottam, akárcsak a filmekben, az eszméletlen lánnyal a karomon.
Az orvosoknak azt hazudtam leesett a lépcsőről. Azonnal elvitték kivizsgálásra. Ott toporogtam a folyosón, fel-alá járkálva.
Nem tudom mi lehet a többiekkel, merre vannak. Nem is érdekelt.
Fogalmam sincs mennyi ideig várakozhattam, mire az orvos kijött.
- Ön kije a hölgynek?
- A barátja! Hogy van?
- Szerencsére megúszta néhány zúzódással, a koponyája betört, illetve közepes szintű agyrázkódást szenvedett. Még hatnak az altatók, de bármikor magához térhet.
- Kösz Doki!-biccentettem- Bemehetek hozzá?
-Igen! A 302-es megörzőben van!
Az erősen kopaszodó 40-es fickó ezután elballagott mellettem.
Azonnal a kórteremhez mentem.
2 hétig semmi életjelet nem adott. Éjjel- nappal ott ültem az ágya mellett. Már mindenkihez fohászkodtam, csak adják vissza nekem őt. Ő a létezésem oka. Ő a mindenem, mintha a levegő lenne! Nélküle én sem vagyok!
Jasont sem engedtem be hozzá. Senkinek semmi köze hozzá! Ő az enyém! Csak az enyém!

Sophia szemszöge:

Egy kertben voltam. Mindenütt gesztenyefák sorakoztak, köztük egy-egy barnára lakkozott fapad. Tökéletesre nyírt sövény volt a kerítés, a kapu pedig régi, méregzöld színű vasból kovácsolt volt, amin rózsa futott végig. A fű tökéletesre volt lenyírva. A kilátás egy völgyre nézett, ahol egy folyó folydogált, körülötte pedig hegyek. Kilépve cipőmből, a fű megcsikizte talpamat. Leültem az egyik fa alá a padra. Keresztbe tettem lábaimat és úgy gyönyörködtem a tájban. Egyáltalán nem fáztam. Az égen kövér bárányfelhők úszkáltak.
- Sophie!-szólított meg a nénikém
- Neni!-pattantam fel- Hát te élsz?
- Már hogyne élnék!-válaszolt felháborodva- Csacsiságokat tudsz kérdezni ifjúhölgy!
- Tudom!-kuncogtam, és megöleltem
- Vissza kell térned!- szólalt meg hirtelen
- De itt annyira jó!-sóhajtottam
- Tudom Drágám! De még nem jött el az ideje!
- De veled akarok maradni!
- Majd eljön annak is az ideje Csillagom!-tűrt egy tincset a fülem mögé- EMLÉKEZZ!-suttogta a fülembe

- Sophie!-hallottam egy halkan sírdogáló hangot mellőlem- Kicsim! Kérlek!-forró bőre égette kezemet
Óvatosan kinyitottam a szememet. Forgott velem a világ. Hófehér plafont pillantottam meg. Tehát csak álmodtam. Álom volt az egész.
A torkom ki volt száradva.
- V...vizet!-köhögtem
- Sophie!-ugrott fel mellőlem Harry- Édesem azonnal hozom!
Elmosolyodtam, majd próbáltam felülni, de sikertelenül. Teljesen legyengültem.  Jobban végig nézve magamon elszörnyülködtem a látványon. Gépekre voltam kötve. Egyenletes csipogással jelezte, hogy még élek.
- Idd meg!-tolt egy üvegpoharat az orrom alá
Fejemet megemelte, szívószál segítségével kortyonként megiszogattam.
Ivás közben a könnyeim megállás nélkül potyogni kezdtek.  Szegény Harry nem értette az egészet. Befeküdt mellém, karjai közé vonva.
- Cssst!-csitítgatott, miközben ringatott
- Min...mindenre emlékszem!-zokogtam- Ne haragudj! Harry! Mindenre emlékszem! Fáj! Borzalmas érzés. A fejem szétszakad! Segíts kérlek!
Megnyomta a nővér hívó gombot. Leült az ágy mellé. Nem akart bajt. Pillanatokon belül ott termett egy középkorú nő, aki adott egy adag fájdalomcsillapítót és altatót.
- Ettől jobban leszel!-mosolygott rám kedvesen
- Köszönjük!- bólintott Harry
- Ugye itt leszel velem?- szorítottam a kezemet
- Persze Kincsem!- mosolygott rám biztatóan
- Szeretlek!
Mihelyst a nővér kiment, visszamászott mellém. Olyan szorosan bújtam hozzá, amennyire fizikailag csak lehet.
- Aludj Eperke!-csókolta meg a fejem búbját
- Szeretlek!-suttogta
- Én is Sophia!

Halihó Cukorborsók!
Baromi hosszúra sikeredett, remélem tetszeni fog!
Köszönöm a sok kommentet és szavazatot! Nagyon édesek vagytok! Tartsátok meg ezt a jó szokásotokat!
Puszi&ölelés:
Nola