2018.11.27.

Nyűgösen ébredtem. Nem fájt semmi, nem éreztem magam rosszul sem, csak kedvetlen voltam. Nem volt hangulatom kikelni az ágyból, felöltözni, és suliba menni. Azért felkeltem, és elindultam. Bence az utca végén várt. Nagyot sóhajtottam, ahogy felé igyekeztem. Nem volt kedvem a cukisághoz, a kedvességhez, egyáltalán semmihez! Azért jólesett, hogy megvárt, és velem jött iskolába. Beszélgettünk, próbált jobb kedvre deríteni, de valahogy nem sikerült neki. Magam sem értettem, hogy mi van velem! Ahogy Bence igyekezett, az jólesett, megmelengette a szívem, de olyan lehangoltnak éreztem magam! Úgy éreztem, hogy minden energiám lecsapolták, egy üres váza vagyok, amelyikből kifolyt a víz. Örültem, hogy egyetlen incidens nélkül átvészeltem a napot. Bence szeretett volna velem lenni tanítás után, amire nem akartam nemet mondani, így elmentünk sétálni. Rettenetesen hideg volt, tíz perc séta után már kezdett befagyni a fenekem. Betértünk a közeli kávézóba, ahol megittunk egy-egy forrócsokit. Ragaszkodott hozzá, hogy hazakísér. Egészen a kapuig jött, de be már nem, mert sietett haza. Tényleg felemelő érzés, ha valaki odafigyel rám! Kár, hogy ehhez egy újabb kiakadásra, öncsonkításra, és két embertől lecseszésre volt szüksége Bencének!