2018.09.18.

Eljött a nagy nap. Már kicseszett korán felébredtem, ami nálam hétvégén tíz óránál előbb nem jön el. Egy falat nem ment le a torkomon, annyira izgultam, de azért megbirkóztam vele. Anyu is észrevette, hogy valami nincs rendben, ezért beavattam. Jobban örült, mint én! Mondjuk, ő amióta elmondtam neki, hogy meleg vagyok, már várta a fiút, akit hazavihetek. Még mindig kiakasztott néha, de elnézve a róla sütő boldogságot tudtam: nem tettem rosszul, hogy elmondtam neki. Kettő előtt tíz perccel szabályosan kilökött az ajtón, hogy ne várakoztassam meg Bencét. Öt perc séta tőlünk a parkig. Azt hittem, hogy pontosan kettőre lesz ott, de már ott állt kezében egy dobozzal. Idegesen nézelődött, tekintetében ott ült a félelem, hogy nem megyek el. Soha nem láttam őt még félni! Mosolyogva léptem mellé. Ahogy meglátott, széles mosoly terült el az arcán. Szabad kezével megragadta az enyém, és a park közepére vezetett. Nem volt nagy a terület, a közepén mégis volt egy kis tisztás a sok fa és bokor takarásában. Általában odamennek a párok a csillagokat nézni. Le volt terítve egy pokróc, rajta egy másik dobozzal. Ahogy leültünk, észrevettem, hogy zavarban van. Ekkor tűnt fel, hogy szemüveget visel. A zöld szemei is gyönyörűek voltak! Az egyik dobozban újabb krémesek voltak, a másikban egy plüss figura. Este azzal aludtam el, szorosan magamhoz ölelve.