2018.09.26.

Végre vasárnap van. Reggel az első dolgom volt ráírni Bencére, és megkérdezni, hogy mit csinál majd a hosszú hétvégén. A válaszát vártam, amikor betoppant apa. A hangjától már felment bennem a pumpa! Egyedül jött, de én akkor sem szerettem volna, hogy ott legyen! Próbált velem beszélgetni, figyeltem is rá, de egyre csak Bence üzenetét vártam. Válaszoltam apa kérdéseire, de egy cseppet sem izgatott. Amikor Bence válaszolt, egy kicsit elszomorodtam. Megint kivizsgálásra kellett mennie. Rákérdeztem, hogy mi a baja, amire elmondta, hogy semmi komoly, csak egy korábbi betegségéből maradt vissza valami vírus. Sűrűn érzi magát gyengének, és rosszul van. Amikor azt olvastam, hogy lehet, be kell feküdnie a kórházba, azt hittem, rosszul látok! Apa rám szólt, így letettem a telefont, és mérges szemmel meredtem rá. Elhívott fagyizni egyet. Kelletlenül mondtam igent. Hány évesnek néz ez, baszd ki, háromnak? A fagyi jó volt, mégis volt egy keserű utóíze. Két gombóccal ettem. Azon járt az eszem, hogy anya vajon megengedné, hogy meglátogassam Bencét, ha tényleg be kell feküdnie a kórházba? Ha nem, megszököm!