Scarlett nagyon féltette Henrit, de tudta, hogy ha valamit mond, az úgy is lesz, tudta, hogy épségben visszatér hozzá, és nagyon remélte, hogy sikerül a dolgokat megbeszélnie Victoriával.

Levette a cipőjét, a zoknija megint átázott, így hát azt is, majd felszaladt a lépcsőn, majdhogynem reflexszerűen kikerülve a lyukat, és lefeküdt az ágyába.

Bámulta a plafont és az órát, majd megint a plafont, és megint az órát, és ezt ismételgette folyamatosan. Várta, hogy teljen az idő, de az nagyon nem akart.

-Még csak 10 perc telt el, istenem. - sóhajtott fel

Ekkor úgy döntött, hogy változtat taktikáján, így hát felkelt az ágyból, és elkezdett fel-alá járkálni szobájában, ajtótól ablakig, majd újra és újra megtette ezt a kört, de hamar megunta, ezért leült az ágy szélére.

Telefonját nézegette, hátha felhívja szerelme, de nem tette. Belegondolt, hogy talán inkább ő hívja fel, de nem merte, nem akarta, hogy ideges legyen. Az órára nézett. 19:00. Henri már fél órája távol volt, és próbálta kimatekozni, hogy vajon mi tarthat eddig. Az út Victoria házába nem volt sok idő, már jó párszor járt ott, oda 10 perc, akkor vissza is ugyanennyi, és lehet, hogy még 10-15 percet beszélgetnek, szóval időben még jó volt. A gondolatmenet hatására kissé sikerült lenyugodnia. A szobában egyre inkább félhomály keletkezett, szépen lassan lement a nap, és beköszöntött az éjszaka.

Scarlett körbejárta a házat, a folyosókon felkapcsolta a lámpákat és lehúzta az összes redőnyt, kivéve a szobájában lévőt, azt sosem szokta. Ablaka Kelet irányába nézett, és ha lehetősége volt, akkor megnézte a napfelkeltét. A szervezete megérezte valahogy, és mindig felkeltette, hogy vethessen rá egy pillantást, és aztán teste újból átadta magát az álomnak.

Telt az idő, Henri még mindig sehol, egyre jobban besötétedett. Már 45 perce ment el, és a percek most egyre sebesebben repültek, nem értette, mi tarthat eddig, biztosan valami baj történt. Mi van, ha Victoria rendőrt hívott, és Henri már rég egy cellában csücsül? - gondolta. Mire legközelebb az órára nézett, az eltelt idő már egy óra volt, és megfogadta, hogy tovább nem számolja. Henrit elkapták, már biztosan soha többet, vagy legalábbis egy jó darabig nem láthatja.

-Ez is az én hibám. - mondta Scarlett idegesen. - Ha közbeléptem volna időben, nem lett volna verekedés, és Henrit nem keresné az egész város.

Tudta, hogy Henri haragszik rá, tudta, hogy hátba szúrta, és nagyon sajnálta, hogy nem volt képes megvédeni. Kint már teljes sötétség volt, halk zeneszó szűrődött be az ablak résein, biztosan rendeztek a közelben egy házibulit. Scarlett mérges volt, hogy ameddig ő éppen a szerelme biztonságáért aggódik, addig mások életük egyik legjobb napját élik meg, eléggé igazságtalannak tartotta. Ekkor hallotta meg a nagy dörömbölést a bejárati ajtón, meg tudott volna rá esküdni, hogy az egész ház beleremegett. Gyorsan felpattant. Tudta, hogy ki kopog, hiszen ki más kopoghatna.

Elindult rohanva lefelé a lépcsőn, majdnem elesve a reggel keletkezett mélyedésben, mivel a lépcsőt egyik lámpa sem világította be teljes egészében, így a környékén félhomály volt. Már többször is észrevette, és meg is említette édesanyjának, hogy ez mennyire nincs rendben. Felújítják az egész házat, de egy rohadt lámpát nem tudnak idetenni, de ezeknek általában, (mint mindennek) veszekedés és kiabálás volt a vége.

Leért a lépcsőről, majdhogynem rávetődött az ajtóra, és azzal a lendülettel már nyitotta is. Henri volt az, ki más is lehetne. Nagy kacagással a nyakába vetette magát.

-Sikerült megbeszélned vele? Nem fognak lecsukni? Minden rendben van, ugye?

Ekkor érezte meg, hogy Henri nem viszonozza ölelését, csak állt ott, mint egy fabábu. Elengedte a karjai közül, majd hátra lépett egyet, és a szemébe nézett. Pupillái olyan nagyok voltak, mint még soha, arca pedig... véres. Szemeivel követte a vércseppek útját, a Henrin lévő kabát is teljesen át volt ázva, kezei pedig csuklóig vörösek voltak. Lenézett pulcsijára, ami az ölelés miatt szintén csupa vér lett.

-Mi történt? Ez a te véred? - kérdezte vérszegényen, de maga sem hitte el azt, hogy ez így lenne, hiszen akkor hogyan tudna ilyen nyugodtan itt állni előtte. Henri szája meg sem mozdult, nem méltatta Scarlettet válaszra. Belépett az ajtón, és ahogy ő közeledett, Scarlett úgy hátrált. Henri halkan becsukta az ajtót maga mögött. Scarlett úgy félt, mint még soha, lábai a földbe gyökereztek, szíve pedig majd kiugrott a helyéről. Eddig a levegőt kapkodva vette, viszont most, hogy Henri itt állt vele szemtől-szemben, már nem is vett egyáltalán.

-Nem, nem az én vérem. Mondtam, hogy tisztáznom kell a nevemet, és meg is tettem.

-Mit műveltél?