-Végre. - sóhajtott fel hangosan

Kisétált az erdőből, vissza a történtek helyszínére, vissza oda, ahol az egész élete rémálommá változott, és ekkor jutott eszébe kabátzsebében pihenő telefonja.

-Úristen, hogy lehetek ekkora idióta! - szólalt meg hangosan, miközben kezével kihúzta telefonját zsebéből. Le volt merülve, persze, hogy pont akkor van lemerülve, mikor a leginkább szüksége lenne telefonjára, de legalább megkímélte magát attól, hogy mi van, ha Henri már írt neki, hívta és teljesen feleslegesen keresgélte egészen idáig.

Csalódottságát leküzdve elindult lefelé az ösvényen, amin nem is olyan rég még szerelmével kettesben használtak. Mennyi minden történhet ennyi idő alatt - gondolta.

Hideg volt, egyre hidegebb, legalábbis úgy érezte, és ez az út is sokkal hosszabbnak tűnt, mint azelőtt. Egyedül volt, egyedül és magányosan, pont mint reggel, csak annyi különbséggel, hogy most nem a háza relatíve biztonságos közegében volt, hanem kint a szabadban, és nem volt ott szerelme, hogy megvédje és vigyázzon rá.

Ekkor ütött be a bűntudat. Tudta, hogy ha időben közbelép, ha kiáll szerelme mellett, vagy csak egyenesen sarkon fordulnak, ez az egész megelőzhető lett volna. Tudta, hogy hibázott, és elméje minden eszközét bevetette, hogy ostorozza önmagát.

Hollók. Már megint a hollók, tömegével gyülekeztek a fák lombjai között, és ekkor lett úrrá rajta a félelem. Nem nagyon volt az a félős típus, persze ő is félt, mint nagyjából mindenki más, de nem jobban a nagy átlagnál. Betudta az egészet annak, hogy hosszú volt a mai napja, biztosan csak nagyon megviselte az egész, nagyon várta már, hogy újra élvezhesse az otthon biztonságát.

Arra is gondolt, hogy anyjának hogyan tálalja a történteket, majd végül arra jutott, hogy jobb lesz, ha egy szót sem szól róla, amúgy sem kedvelte túlságosan Henrit édesanyja.

Nem gyakran, (soha sem) vetemedett Scarlett arra, hogy fiúját áthívja akkor, mikor anyja is otthon tartózkodik. De nem is sokszor volt rá lehetőség, hogy haza vigye magával, hiszen anyja munkanélküli volt. Igazából nem dolgozott túl sokat soha, mindig mások lehúzásából kereste kenyerét, viszont ezt nagyon is jól csinálta.

Egyszer, mikor a csillagok állásának köszönhetően mégsem tartózkodott otthon, áthívta Henrit, de annak is katasztrófális vége lett. Anyja az akkor még újdonsült pasijával (Victorral) moziba ment, de összeveszhettek valamin, mert jóval a film vége előtt dühöngve hazaért. Scarlett jól tudta, hogy a film mikor kezdődik és végződik, alaposan utána járt, hogy sikeres legyen a titokban szervezett találkozója Henrivel. Épp a konyhában álltak, és vacsorát készítettek maguknak, semmi extrát, csak pár melegszendvicset dobtak össze, mikor anyja berongyolt az ajtón, és szemei kikerekedve megakadtak Henrin, ez volt az első találkozásuk.

-Nem szóltál, hogy át hívod? Ki engedte meg? - kezdte a beszólogatást szokásos stílusával.

-Persze, hogy nem szóltam. Tudtam, hogy nem engednéd meg.

Anyja nagy erővel becsapta az ajtót, és elindult a konyha felé. Scarlett nagyon megijedt, nem akart beégni az akkor még elég friss barátja előtt, de Henri próbálta oldani a feszültséget, és odament anyjához.

-Nagyon örülök, hogy megismerhetem. Henri vagyok. - mondta, és kézfogásra nyújtotta kezét.

Scarlett anyja jól végigmérte, majd az örökkévalóságnak tűnő drámai jelenet után, végül csak megszólalt.

-Ez nem kölcsönös, nem szívlelem az idegeneket az otthonomban.

Elsétált Henri kinyújtott keze mellett, és a konyhába lépett, ahol megállt, és jól végigmérte a terepet, majd a terepszemle után az idegtől nagyra nőtt szemei Scarletten akadtak meg.

-Ide hozol egy idegent, engedély nélkül, majd hagyod, hogy az én pénzemből vásárolt ételt egye. Mégis mit képzelsz magadról? - Henrihez fordult -Takarodj a házamból, menj haza, edd azt, amit a te anyád fizetett.

Henri Scarlettre nézett, valami reakciót várva, de nem kapott. Fogta a táskáját, gyorsan felhúzta a cipőjét, és távozott a bejárati ajtón, megfogadva azt, hogy többet ide be nem teszi a lábát akkor, amikor ez a nő is itt van. Scarlett nagyon szégyellte, hogy nem állt ki barátjáért, nagyon sajnálta, hogy ennyire félt az anyjától.

Henri távozása utáni dolgok nagyon zavarosan maradtak meg elméjében, annyira emlékszik, hogy sokáig veszekedtek édesanyjával, és egészen biztos volt abban is, hogy egy-két pofont is elcsattant (természetesen anyja részéről). Ez az oka annak, hogy inkább nem is szól semmit. Tudta, hogy anyja úgysem értené meg, ha meg esetleg mégis, akkor úgysem támogatná.

A domb alja már láthatáron belül volt, egyből észrevette az ott parkoló mentő és rendőrautót. Szíve dobogását a torkában érezte, ő maga ugyan nem tett semmit, de félt, hogy a történtekért majd őt is felelősségre akarják vonni. Nem volt sok választása, egyrészt azért, mert minél hamarabb haza akart jutni, és nem volt energiája egy kitérőhöz, másrészt pedig az éppen a fiatalok vallomását felvevő rendőrök már meglátták őt közeledni, és elindultak irányába. Szíve most jobban vert, mint valaha, és még a futás gondolatával is eljátszott, de hamar elvetette az ötletet, mivel úgy gondolta, ha elfutna, azzal konkrétan bűnösnek vallaná magát.

Erőt vett magán, és a helyzethez képest határozott léptekkel ment tovább a felé közeledő két rendőr irányába. Ekkor kezdett el szakadni a hó.

-Te vagy Scarlett? Feltennénk néhány kérdést a történtekről.

Nem szaroztok, - gondolta Scarlett, semmi felesleges rizsázás, egyből a lényegre tértek.

-Igen, én vagyok. - nyögte ki

-Mi is történt annál a kilátónál pontosan? A fiúk elmondták a történet nagy részét, de szeretnénk tőled is hallani. Te vagy annak a Henri fiúnak a barátnője? Ő most hol van?

-Kerestem, de nem találtam, nem tudom merre lehet. - mondta magabiztosan. Természetesen félig-meddig az igazságot mondta, de igenis többet tudott annál, mint amennyit látni engedett. Tudta, hogy a rendőröknek az is segítség lenne, ha elmondaná, hogy Henri nyomait követte egészen a patakig, ezzel is gyorsítva a nyomozást, de nem akart segíteni nekik, nem akarta beköpni a barátját. Ezen kívül a lebukástól sem félt. Tudta, hogy ha a hó ilyen mértékben esik tovább, mire a rendőrök felérnek, a lábnyomok nagy része már nem lesz kivehető, legalábbis ezt remélte.

-Most mesélj el mindent, szóról szóra, nagyon részletesen.

Scarlett elnyomta magában a késztetést, hogy hisztériás rohamot kapjon, bár legszívesebben élt volna a lehetőséggel, hiszen semmihez sem volt kevesebb kedve mint ahhoz, hogy itt sztorizgasson, miközben lábai lefagynak, így hát próbálta rövidre fogni és a lényegre koncentrálni. A történetet természetesen ahogy lehetett kiszínezte, de többnyire az igazságot mondta. Tudta, hogy nem hazudhat, túl sok minden szól Henri ellen, és a legkevésbé sem szeretné saját magát is nagyobb bajba keverni feleslegesen.

A rendőrök többször is feltették ugyanazon kérdéseket, mint például azt, hogy:

-Ki ütött először? (Henri) Önvédelem volt? (Jogilag nem) Merre ment? (ki tudja), majd miután végeztek mindennel, felvették Scarlett adatait, és mondták neki, hogy ha szükség lesz még rá, akkor értesítik. Ezen is túl volt, ezt is túlélte.

A mentő, illetve a bunyóban résztvevő fiúk már nem voltak a helyszínen, valószínűsíthető, hogy őket meg sem fogják büntetni, mert nekik csak Henri kell, ők pedig csak megmentették barátjukat (ki tudja mi történt volna, ha Henri nem menekül el). A rendőrökkel azt is közölte, hogy az egyik srác mellbe ütötte, erre csak annyi volt a válaszuk, hogy nem direkt volt, és kvázi még ő a hibás, hogy miért ugrott közéjük. Mikor pedig arra tért ki, hogy fájdalmak között a földön fetrengett, és nem segítettek neki, ezt csak betudták annyinak, hogy féltek, hogy Henri visszatér egy második körre, és tudták, hogy Scarlettet úgysem bántaná, így hát magukat védték, és minél gyorsabban távoztak a helyszínről. Még a rendőrség is ellene volt, de jelenleg ez sem hatotta meg annyira, amennyire meg kellett volna. Csak azt akarta, hogy vége legyen, csak haza akart érni.

Mikor indulni keszült, eszébe jutott egy dolog, és a lelkiismerete nem hagyta volna nyugodni, ha magában tartja.

-A fiú, akinek megsérült a szeme.... jól van?

A rendőr szúrós tekintetével ölni lehetett volna.

-Nem, nincs jól. Nagyon sok vért vesztett, el is ájult, mire a mentősök a helyszínre értek. Elvileg megússza, de a jobb szemével soha többet nem fog látni. Azt a Bryce gyereket is kórházba szállították, az ő barátnőjét, és egy másik fiút pedig ápolás után hazaengedték.

Scarlett erre a válaszra nem számított, vagy ha számított is, legalább reménykedett az ellenkezőjében. Szó nélkül sarkon fordult és gyors léptekkel elindult haza.

Eddig egyben tartotta magát, az álcáját, de tovább nem tudta. Szemeiből sebesen potyogni kezdtek a könycseppek, és sírása, ahogy távolodott, egyre hangosabbá, intenzívebbé vált.

Mikor már biztos távolságban járt, még egyszer hátra fordult, ekkor látta meg a helyszínre érkező további két rendőr autót. Megállt, és figyelte a történteket. A rendőrök kiszálltak autójukból, és az így összesen 6 rendőr, a kilátó felé vezető ösvény elején gyülekeztek. Rövid megbeszélés után mind elindultak, fel ugyanazon az ösvényen, melyen nemrég még Scarlett és Henri sétált fel, és amikor még minden nagyjából rendben volt. Elfordult, újra útnak indult, és többé már nem nézett hátra, meg sem állt hazáig