2018.10.03.

Reggel apa hívott. Szeretett volna kettesben elmenni velem valahova, de nemet mondtam. Nem akartam látni sem! Egyszerűen csak azt akartam, hogy Bence kijöjjön a kórházból, de erre csak hétfőn volt esély. Endre is keresett már, de vele sem akartam beszélni. Senkivel sem, mégis mintha minden ellenem szegült volna: beállított apám, és Endre is. Tanácstalanul álltam előttük. Nem tudtam eldönteni, melyiküknek örülök kevésbé. Nem sokat kellett azon morfondíroznom, hogy ezt kitaláljam! Endrének még mindig jobban örültem, mint apámnak! Beküldtem Endrét a szobámba, hogy apuval tudjak pár szót váltani. Egyből azzal kezdte, hogy mennyire sajnálja még mindig a történteket, és adjak még egy esélyt Erikának. Nem akartam! Tudtam, hogy minden lépésembe belekötne, hogy soha nem tudnék ott önfeledten szórakozni, mert minden lépésemet figyelné! Nem hiányzott egy idióta lenéző tekintete, és az sem, hogy mindent megkérdőjelezzen! Apa szomorú volt, hogy elküldtem, de nem tehettem mást! Bementem Endréhez, és együtt hívtuk fel Bencét. Örültem, hogy már jobban volt! Meg hiányzott is! Az illata, a testéből áradó meleg! Ő maga hiányzott, a tekintetében izzó szenvedély, amivel engem nézett! Ez megvolt a videóhívásnál is, de nem ugyanolyan, mintha előttem állna! Faszom abba, hogy kórházban van!