2018.12.01.

Faggyal indult a december, amire mondjuk már számítani lehetett, mégis váratlanul ért. Reggel megfagytam az őszi kabátomban, pedig a fogason állt a téli is. Szerencsére Bence várt, és átölelve engem ballagtunk az iskolába. Már nem érdekeltek a ferde tekintetek, a beszólogatások! A bennem tomboló negatív érzéseket is mintha elfújta volna a kinti fagyos szél! Hosszú ideje először éreztem, hogy nem nyomja a lelkem a szomorúság!A terembe lépés előtt még egy csókot is kaptam tőle. Boldogan mosolyogva ültemle a helyemre, és az sem tudta elvenni a kedvem, hogy dolgozatot írtunk. Tanultam rá, így nem féltem, hogy egyest kapok. Végig magamon éreztem a tanár tekintetét, ami zavart. Óra végén megkért, hogy maradjak a teremben. Furcsa „ez már megtörtént" érzés ragadott hatalmába. Ugyanaz a tanár volt, aki egyszer már megkért, hogy maradjak távol Bencétől. Amíg nem figyelt, Bence elrejtőzött az egyik szekrényben, amiről én sem tudtam. A pedagógus ezúttal kicsit erélyesebben kért meg, hogy hagyjam békén Bencét! Megijedtem,amikor az említett kiugrott a szekrényből, és nekiállt fennhangon beszélni a tanárral, hogy majd ő eldönti, kivel barátkozik! Megragadta a karom,és kivezetett a teremből, miközben hívta az anyját, aki értesítette az enyémet. Anyáink felbőszült állapotban rontottak be az iskolába, és számonkérték a tanárt, hogy mégis mi jogon mond nekem ilyeneket! Azt hittem, elsüllyedek szégyenemben!