6:30 volt. Három teli bőrönd hevert a földön, az ajtó előtt. Minden készen állt az utazásra.

-Scarlett, felkeltél? Indulunk!

-Jövök, anya!

Scarlett letette a telefonját és felállt az ágyból. Az szobája keleti fekvésű volt, hatalmas ablakkal, így a nap ezen órájában nem meglepő módon betűztek a napsugarak. Kinézett az ablakon és megcsodálta a felkelő napot. Sosem volt egy korán kelő ember, szeretett sokáig aludni, mondhatni ez volt a hobbija. Jó időtöltés - gondolta. Mindig is egy naplopó ember hírében állt, és ameddig aludt, nem tudott senki belekötni a semmittevésébe. Mérges volt, hogy a téli szünetben, mikor végre kipihenhetné az iskolai fáradalmait, fel kellett kelnie korán, hogy elbúcsúzzon anyjáéktól.

Gyorsan pizsamáról egy fokkal elfogadhatóbb viseletbe öltözött.

-Scarlett, indulnunk kell!

-Jövök már, anya!

Kinyitotta a szobaajtót, gyors sétába váltva végig rongyolt a folyosón, majd lefordult a lépcsőhöz. A bejárati ajtó előtt HÁROM bőrönd sorakozott, Scarlett megdöbbent, egyre gyorsabban kezdett verni a szíve.

Talán mégis? - gondolta

Talán meggondolták magukat?

Elindult gyorsan lefelé a már-már bomladozó, régi falépcsőn. Ősrégi szutyok - gondolta. Ha volt pénz egy teljes házfelújításra, miért pont a lépcsőn kellett spórolnia az anyjának, miért nem lehetett ezt is felújítani rendesen, úgyse a saját pénzét költi.

Amint ezen gondolatmenet végére ért, nagy reccsenést hallott, a szíve kihagyott egy ütemet, és szúró fájdalmat érzett. A megrettenés és a fájdalom keverékének köszönhetően olyan szívbe markolóan felsikoltott, hogy egy közönséges embernek megesett volna rajta a szíve. Egy közönséges embernek, nem pedig az anyjának.

-Mit csináltál? Mit csináltál már megint? Miért nem tudsz odafigyelni?

A történteknek köszönhetően a majdhogynem sokkos állapotban lévő Scarlett arra kapott észbe, hogy anyja elkezdi tépni a haját.

-Mit műveltél?! - ordította - Egy ostoba liba vagy, nem tudsz odafigyelni semmire, egy szégyen vagy.

Édesanyja a gondolatmenetét egy atyai (vagy inkább anyai) pofonnal zárta.

Anyjával, Violettel sosem volt kifejezetten jó a kapcsolata. Mint minden emberi kapcsolatban, így itt is voltak hullámvölgyek, de itt nem voltak rossz és jó időszakok, inkább nagyon rosszak és még rosszabbak. Scarlett nem tudta, hogy kapcsolatuk hogyan ment így félre, hogy mit rothatott el, de igazából már a legrégebbi emlékeiben is ilyen volt.

Mire felnézett, anyja már a lépcső alján volt. Mellette ott állt újdonsült barátja, karba tett kézzel, mosollyal az arcán. Scarlett utálta. Tiszta szívből gyűlölte. Hiányzott neki az apja, de jobban belegondolva örült neki, hogy meghalt, legalább nem kell az anyját tovább elviselnie.

Az anyja nagyon jó volt a párválasztásban. Az elmúlt 5 év mérlege egy jól menő ügyvéd, egy politikus, most pedig egy bankár. Ilyen az igaz szerelem, nem igaz?

Az a tény, hogy melyik hős szerelmes finanszírozta a ház felújítást, már csak történelem. A legvalószínűbb válasz, hogy mindhárom.

-Mehetünk, drágám? - kérdezte az anyja szíve választottját.

Victor szó nélkül ment is, és valahogy sikeresen megfogta mindhárom bőröndöt, nehogy véletlenül megerőltesse magát a kedvese az ajtótól az autóig tartó öt méteres távban.

Az anyja az ajtóból visszafordulva vetett még egy megvetéssel és gyűlölettel teli pillanatot lányára.

Ezután ajtócsapódás.