Nem utazhatunk a kiutalt kocsinkkal, a GPS elvezetné hozzánk a Kúriát. Az autót két éve kaptuk és mindenki tudja vezetni, de egyedül Mimóza nem használhatja. Még túl fiatal hozzá. A sötétkék, hatszemélyes, ötajtós terepjáró sok bajból kihúzott és minden titkunkat tudja. Nem szívesen hagyom a lakótömb előtt parkolni, kitéve a városi vandalizmusnak.
Gyalog, a térfigyelő kamerákat kerülve tesszük meg az utat a város határáig, aztán a következő lakott, de fejletlenebb területig. Ott szerzünk magunknak egy hasznalható autót. Onnan pedig irány Spanyolország, hogy megkeressük az életben maradt Falka tagokat. A Falka a Véreskert állati megfelelője. Nem ismerjük őket, sosem kaptunk róluk információt. Azt mondták nem fontosak számunkra. És túl keveset tudtunk róluk ahhoz, hogy kíváncsiskodjunk utánuk. Mégis, régen véletlenül találkoztunk velük. Míg a Kúria székhelyén éltünk, Hárs és én ellógtunk egy etika órát. Minek van szükség a helyes köszönésre és más vallások tiszteletére, ha az ember gyilkos?
Eltévedtünk a Kúria hatalmas épületében és egy addig sosem látott részlegre érkeztünk. Hasonlított a miénkre, de mégis más volt. Különböző növények helyett, kisebb nagyobb, növényevők és ragadozók képei borították a falat. Benyitottunk az első olyan ajtón, ami öt évesen nem tűnt fenyegetőnek és bent egy velem egyidős szőke kisfiú és egy barna hajú kislány edzett. Épp úgy, mint ahogy mi szoktunk. Épp azt gyakorolták, amit mi is gyakoroltunk akkor. A ruhájuk ugyanolyan semleges szürke volt, mint a miénk. A fiú épp a lány kezét szorította a torkához, de amikor meglátott minket, elengedte. Kinyitotta a száját, hogy szóljon, hegyes szemfogai pedig gyémántként csillantak meg. Ijedtemben rácsaptam az ajtót és a legközelebbi felnőtthöz rohantam. Az volt az egyetlen alkalom, hogy láttam őket. És az volt az egyetlen alkalom, hogy elmenekültem valami elől. Eddig. Most az otthonunk fordult ellenünk és kényszerít, hogy minden tőlünk telhetőt megtegyünk az életben maradásra. Kapcsolatok, biztos rejtek és szükséges eszközök nélkül vajmi esélyünk van a túlélésre vagy a Falka megtalálására. Nincs sok időnk. Minél előbb el kell tűnnünk mindenki szeme elől. A többiek még nem tudják mi vár ránk, előbb vagy utóbb nekem és Hársnak el kell szakadnunk tőlük, hogy ne keverjük nagyobb bajba őket.
- Egy rendőr. - szól hátra mosolyogva Borostyán, majd mutat az egyenruhás mögötti épületre, jelezve az irányt. Elég messze van a férfi, hogy ne hallja miről beszélünk, de elég közel, hogy lásson minket. Így elég, ha könnyed csevejnek álcázzuk minden megszólalásunkat. Valaki azt mondaná erre, hogy paranoia, de nem lehetünk óvatlanok, az életünk forog kockán minden lépéstől. Miután kilépünk a rendőr látóteréből, a többiek válla kissé megereszkedik. Gyanítom az enyém is. Mellettem Hárs maga elé bámulva baktak, követve az előtte haladó Leandert.

- Minden rendben? - kérdezem halkan, a vállára téve a bal kezem.

- Semmi sincs rendben, Nadi. Tudod jól. - motyogja ugyanúgy maga elé.

- Hülye kérdés, tudom. Nem vagyok valami jártas az empátia kimutatásában. - erre kicsit megrántja a szája sarkát. Járását alig észrevehetően lelassítja, hogy lemaradjunk pár lépésnyire a többiektől. Átkarolja a vállam, mintha csak lelket akarna önteni belém.

- Aggódom. - suttogja. Egy idegennek az arca semmitmondó lehet, de én látom a valódi aggódást a szemében. - Aggódom az egész miatt. A Kertész, a Kúria, a Falka. Miért nem láttuk előre?

- Elfoglaltak voltunk, megvannak a saját problémáink. - nézek rá, de ő még most is Leander sarkát követi a szemével.

- Értetek aggódom a legjobban. Mit fogunk kezdeni, főleg most, hogy ránkszáll a Kúria? Orvos nem vagyok, ha valami baj lesz én egyikőtökön sem tudok segíteni.

- Én bízom benned. És még van egy kis időnk. A többiek még nem sejtik, próbáltam elrejteni előlük, de hamarosan már nem tudom hová bújtatni.

- Szeretném már egyszer én is látni. - néz rám végre.

- Mi lenne, h elmondanánk a többieknek? - kérdezem meg, pedig sokmilliószor átbeszéltük már.

- Nadragulya. Nem lehet. Elég, hogy saját magunkat belekevertük. - tudom, hogy igaza van.

- És mi lenne, ha.... - kezdem a kérdést, amire úgyis tudom a választ, de Hárs a szavamba vág.

- Eszedbe se jusson, Nadragulya. Te sem lennél képes rá. Nekem és Neked is fontos, a többiek sem hagynák.

- De nem tudnak róla! - mondom kicsit hangosabban a kelleténél. Babér anélkül, hogy hátrafordulna megszólal Borostyán mellől.

- De tudjuk, Nadi. Mind tudjuk mi folyik közted és Hárs között évek óta. - az utolsó mondatra mégis ránknéz. - Szerelmesek vagytok, ez nem bűn.

Oh Babér, bárcsak tudnád. Nem, nem bűn, de mindenki életét megváltoztatja.
Hárs meg sem szólal Babér kijelentésére.

- Te sejtetted, igaz? - kérdezem tőle.

- Babér nagyon okos. Szerintem mást is tud.

- Akkor meg fogja érteni, ha elmegyünk. - zárom le a beszélgetést. Némán haladunk tovább órákig, estére pedig elérjük a legközelebbi falu határát.

- Lehetőleg családi autót keressetek, inkább benzinest, mint dieselest. A dieselt könnyebben követik. Itt találkozunk egy óra múlva, csak az késhet, aki kocsival jön. Annak, aki kulccsal hozza, befizetek egy fagyira. - mondja egy kevés csípős humorral Mimóza. Két hármas csoportra oszlunk. Leander, Mimóza és Rosti, Hárs, Babér pedig velem jönnek. A biztonság kedvéért Rostinak adok egy pisztolyt, Leandernek pedig egy fogazott kést, amit még induláskor csatoltam a derekamra.
Egy kereszteződésben szétválunk és ellentétes irányba elindulunk. Én gyaloglok középen, a jobbomon Babér, a bal oldalamon Hárs baktat látszólag érdektelenül. Az utcában mindkét oldal felől házak sorakoznak. Ez lehet a falu szegényebb része. Nem minden ház elő áll autó, de csoda, hogy némelyik ház még egyben van.

- Menjünk tovább! Én innen nem lopok autót. - jelentem ki, mire a többiek alig észrevehetően, de egyetértve bólintanak. Utcáról utcára haladva ugyanazt látjuk és ugyanúgy nem tudjuk rávenni magunkat a lopásra. Befordulunk a legutóbbi utca sarkán és egész más helyzetben találjuk magunkat. Tetőteres, fehérkerítéses házak, zöld, frissen nyírt fű. Már innen kiszúrjuk a házat és előtte az autót, amit el fogunk vinni. Ugyanolyan tempóban, mint addig megtesszük azt a százötven métert, ami elválaszt minket a céltól. Egy sötétszürke terepjáró, vadráccsal, négyévszakos gumikkal és plusz sor reflektorral. A sötétitett ablakok pedig csak hab a tortán. Valószínűleg dieseles, de ezt valószínűleg Mimóza megbocsájtja, ha meglátja.
A autó a felhajtón áll, az udvaron nincs senki. Gyanúsan egyszerű. Babér elindul az autó felé, leakasztja a hátáról a táskáját és az övére csatolt szerszámokhoz nyúl. Felpattintja a motorháztetőt és elkezd dolgozni. Mi addig Hárssal őrködünk. Pár perc múlva Babér integetni kezd, hogy menjünk oda hozzá.

- Az a helyzet, hogy innen nem érem el az elektronikát, ki tudnám kapcsolni teljesen, de akkor sosem nyitjuk ki az ajtajait és nem indítjuk be. Valakinek be kell feküdnie alá. - állítja elő a tényeket, de nincs vége. - A kocsi alján van egy vízszint ellenőrző. Ezeket azért építtetik be, hogyha netalán felborulna a kocsi, ez a kütyü jelez az ajtózáró rendszernek és kinyitja az összesajtót, hogy a bennszorultak ki tudjanak jönni.

- Mi a poénos része? - kérdezi Hárs, sejtve, hogy nem ilyen egyszerű a dolog.

- Hát, mivel a kocsi nincs beinditva nincs továbbított jel az ajtók felé. Fel kell emelnünk a kocsit és valamelyikőnknek be kell másznia alá, hogy jelet indíthasson a vízszintmérőből.

- Rendben, akkor én és Hárs felemeljük, te pedig megcsinálod a varázsolós cuccot a kocsi alján. - mondom magabiztosan és már lépnék is az autó felé, mikor Babér és Hárs szinte egyszerre megállít.

- Tudod, hogy nem emelhetsz, ha nem akarod elveszíteni. - mondja Babér. Egy pillanatig Hárssal tátott szájjal bámulunk Babérra, de realizáljuk a helyzetet és később faggatjuk ki. Hárs és Babér megemeli az autót, míg én megkeresem a mérőt.

- Egy vezetéket kell látnod, ami öt felé ágazik később. Szabd le és néhányszor érintsd vissza a csatlakozóponthoz.

Így teszek. Nehezen megtalálom a szürke vezetéket, ami nekünk kell most. Ahogy Babér mondta, leszabom szinte tőből és hozzáérintem a csonkhoz, mire egy kattanás és pár szikra a válasz.

- Kinyílt, kijöhetsz! - hajol le Babér, hogy szóljon. Kimászom a kocsi alól, beülünk és Babér az amorf kulcsát használva beindítja az autót. Az amorf kulcs egy nagyon hasznos kis szerkezet. Egy vékony fém rúdon rugós lapocskák vannak, amik vissza tudnak csúszni a rúdba és így bármekkora hosszúságot fel tudnak venni. A legtöbb zárat fel lehet törni vele.
Miután a kocsi elindult és reméljük, hogy ha látták is valakik, akkor azok kevesen voltak, elindulunk a találkozópont felé. Hárs vezet, én mellette az anyósülésen foglaltam helyet, Babér pedig mögöttünk, középen.

- Honnan tudtad? - töri meg a csendet Hárs. Nem gondoltam volna, hogy ő hozza fel.

- Csak találgattam. Voltak jelek, de nem voltam biztos benne. A legutóbbi reakciótok biztosította be az sejtésem. És, hogy Nadragulya nem ellenkezett. - erre Babér és Hárs is elmosolyodik. Hárs egy pillanat alatt végigfuttatja rajtam a szemét, majd visszafordul az úthoz. A sebességváltóról az ölembeejtett kezemre teszi az övét és megszorítja. - Ugye, nem terveztek elmenni?

Erre nem tudok válaszolni, hazudni meg végképp nem.

- Nadragulya? Ugye nem akartok elmenni? - kérdezi újra, dühösebb hangon Babér.

- De igen, el akarunk menni. Nem keverünk titeket bele! - fordulok hozzá hátra kiabálva. Babér arca rezzenéstelen marad.

- Ebbe nem ti kevertetek bele. Nem terveztétek, hogy így alakul. Egy család vagyunk, a Kúria rendezte úgy, hogy lépnünk kelljen. Csak ne zárkózzatok el. Rajtatok kívül ezt senki nem látja belülről, nem is akarom én. De segíteni engedjétek, hogy segítsek.

Csak bámulok Hársra, míg ő az útra koncentrál.

- Ott van Leander, Mimóza meg Borostyán. Ők tudnak róla? - kérdezi még mindig az útra szegezve a tekintetét. Nem tudom mit mondjak, most sem.

- Nem. Próbáltam faggatni őket, de nem tudják.

- Ne mondjuk el nekik. - szólal meg újra Hárs.

- Szerintem sem. - adok igazat neki.

- Ti dolgotok, de nem titkolhatjátok örökké. - mondja Babér, amit amúgy is tudok. Pár másodperc múlva elérjük a többieket és egyesével beszállnak az autóba.

- A mi felünkön jóformán csak kétütemű csotrogányok voltak. Kitörött helyzetjelzők, felszabdalt üléshuzatok. Ha úgy vesszük elég ijesztő volt. - meséli Leander.

- Dieseles? - hitetlenkedik Mimóza. - Egy nyomorult benzineset kértem. Ehelyett egy mozgó dieselbankot loptatok.

- Akkor legközelebb te hozol kocsit. - nyugtázom. Fél óra kocsikázás után a hangulatból kioldódik a lopás okozta feszültség. Mimóza lenyugodott, Borostyánnak megeredt a nyelve. És útközben egy macska is előkerült Rosti kenguruzsebéből. A sötétszürke, szinte fekete, cirmos macska még félig kölyök. Mimóza rimánkodása elől menekülve a csomagtartó leszőnyegezett sarkába telepedett hátra. Ő az egyetlen dolog, ami jónak mondható a mai nap. Nyugodtnak tűnik, bírja a kiképzést. Nincsenek karmai, ha jól láttam nem is voltak neki. Előfordul az ilyesmi, olyan, mint a heterokrómia. Hasznosnak nem igen mondható, de egy életre megbélyegzik miatta az embert. Mégsem emiatt tudom magam a macska helyébe érezni. Nincs karma, de éles szemfogai vannak. A kisebbet, ugyan keményebb munkával, mint mások, de elkapja és a szemfogával elroppanthatja a nyakát, de hogy a saját bőrét mentse a karmaira lenne szükség. Életrős, fiatal macska mégiscsak a képességeinek a töredékét tudja használni a fogyatékossága miatt. A mi fogyatékosságunk pont a képességünk. A világnak mi nem létezünk, nem kezdhetünk normális életet. Csak azt csinálhatjuk, amihez a fogunk elég. Csak a fogunkkal védhetjük meg magunkat és azokat akiket szeretünk. Elvették a karmunkat, méghozzá a Kúria volt az, aki elvette. Az, aki egykor nekünk adta, most egyesével kitépkedte. Arra vár, hogy felbukkanjunk és elroppantsa a nyakunkat.