Elindult az erdő irányába, követte Henri és az őt üldözők lábnyomait, egészen a fák határáig. Ahhoz képest, hogy még világos volt, az erdőt sötétség borította, a sűrű fák lombjai közt csak minimális napfény tudott sikeresen átszűrődni. Scarlett csak állt ott, mint akinek kővé dermedtek lábai. Maga sem tudta mitől, de félelem töltötte el. Nem az a fajta, amit minden normális ember érezne, ha egy sötét erdőbe készülne belépni, hanem valami más, valami intenzívebb. Tudta, hogy nem tehet mást, be kell mennie, nem hagyhatja Henrit magára, ki tudja mi történt vele.

Nagy levegőt vett, és elindult, gyors és határozott léptekkel. Ha már be kell mennem legalább bátor nőként tegyem azt - gondolta, de ettől függetlenül továbbra is annyira rettegett, mint az előbb. Szemei a hóban hagyott lábnyomokat követték, így merészkedett egyre beljebb és beljebb az erdő sötétjébe. A hollók itt sem hagyták nyugodni, mintha követték volna, vagy esetleg össze beszéltek volna, hogy közös erővel idegesítsék rikácsolásukkal.

Már ki tudja mióta barangolt az erdőben, lehet 10 perc volt, lehet 1 óra, teljesen elvesztette időérzékét. Nagyon halk hangot hallott a távolból, olyan volt, mint a vízcsobogás, és ahogy közeledett a hang felé, realizálta, hogy füle nem csalt, tényleg az volt.

A lábnyomok egészen a kilátótól vezették őt eddig a pontig, majd egy patak mentén eltűntek. Scarlett ijedten belefutott a vízbe, ami még hidegebb volt, mint azt elsőre gondolta, a zoknija és cipője teljesen eláztak. Alaposan végigmérte a patak túloldalát, de a lábnyomok nem folytatódtak, így hát nyilvánvaló volt, Henri a patakban folytatta a menekülést. Okos - gondolta Scarlett, így nem tudják olyan könnyedén követni, de arra biztosan nem gondolt, hogy így én sem tudom megtalálni.

Kimászott a patakból lehajtott fejjel, nem tudta mi legyen a következő lépése, nem találta meg Henrit, cipője rettentően átázott és lábai rémesen fáztak.

Lesöpörte a havat a patak mentén elhelyezkedő egyik szikláról, és leült. Nem telt el sok idő mire vacogni kezdett egyre és egyre jobban. Gondolkodhatott volna előre, nem lett volna szabad ész nélkül belerohanni a vízbe a téli hidegben, de hát nem gondolkozott, miért is gondolkozott volna, hisz szerelmes volt. Ez mindent megmagyarázott. Mit csinálhat Henri - csak ez járt a fejében. Talán egy másik úton megy le a dombról, ez okos döntésnek is bizonyulna, hiszen minden bizonnyal már megérkeztek a mentők, és velük együtt nagy valószínűséggel a rendőrök is. Igen, igen, biztosan csak ez történt. Henri keres egy biztonságos utat le a dombról, és amint tud, jelentkezik.

A gondolatmenet végére érvén felállt a szikláról. Még egyszer a patak felé nézett, és legszívesebben belemászott volna, és megkereste volna Henrit, de tudta, hogy ha nem indul haza most azonnal, akkor saját magát is veszélybe sodorja, hiszen nagyon fázik már. Tudta, hogy Henri sem akarná, hogy tovább keresse. Ha akarta volna, akkor megvárta volna valahol, de ehelyett egy patakba gázolva menekült.

Scarlett haragudott rá az egész balhéért, nem tudta, hogy szerelmének van egy ilyen oldala is. Folyamatosan ismétlődtek a fejében a történtek, az, ahogy Henri megállás nélkül lesújt újból és újból Brycera, de ami ennél is jobban megrázta, az a fiú volt, akinek szeméből ömlött a vér. Folyamatosan az ő üvöltésének hangja ismétlődött fejében. Szegény fiú - gondolta. Reméli nem lesz semmi komolyabb baja.

Nagy levegőt vett és elindult, követve a lábnyomokat, csak ezúttal visszafelé, ugyan azon az úton, amelyen errefelé jött. Az út egy örökkévalóságnak tűnt. Idefelé sokkal rövidebb volt, legalábbis ezt gondolta, de tudta, hogy pontosan ugyanazt az utat teszi meg, csupán azért tűnik ennyivel hosszadalmasabbnak, mert nagyon fázott és hihetetlen módon haza akart már érni. Vissza az otthon melegének kényelmébe. Végül megpillantotta a kilátót.