2018.11.17.

Fura érzésem volt egész nap, amire az is rásegített, hogy Bence megint a rokonával töltötte a szüneteket. Kicsit elszomorodtam, de nem szerettem volna kimutatni. Órákon sem sutyorgott már velem, nem rajzolt idióta szíveket sem a füzetembe. Harmadik óra végén felálltam, és kirohantam a teremből. Az ajtóban Bence rokona állt. Rá várt. A mosdóban kerestem magamnak vígaszt. Halkan sírtam, hogy ne hallják azok, akik bejönnek, de nem jött be senki. Szünet végén visszamentem a terembe, és leültem a helyemre. Bence kérdezgetett, de nem foglalkoztam vele. Mérges voltam rá! Irodalom órán a Rómeó és Júliát vettük. Szerettem volna figyelni, de az agyamban sorra pörögtek végig a képek, amelyeken korábban bántottam magam. Az érzés, ami belül tombolt, felerősödött! A tanítás végén nem vártam meg Bencét sem, Endrét sem, rohantam haza. Sírva mentem be a szobámba, hogy feltépjem a fiókos szekrényt, amelyikben a penge volt. Nem érdekelt, hogy mérgesek lesznek rám, az sem, hogy anya letol nekem egy Bibliát megszégyenítő beszédet, fogtam, és végighúztam az alkaromon! Nem értem eret, de éreztem, hogy a feszítő érzés a mellkasomban megszűnik! Anya akkor lépett be, amikor már a sokadik vágásnál tartottam. Szememből folytak a könnyek. Megijedt, de nem kezdett el üvölteni. Ledobta a kezében tartott szatyrokat, és szorosan átölelve azt súgta a fülembe: „Itt vagyok!"