2018.11.03.

Az őszi szünet utolsó napján úgy éreztem magam, mint akit megvertek! A lelkem háborgott, a gyomrom bukfencet vetett minden alkalommal, amikor arra gondoltam, hogy megfogadom Anita tanácsát, és beszélek anyuval. A vágy, hogy bántsam magam, még mindig nem múlt el, és ideje volt belátnom, hogy egyedül nem tudom megoldani. El kell kezdenem pszichológushoz járni! Akaratlanul is felidézte bennem azt a tragikus szülinapi bulit, amit én tettem tönkre. Amikor Anita kedvesen próbálta tudtomra adni, hogy szakember segítsége kellene, én tombolni kezdtem. Próbáltak megnyugtatni, kivezettek a társaságból, de nem jártak sikerrel. Kiabáltam, hogy nem vagyok őrült, hogy jól vagyok! Nekem nem kell pszichológus! Azzal csak jobban felhergeltek, hogy szomorú pillantásokkal néztek rám! Félrelöktem Bencét is, aki csak vigasztalni akart. Elmentem. Nem haza, jobbnak véltem, ha nem mutatkozok ilyen feldúltan otthon, így a parkba mentem. Órákkal később engem kerestek: anya, Bence, Anita. Nem voltak boldogok, amikor megtaláltak az omladozó viskó tetején! Tudom, hogy nem reagáltam megfelelően, hogy nem viselkedtem tisztességesen! Az az érzés bennem azóta csak nőtt, és nem múlik! Bencében nem tudom, hogy mi játszódott le, de amikor a legmélyebben ültem a sötét gondolatokban, felhívott. Boldognak látszott, amikor közöltem vele, hogy felkeresek egy szakembert. A telefonhívásra még délután sort kerítettünk. Holnap iskola után mehetek az agyturkászhoz! Éljen! Hivatalosan is beismertem, hogy elcseszett vagyok!