2018.11.21.

Feszülten ébredtem. Azt terveztem, átmegyek Irénhez, hogy megint kiadhassam a feszültségem a bokszzsákon, de anya úgy gondolta, menjünk át inkább Bencéékhez. Azonnal elvetettem az ötletet, mondván, hogy semmi kedvem hozzá. Megértette, és nem nyaggatott tovább. Szerettem volna menni, de rettegtem attól, hogy megint felhúzom magam, és lekiabálom a fejét. Szegény önként szaladt bele a pofonba! Még tíz óra sem volt, amikor megjelent, kezében egy hatalmas csokor virággal. Csak pislogni tudtam. Elvettem a virágot, és egy vázába tettem. Csendben meredtünk egymásra a konyhában. Én nem akartam megszólalni, ő meg kereste a szavakat. Amikor megszólalt, csak egy bocsánatot tudott kinyögni. Olyan gyorsan ment fel bennem a pumpa, hogy mire feleszméltem, már sírva üvöltöttem. Magam sem értettem, hogy miért, de üvöltve közöltem vele, hogy úgy érzem, kirekeszt az életéből! Nem mutatott be, nem mondta, hogy az unokatestvére is az iskolánkba fog járni, akinek a nevét sem tudom! Titkolózik, hanyagol, és ez nekem baromira fáj! Elvileg egy pár lennénk, akkor miért nem enged közelebb magához? Miért érzem magam megint egyedül? Anya csendben hallgatott, meg volt döbbenve, de nem szólt közbe. Az arcom a tenyerembe temetve sírtam tovább. Bence megölelt, majd azt suttogta, hogy tényleg sajnálja, és igyekszik majd helyrehozni mindent!