Rossz ómen

A boldogság hasonló a jó borhoz: Kóstolgatod, megtetszik. Iszod, hogy érezd mézédes ízét, megtapasztalod hatását, de legvégül a bor elfogy, és egyedül maradsz lelked kétségeivel.

- Gondir Logen

Ezüsthold után 1832. évének Ébredés havában valamikor

A szolgáló iparkodva szedte apró lábait, talpát finom szövet fedte, léptei nesztelenek voltak, akárcsak társainak. Mindkét kezében teli kancsó fűszeres bort szorongatott, amelynek tartalmából ki-kilöttyintett sietsége közben. Nehezen bírta szusszal a folyamatos futkározást és talán úgy hihette, feneketlen kút rejlik a párbajtér emelvényén ücsörgő nagyurak bendőjében. A vendégsereg túlságosan türelmetlenek mutatkozott, kiüresedett korsóikat harsogó kurjantások közepette csapkodták asztalukhoz. Igaz, amilyen iramban nyakalták italaikat - egyiket a másik után -, úgy tűnt, Napkert elapadhatatlan forrása sem csillapíthatná féktelen szomjukat. Volt is vigasság rendesen, a hírhedt emereundi bor tette a dolgát, édes volt, akár a nektár fogyott belőle szüntelen. Piroslottak az arcok a torkon át belocsolt mennyiségtől, miként az italozók hangereje sem volt csekélyebb annál, ha asszonyaik szépségét, vagy önnön nagyságuk méltatták, mégis a legharsányabbak akkor lettek, amikor a küzdőtéren összecsaptak a felek. Olyankor felzúgott a tömeg és a bolti kufárok kapkodva felállított sátraiktól kezdve egészen a rideg kőfalakon át a kikötőig hangzivatarban úszott Völgyliliom. Nemes, lovag, de maguk a szolgálók és a pórnép sem tarthatták magukban örömük, avagy bosszúságuk, feltéve, hogy ki melyik félnek szurkolt az összecsapás során. A tehetősebbek, észak városainak rafinált kereskedői ellenben csendesebb szemlélői maradtak harci tornáknak. Finom, bársony ruhájukat magukra öltve - no meg mértékkel fogyasztva a mézédes forraltbort-, fogadásokat kötöttek a résztvevőkre. Hamis üzlet volt az részükről, mégis szerették, hiszen nem tudhatták ki nyeri meg a csörtét, jócskán akadtak meglepetések. Egész vagyonokat tettek fel a legrátermettebb harcosokra, igaz többnyire a leghíresebbekre, hanem amikor azok a sors, vagy talán a Kilencek kívánsága által az esélyesnek tituláltak elbuktak - megszabadítva a rájuk fogadókat pénzük egy részétől-, az érintettek haragos képpel kérlelték a bírákat, tegyenek igazságot köztük. A legtöbben Terdbogart fiára voksoltak, Lucanra, A hajnal első fényére. A hírhedt ifjú a lelátó szélén ülve, csábos udvarhölgyek társaságát élvezte vörös köpönyegébe takarózva. Egyik lábát felhúzta, míg a másikat hanyagul lógatta lefelé és nagyokat nevetett közben. Hajának ezüst szálait, mintha az égiek szőtték volna fénykorukban. Arcának vonásai hűen tükrözték az őseitől öröklött fénytiszta vért, és mosoja messze a legragyogóbb volt mindenkiéi közül. Kiköpött mása volt atyjának, Terdboghartnak, aki szintúgy mint fia, legendás kardforgató hírében állott, amire rangja is rámutatott; Isten első kardmestere. Természetesen akadtak más nemes harcosok is, akik tiszteletük tették a tornán. Mélykürt szólama alatt toppant be Bölénynyakú Edw. Gigászi csatabárdját úgy lóbálta a feje felett, mint kisgyerek a kardnak képzelt vékonyka faágat. Termetes fickó volt, robosztus vasban. Hirtelen haragú emberként ismerték, aki élt-halt egy kis csetapatéért, de királyához való hűsége megkérdőjelezhetetlen volt. Rőtvár ura három lándzsát tört vele, mire kiesett Edw a nyeregből. Párbajuk talán a leglátványosabb küzdelemre sikeredett az addigiak között.
Őket követte az elmúlt esztendő bajnokságának nyertese, a veretlen, és a csicsás vértjéről elhíresült, a hajadon leányzó szíveválasztottja, a Kristálylovag. Vasököl őrkapitánya bravúros támadás során verte le csataménjéről, az ifjú hölgyek nagy bánatára és a legnagyobb éljenzések közepette.

Csupán ketten maradtak nyugton a rendezvényen. Egyikük sem szólt egy szót sem, kihúzták magukat, büszkén figyelték a résztvevőket. Az ifjú király, Gor Keelend Mårhus, akinek ruházata talán a legszínpompásabb lehetett a jelenlévők sorai között, és épp oly annyira előkelő is, az emelvény közepéről szemlélte a történteket két marcona őr közrefogásában. Dús, gesztenyebarna haja, mindkét oldalt fonottan ereszkedett rá a széles vállára, eltakarva a napkirályság címerét. Hajszálai mögé rejtőzött szempár zöldebb hatást keltett a rét friss füvénél, már-már világított télidő hamvas napsütésének fényében. Arcvonása egyszerre sejtetett vasszigort és kegyelmes jellemet, küllemét talán a mesék magasztos királyfigurái jellemezhették leginkább. Fején ezüst korona csillant a rávetülő napfényben, hanem a csecsebecse központját, az istenek urának, Divinoernek keresztje alkotta. Egyszerű volt, de fenséges. Keelend felett - az aranybevonatú pányvák fölé magasodva -, termetes lobogót rángatott a szél. Az ezüst alapú vásznon aranykorong honolt hét irányba ágazó halovány napsugárral. A napkorong közepén ökölbeszorított kéz foglalta a helyet, erős markában egy-egy roppant vasat szorongatva. Pallos és pöröly egy ugyanazon markolatban forrott össze, jelezvén, Lothar gyermekei bábáskodnak a többi hét felett.

A másik személy a lelátóval szemben, a párbajtér déli fertályán, a nézők sorai mellett ácsorgott. Hátát nekitámasztotta egy szélestörzsű, ugyan a télidő miatt kopasszá lett királyi lombkoronájú diófának. Keresztbefont karral, csuklóján a király első emberét jelképező ezüstpánttal, egyszerű szürke öltözékben - ruhájának mellkasán a címerével -, a küzdelmet figyelte. Oldalán a szarvasbőr erszénye alatt apró fejű, bőrből körbefont markolatú csatapöröly csüngött ezüstös színkavalkádban. A fegyver feje finoman megművelt ékes gyilok volt, ezernyi csatát láthatott, és megannyi életet követelhetett már. Gondir Logen nagyot sóhajtott. Felemelte, majd megmozgatta fáradt lábát, alaposan masszírozni kezdte a térde feletti sajgó részt, végül nekitámasztotta talpát a fa törzsének. Fél szemmel figyelt csupán, de még láthatta, amint dél Fekete ordasa felhúzott rostéllyal, törött kopjafával lovagolt le győztesen a harctérről, farkasprémmel díszített lemezvértjében. A nép éljenzett utána. Logen kissé oldalra billentett fejjel mélyedt el a látottakon, ámbár gondolatai messze jártak, nem a csörtét nyert Fekete ordason, távol Völgyliliomtól. Aggályok mardosták, beleborzongott, ha csak rágobdolt, nem érette miért, úgy érezte, mintha valami közeledne. Feltekintett a szürkéskékké fakult égre, és próbálta elhessegetni gyötrő gondolatait. A magasban néhány kósza madárra lett figyelmes, amik szerinte varjak lehettek. Tekintete addig kísérte röptüket míg a gyenge téli napfény a szemébe nem szökött, akkor visszakapta fejét és újra a párbajtérre meredt. Logen ízig-vérig azt a hatást keltette másokban, amit egy lovag említése juttatott az emberek eszébe. Sötétbarna, kurtára nyírt szakáll, és még attól is feketébb vállig érő lobonc keretezte csaták tüzében edzett arcát, orra felett finoman beforrt sérülés éktelenkedett. Nyugtalanságának nyűgje kiült vasból megmunkált, keményvonású képére és komor ráncokat gyűrt homlokára. Ugyanis a Megbékülés évfordulóját ünnepelték, arra volt a nagy felhajtás. Tíz esztendeje volt annak, hogy Égitáj mesterkovácsai, az Első áldásával egybeforrasztották pörölyt és a kardot. Logen máig sem feledte a pillanatot, mikor Kelet kapuja előtt, hósipkás hegyormok gyűrűjében, a viharos fellegek alatt az Istenek könnyeitől ázva, közösen hajították porba a testvér vérben ápolt hideg acélt. Az azt követő királyi menyegző maga volt a csoda, tanúja volt Keelend és Belatrix frigyének, Az ég fényének felragyogására, mellyel végérvényesen megkovácsolódott a béke. Mintha csak tegnap történt volna, amikor a főtemplomos kimondta, Immáron ez a béke kora a fényes jövőnk kezdete. Felrikoltott a tömeg. A hangos éljenzés kizökkentte Logent a mélázásából, felkapta fejét és körülnézett.

Acélrím, a Verselő lovag törte ketté térdén lándzsáját Fürgeláb pajzsa előtt, e szokás az jelentette a kihívást. Sólyomtollas pallosát a feje fölött lóbálta, olykor rásuhintott vele pajzsára és csapásakor azt kurjantotta, Ohh uram, ne nyomd ágyad, táncoltasd meg fürge lábad. Logen talán aznap először elmosolyodott. A nép tapsolt, ujjongott, míg a küzdőfelek felsorakoztak a király előtt. Keelend is felállt ültéből, a korláthoz lépdelt, méltóságteljesen biccentett és a magasba emelte aranykupáját. Logen a király minden mozzanatát leste, a legnagyobb urat, akit valaha láthatott. Az életét adta volna érte. A felek meghajoltak az uralkodó, aztán a nemeshölgyek - akiknek Acélrím szavalt pár szívhódító sort -, legvégül egymás előtt. Ménjeik szürke és bíbor vértben mutatkoztak meg a szemek előtt, címerük a vaskos kötet keresztbefont kardokkal és a zöld alapon, kék dombról lefelé szaladó lábak voltak. Felkészültek. A lovagok felsorakoztatták lovaikat a sorompó végében egymással szemben. Mögöttük két oldalt színpompás pavilonok sorakoztak zászlóik erdejében, de olyan sok volt, hogy megszámlálni sem lehetett. Magát a párbajteret vaskos tölgypalánkok, lemezlapok és azokra aggatott fegyverek és pajzsok által díszített fala ölelte körül. A két végében egy-egy fatorony emelkedett a magasba, de olyannyira, mintha lakosai közelről szeretnék megszemlélni a kósza fellegeket. Logen megvakargatta állát és elgondolkodott. A legutóbbi bajnokság járt az eszébe, ami csupán annyiban különbözött a megszokott tavaszi és nyári játékoktól, hogy a friss fű és az aranybarna homok helyett leheletvékony hó lepte a sarkokat. Az aréna nyugati szegletén irdatlan lelátó foglalta a helyet, ahová csak a legnemesebbek kaphattak meghívást. Hatalmas volt. A több szintű, fából tákolt csoda, száznyi ember ülőalkalmatosságával rendelkezett, hanem mögötte roppant márványcsarnok tornyosult föléje. Magas volt és bizonyára remek panoráma tárulhatott annak szeme elé, ki onnét nézett körül, mindaddig, míg a távoli messzeségbe nem meredt. Onnantól ugyanis a színtelen üresség volt az úr.

Az ellenfelek átvették apródjuktól a hosszú címerdíszített fakopját, amely egy célt szolgált csupán, leverni a másikat a lováról. Logen égkék tekintetével a feleket vizslatta. Nem szurkolt egyiknek sem, talán csak atyai jó tanácsokkal látta volna el őket. Fürgeláb túlságosan lefelé tartotta kopjáját és félszegen ülte lovát, míg Acélrím a maga tökéletességében pompázott, de lertt róla öntelslge. Kiváló ütközet elé nézhettek a bámészkodók. Gondir Logen legbelül kicsit irigykedett rájuk. Ő mint Vasököl ura, és a Hét Rend nagymestere messze tapasztaltabb volt bármelyiküknél, sokat látott katona és megannyi véres küzdelem győztese volt. Olyan helyeken járt, amit a legtöbben elképzelni sem tudnának. Feketeföld örök sötétjétől kiindulva a rhågroszt perzselő mélyén át, egészen a hósipkás Rémgerincig megfordult, és mindent túlélt. A birodalom egyik legkiválóbb, hanem a leges legjobb fegyverforgatójának tartották, ámbár voltak, akik szerint Lucan rátermettebb lehetett. Kürt harsant és megremegett a föld, ahogy a csatamének meglódultak.

- Tíz ezüstfartorin, hogy Acélrím lelöki lováról Fürgelábat a harmadik fordulóban.

Logen összerezzent egy pillanatra. Meglepte az ismerős, kimért hangsúly, oldalra kapta fejét, hogy szemügyre vehesse a hozzá szólót, aztán kelletlenül felmordult.

- Nem fogadok semmiben sem, Oveil Kyrnon - zengte halk nyugalommal, és keresztbe fonta karját.

Fém csattanása hallatszódott a küzdőtérről és morajlás söpört végig a nézők között, amikor egy kopja ezernyi darabba törött szét a pajzson, de hiába örültek, mindkét résztvevő nyeregben maradt.

- Nocsak. Nem szívleled a szerencsét - folytatta dallamosan a pallososok urának Terdboghardnak tanácsadója, Oveil, vagy ahogyan a háta mögött hívták, Suttogó. Alacsonytermerű, kerek képű, enyhén borostás arcú, középkorú férfi volt, sötét, mélyen ülő apró szempárral, melyekre vaskos fekete szemöldöke aggatott vészjósló hangsúlyt. Ébenfekete haja nagyon sűrű volt, göndör és rövid. Oveil eltért a Hét Rend férfiúitól, vonásaiban kelet népeinek jellegzetességével bírt. Tenyérnyi füleit ékszerek sokasága díszítette, amely tehetős jómódról árulkodott. Bíbor, puha szövetű talárja földig ért, nyakára arany sálat tekert míves ezüst szegéllyel, hátát hófarkasbundával tartotta melegen. Lábbelije finom volt, könnyed, gyapjú béléses, legjobb választás télvég idején. - Ámbár úgy hallottam - folytatta mézesmázas hangon - hiába a fohász, nem elegendő az ajándék, megették a szerencsét.

Szavait a második forduló kürtjének szaggatott dallama követte, amely két szólamból és a közönség üdvrivalgásából állott.

- Ha a szerencsén múlnának a küzdelmek nem lennének hőseink és örökké élő nagyjaink, akikről megemlékezhetünk. Nem, nem a szerencse dönti el a küzdelem menetét, sőt nem is a Teremtő akarata, hanem a tudás és az elszántság, míg másoknak a dicsőség akarata és a kitartás - okította ki barátságosan Oveilt, legbelül azonban haragra gerjedt, tudta kire gondolt a szerencsével a fickó.

- Igazat kellene adnom neked Pörölykezű, ha nem volnék oly biztos abban, hogy a Kilencek óvják sorsunk - vágta rá elcsendesedő szavakkal Suttogó a csatateret fürkészve, hanem miután Fürgeláb újabb kopját fogott kézbe, tovább folytatta. - De hagy kérdezzek valamit, ami oly rég óta őrli kíváncsiságom. Tíz esztendeje, aznap amikor fényűző diadalt arattál vértestvéreid felett - ekkor alig észrevehetően a királyi emelvény korlátjának támaszkodó Terdbogharra tekintett - az bizony tudásodnak volt köszönhető. De vajon - szinte lehelve formálta tovább szavait - miféle tudás rejlett birtokodban, hogy ily módon elorozd a dicsőséges győzelmet?

Logen türelmesen végighallgatta a férfit, aki már első találkozásuk óta ellenszenves volt számára, de közben azért félszemmel az ütközet mozzanatait fürkészte. A felek vészesen közeledtek egymáshoz, lovaiknak patái felverte a port és a közönség feszülten figyelt. Méterek voltak hátra, elnémult a tömeg. Acélrím kopjája ellenfele vállvértezetének csúcsába csapódott és lecsúszott róla, elvétve így a támadást, hanem abban a pillanatban irdatlan csattanás zengte be a küzdőteret, és a verselő lovag lebukdácsolt lováról. A felharsanó tömeg éljenzése vagy bosszúsága közepette terült el a földön, teste felpattant a becsapódás erejétől és nem mozdult többet. Acélrím apródja rögvest tette a dolgát, ám egymaga kevés volt, hogy megmozdíthassa az ájult lovagot, segítségére lettek szolgálói. Miután Keelend csendre intette a népet, Oveil megszólalt.

- A Kilencek dicsőségére, a tudás győzedelmeskedett - jegyezte meg fanyar mosollyal az arcán Oveil. Tenyerét a ruha ujjába dugva összekulcsolta ujjait - Áldom bölcsességed, amiért nem fogadtál velem, mert most a szerencsém múltán, vagy a lovag tudása révén - ingatta a fejét - tíz ezüstfartorinnal válna könnyebbé az erszényem.

Logen felhorkantott, a fejét csóválta, de hangja higgadt és tisztelettudó maradt.

- Ami neked a szerencsét jelenti, az nálam a tapasztalatot - elhallgatott, míg a király beszélt a néphez, aztán tovább folytatta. - Nézzük a tényeket - fúrta tekintetét a tanácsadó sötét szemébe. Oveil ezúttal nem szólalt meg, érdeklődő ábrázattal figyelte a lovagot, csupán sálának végét lendítette át válla felett. - Acélrím ügyesebb, tanultabb és jobb lovag, ezt mindenki tudja. Jobb képzésben részesült, jobb tanítói voltak, több pénze, vagyona és nagyobb hírneve van, de öntelt, hiú és ifjú még. Lóháton messze rátermettebb sokuknál, az az ő fő mestersége. Fürgeláb ellenben tapasztalt, okos és számító. Nem hiába hívják úgy ahogy. Fürge észjárású, logikus fickó, aki kézitusában bizony veszélyesebb a Verselőnél, de lóháton sosem volt kiemelkedő. Ezt ő is tudta. Oveil felvonta borzas szemöldökét, majd megsimította borostás állát.

- De hol itt a tudás? Szerencséje is lehetett volna, hogy győzedelmeskedett, hisz mint említetted Acélrím többet ér nála.

Logen komor tekintete valamelyest üdébb fényt öltött magára.

- A vértezete. Sosem láttad még Fürgelábat egy igazi ütközet előtt? Nem ezt a páncélt hordja, könnyebbet, egyszerűbbet, de nem ezt. Tudta, ki ellen töri lándzsáját majd, új, szándékosan kopjapárbajra készített vértezettel lépett a küzdőtérre. Figyeld meg - mutatott a királyi emelvény előtt térdeplő lovagra, aki azon pillanatban kapott koszorút egy szempompás nemeshölgytől - csupa döntött, precízen megmunkált, a célnak megfelelő munka. Semmi kiszögellés, az acéllapok pont úgy helyezkednek el, hogy lecsusszanjon róla az elölről érkező lándzsa hegye. Mindemellett Fürge lándzsája rövidebb volt, nem hiába ülte satnyán a csődörét. Előretartott vállal, pajzsával a mellét védelmezve, tudatában volt annak, hogy a Verselő kopjája félre siklik majd. Nem hagyott neki támadási felületet, minden erejét egyetlen, de elsöprő találatra összpontosította. Nem, Oveil, nem a szerencsén múlott, hanem a felkészülésen - Logen elhallgatott egy pillanatra, hogy farkasszemnet nézzen a tanácsadóval, hanem, mielőtt az még szót ejthetett volna megtoldotta mondandóját. - A Megbékülés előtti ütközetben, mikor urad, Égitáj lovagja elbukott, mi is felkészültek voltunk. Kihasználtuk testvéreink gőgösségét és a Keleti kapu előtt, fényes, de tiszta győzelmet arattunk felettük. Nos, barátom - tovább szaporíotta a szót Logen, hogy végre véget vehessen a számára egyhangú társalgásnak, de képtelen volt még hamarabb befejezni, ugyanis két fényes páncélú, zárt, ősi motívumokkal ékesített sisakú katona lépett a közelébe. Mellvértjükön a királyi címer díszelgett arany bevonattal, hófehér köpönyegük megrángatták a hűvös keleti szelek. Magasak voltak, majdnem annyira, mint Vasököl ura. Tudni illik a királyi testőrség gárdistáit,a legrátermettebbek közül válogatták ki. Egyikük biccentett, elsőként Logennek, majd késve Oveilnek, és érces hangon megszólalt.

- A királyné megérkezett.

Logen bólintott és az őrök távoztak, végül a tanácsadó felé fordította fejét. Megdörzsölgette tenyerét, élidő vége volt már az Ébredés hava, de a hideg sokáig kitartott.

- Örvendtem a szerencsének - csavarta csípősen a szót Logen - és most megbocsáss, mennem kell, hív a kötelesség - azzal faképnél hagyta az alacsony fickót, aki, mint egy szobor úgy állt ott egy helyben. Nem mozdult, nem válaszolt, ami tőle szokatlannak számított, ámbár Logent nem foglalkoztatta, örült, hogy megszabadulhatott tőle. A királyi emelvény felé vette az irányt, átveregette magát a tömegen, majd megkerülte a párbajteret, ahol éppen a következő ütközet zajlott. Izgalom lett úrrá rajta, tudta minek a napja volt még aznap, mindemellett, majd másfél esztendeje nem látta a királynőt, sem a már négy esztendős gyermekét, Villont, a trónörököst. A lovagi pavilonok közelében járt, amikor megtorpant és a homlokára csapott.

- Az ajándék!

Zavartan nézelődött körös-körül, mintha keresett volna valakit. Vörös, türkiz és liliomszínű sátrak sorakoztak vele szemben egymás takarásában, előttük szolgálók tevékenykedtek. Nem túl távol, csúcsosvégű, bordó-lila pavilon emelkedett a magasba, aminek réseiből fűszeres bor illatával kevert füst és hangos nevetés szűrődött kifelé.
Hol a búbánatban lehet ez a tökfilkó - morgolódott magában Logen, végül iparkodva lódult meg egy hirtelenjében választott irányba, de rögvest bele is futott az apródjába. A jókötésű, ámbár nem a sármosságáról híres ifjú a komédiásbódéból csámborgott kifelé két szemrevaló hölgyemény társaságában. Mindhárman harsányan kacagtak valamin, mindaddig míg észre nem vették a fejét csóváló Logent.

- Hol az ajándék, Adw?

- Öhm - vakargatta meg lapát tenyerével a tar feje búbját a fiú, közben szeme hol az egyik, hol a másik lányra cikázott.

- Mondd, hogy nem hagytad el azt is, mint a szárnyas sisakomat ott Vashágó mocsárvidékén?

Adw immár sokkalta pirosabb arccal, a két lány között ácsorogva egy megfakult fűcsomó lökdösésébe fogott a lábánal végével, majd végül karcos hangon kibökte.

- Nem tehettem róla, rendkívüli csetepaté volt, uram. - kelt a saját védelmére - Vitézül küzdöttem, a sisaknak meg... hát... öhm. Tudja, hogy... - Logen szájára ekkor, mintha mosoly csusszant volna, de tekintete továbbra is atyaian fegyelmező maradt. Adw kelletlenül, de felnézett a kapitányra. - Azt hiszem, hogy a sátramban van, uram.

Logen tovább méregette Adwot, akit ugyan rátermett harcosnak tartott, mindig mondta, hogy kiváló lovagalapanyag, de fejben lassú, mint a hátramenet. Bölénynyakú Edw legénye magas volt és szikár, széles vállú és tenyeres-talpas. Ereje két három férfiéval vetekedhetett, és bátorságaban sem volt hiány. Atyja, Bölénynyakú büszke lehetett rá.

- Jól van. Eridj, és hozd a királyi palotába, ott várlak majd - Logen be sem fejezte mondandóját, de már lóhalálában szedte lábát a lelátó felé.

Felosont a lépcsőkön, de lassan haladt az őt köszöntő személyektől. Fényes vértezetű lovagok, selyemruhás nemesek, de még a finom öltözékű udvarhölgyek is üdvözölték, fejet hajtottak előtte vagy váltottak vele pár szót. Logen nemesi katonához híven tisztelettudó volt mindannyijukkal, ámbár ügyesen vágta ki magát közülük, mondván, a király hívatta őt. Miután illedelmesen letudta üdvözlőit úgy érezte, teljesen kiszáradt a torka - sosem kedvelte, ha dicsérik őt -, így hát egy kupa borral indult csak tovább. A kilátó tetejére felérve bal kanyart vett és egy keskeny hídon átcsörtetett a Magasztosság csarnokába. Amikor elhaladt Szent Lothar élethűre faragott szobra mellett szívéhez támasztotta tenyerét. Egyetlen kapu választotta el a királyi csarnoktól. Hatalmas volt, vastag tölgyfából tákolt, megannyi faragott arccal szárnyain. Logen megállt előtte, tétovázott, majd nagy levegőt vett és belépett. Ínycsiklandozó ételek finom illata csapta meg az orrát, és nyomban rájött, hogy aznap még egy falatot sem evett. Megállt a bejárat előtt és körülnézett. Maga a csarnok roppant méretű, kőalapokon nyugvó épület volt, míves gránitoszlopokkal, és drága szőnyeggel leterített simára csiszolt köpadloval. Faragott lábú asztalok és puha párnázatú székek foglalták a helyet a kolosszális kandalló előterét, amelynek jókora szájában meleget adó tűz lobogott. A csarnok apró rózsavirág formájú ablakain át gyér fény látogatta meg a bentlévő népes társaságot. A királyi gárdisták szűzfehér páncélruhában álltak sorfalat mindkétoldalt, hátukon robusztus pöröly és magasztos pallos díszelgett, arcuk szárnyas sisak fedte. Logen megannyi ismerős arcot látott. A Hét rend lovagurai - kettő kivételével -, mindannyian jelen voltak, egyedi címerükkel mellvértjükön. Mindannyian a Hétágú asztal körül ücsörögtek, kezükben ital lötykölődött. Szolgálók tettek-vettek körülöttük, ami abból állott, hogy nem hagyták kiürülni az urak kupáit. Velük szemben harcsabajszos, göndör hajú bárd készült előadására. Alacsony, nyurga termetű fiúnak született, hullámos szőke lobonccal és a fülnek kevésbé tetsző énekhanggal. Keelend, oldalán a királynéval, Belatrixal, a szemközti kandalló mellett állt és elmélyült társalgást folytatott egy fehér taláros aggastyánnal. Belatrix unott arcot vágva néha-néha közbeszólt, aztán az árnyékát mindenhová kísérő, csinos arcú szolgálólányra kacsintva elnevette magát.

- Áhh, már azt hittük el sem jön a legkedvesebb barátom, Kelet kapujának hőse, Deåbru fattyainak legborzasztóbb rémálma, Gondir Logen Vasökölből - csillant fel az uralkodó zöld szeme, amint észrevette az érkezőt, aztán odasúgott valamit az öregnek, aki fejet hajtott ura előtt, és eloldalgott az útból.

Gondir Logen illedelmesen biccentett, és bátran közelebb lépett. Meghajolva köszöntötte a királyt, utána a királynő felé fordult. - Öröm újra látni köztünk, úrnőm. Völgyliliom az ön jelenlétekor tündököl igazán.

- Tapintatosságod, mint mindig melegséggel tölti el a szívem, Logen. Örülök, hogy láthatlak kiváltképpen e napon. Hoztam is egy hozzádillő meglepetést Égitájból - azzal átnyújtott Logennek egy kerek, aranybevonatú tárgyat.

- Úrnőm, oly figyelmes velem - hajolt meg a férfi szaporán dobogó szívvel. Kezében az ajándék aranyiránytű tenyérnyi volt, de súlyos, hanem mutatója nem északfelé mutatott. - Köszönöm, úrnőm.

- Emlékeim szerint - fogott bele komoran Keelend, hogy elűzze a pillanatnyi csendet, de végül mosolyra nyúlt a szája - ezerszer mondtam már neked, hogy beszélj úgy velünk, mint ha cimboráid volnánk.

- Ígérem, észben tartom majd - válaszolta Logen és viszonozta a nevetést.
Kezetráztak, sőt az uralkodó baráti ölelésben részesítette a lovagot.

- Hogy van a Hét rend legnagyobb hőse? Furcsálltam, hogy nem indultál a tornán, testvérem.

Logen kiürítette kupája tartalmát, jól esett neki a fűszeres bor, csak aztán felelt.

- Öreg vagyok már ahhoz, Keel. Az ifjak sportja, nem valók már nekem az efféle megmérettetések - válaszolta, ámbár maga sem volt biztos benne valójában úgy gondolja e vagy sem.

Keelend, aki éppen bort locsolt aranykupájába félúton megakadt cselekedetében. Szemöldöke a homlokáig futott és fanyar fintorral méregette Logent.

- Szerénykedik - emelte fel a hangját a többieknek, mintsem Logennek szánva kijelentését. - A legjobbak legjobbja vagy, bizonyítottad már számtalan alkalommal. Fényes históriák övezik a neved, vedd hát ki részed a dicsőségből. - Többen helyeseltek a lovagok közül, kiváltképp a mennydörgéshangú Bölénynakú Edw. Mélykürt helytartója mindig teljes odaadással pártolta Vasököl urát, ugyanis az életét köszönheti neki.

- Szerintem csak - a hűvös, kimért suttogás a bejárat felől volt hallható - a Hét Rend hőse nem óhajtaná elorozni mások elől a győzelmeket. - Oveil Kyrnon, az ifjú Lucannal az oldalán lépett be a csarnokba. Minden szempár rájuk tapadt, még a bárd is lehalkította harsány dallamát. - Köszöntöm a nemes urakat - folytatta mézes-mázas hangnemben. - Fenséges úrnőm, királyom.

Logen lehajtotta kupáját és két tenyere közé kulcsolta azt. Sokatmondó pillantást váltott Keelendel, közben mintha a hátán érezte volna valakinek a tekintetét.

- A dicsőséges Divinoer áldja e napot - zúgta rögtön tisztességes lovaghoz híven a maga fiatalos dallamosságával Lucan. - Atyám.

Logen végigkövette tekintetével az ifjút, akinek járása fenségesebb lehetett még a királyénál is. Tartott Terdboghart fiától, tartott attól, amivé válhat. A Hajnal első fénye méltóságteljesen foglalt helyet apja mellett, de még mielőtt leült volna, hátrapillantott válla felett és Logent lesve megrándult a szája sarka. Logen talán nem vette észre, vagy nem foglalkozott vele, helyette önkéntelenül is Terdboghartot kezdte fürkészni, a férfit, akivel tíz esztendeje élethalálharcot vívott. Égitáj királya, ahogy magát nevezte a a kéklö mennybolt császára, a legékesebb széken ült a hét közül, ujjait egymásnak érintve, rezzenéstelen arccal meredt maga elé. Derekáig érő haján megmutatkozott a kora, szürke tincsek sötétlettek az ezüst szálak között. Fakó arca megannyi küzdelem nyomát hirdette, élén egy tőr általi vágással, melyet magától Logentől kapott örök emlékül. Terdboghart szeme oly ragyogásban izzott, hogy azt még az égiek is megirigyelhették volna. Logen emlékeiben előkelő helyet foglalt a szempár, midőn égzengő zivatarban, térdig gázolva a sárban, vértestvéreik tetemei között küzdött annak gazdája ellen. Taps és hangzavar törte meg Logen merengését. A legfélreesőbb asztal mellett álló tanácsos vizet töltött magának, előrébb lépett és a magasba emelte poharát. - Gondir Logenre, a megbékélés napjának dicső lovagjára.

Több tucat kar emelkedett a magasra, voltak akik lábra álltak, hogy együtt zengjék, Logenre. A leghangosabb és magasabb is egyben közülük Edw volt.

Logen mély levegőt vett és szemét szűkítve figyelte Oveilt, aki mint egy ünneprontó jelent meg már másodjára azon a napon. Nem szerette a férfit, nem bízott benne, és akiben nem bízott, abban bizony rejlett némi sötétség.

- Ugyan már, felesleges ez a felhajtás, tanácsadó uram - szólalt meg végül Gondir Logen, miután egy szolgáló újabb adag bort töltött neki. - Nem én vagyok az ünnepelt, csupán egy katona a sok közül, aki híven szolgálja a Birodalmat. Jut is eszembe - pattant ki a szeme, mikor végre megpillantotta az ajtóban ácsorgó Adwot kezében az ajándékkal - hol van a leendő királycsemete, merre van Villon?

- A longorienni Nagyszentélyben maradt a kishúgommal az én kis szememfénye - érkezett a válasz csilingelő hangú Belatrixtól. - Annyira lenyűgözték a tornyok, és mikor meghallotta a harangokat velük együtt dalolászott.

- Kár - lehelte finoman Oveil ügyet sem vetve a lovag és a királyné közti beszélgetésre. - Sosem volt még szerencsém látni a fiút.

Logen arcizma megrándult, de nem fűzött kommentárt Oveil kijelentésére. Csalódott volt, ugyanis remélte, hogy ajándékát maga adhatja át majd Villonnak, de attól függetlenül jelzett Adwnak, hogy lépjen beljebb.

- Sajnálattal hallom, ugyanis bátorkodtam beszerezni neki egy igazi királyi ifjúhoz méltó ajándékot negyedik születésnapjára.

- Ohh, felettébb kedves tőled, Logen - sütötte le fényárban úszó szemét a királyné. Ezüst haja arcának egyik felébe omlott, mely még varázslatosabbá tette őt. - Az én kis Villonom bizonyára fülig érő szájjal fogadná el tőled.

- És mi volna az a fenséges meglepetés, amit trónörökösöm kaphat a legjobb barátomtól? - érdeklődött kíváncsi tekintettel Keelend. Szolgálója kezébe nyomta kupáját, megigazította ruhájának gombját aztán a pörölylovag és Adw közé lépett.

- Tudod Keel, aki kíváncsi... - Logen nevetve vette át apródjától a fényes lepelbe tekert csomagot, Adwot pedig atyjához küldte, hogy igyon egy jó kupa bort. - Kedvére való lesz majd, ha felnő, meglátod - nyújtotta át végül az uralkodónak.

Keelend szeme felragyogott amint letekerte a leplet. Mozdulatai közben Bölénynyakú hangját hallhatták a jelenlévők, ahogy atyai jó tanácsként zengte fiának, hogy ne lányoskodjon, igenis igyon férfi módra nagy kupából. A lepel egy vaskos, szőrmeborítású, szarvalakú valamit foglalt magába. A király belenyúlt és kihúzta a tárgyat.

- Lélegzetelállító - jegyezte meg csodálattal az uralkodó. A fenséges zöld szempár találkozott a végletekig lojális kékkel, miközben kezet rázott a lovaggal. - Köszönöm szépen Villon nevében is, barátom. Lássátok - emelte a magasba, hogy a csarnok összes lelke szemügyre tudja venni. A tárgy ami egy kürt volt, ébenfekete színben pompázott a rávetülő fényben, és egy férfi alkar hosszú lehetett. A hiedelmek szerint Deåbru, a démonisten szarvából készítették annak idején a fényformálók. Markolata, melyet Napkert mesterei tákoltak rá a II. tűzményfattyak háborúja múltán, aranybevonatú és olyan formájú volt, hogy használója tenyere pontosan ráilleszkedhessen. Széleit a Kilenc isten szimbólumának karcolata tarkította, közvetlenül alattuk pedig a Hét Rend első uralkodóinak arcképe volt látható. A szélesebbik részén ezüst szegély díszítette az elsők nyelvén íródott Lothart felirattal - Mennyei ajándék egy Isteni baráttól.

- Szent Lothar kürtje - szökkent a lábára Terdboghar, és erőnek erejével rácsapott az asztallapra, felborítva így a kupáját. A kiömlött bor végigfolyt az asztalon, majd a széleken lecsordult és vérvörös tócsát alkotott a szék lábánál. - Hogy került hozzád családom hagyatéka? - kérdezte heves indulattal Logentől. - Válaszolj!

A lovag lassan megfordul, kiitta borát és farkasszemet nézett Égitáj urával. Sokáig méregették a másikat, szívükben évtizedek egymás iránti gyűlölete lángolt, viszont, amikor Logen megszólalt hangja nyugodt volt és békés.

- A Hét Rend urának öröksége ez, Terdboghart, Carriegal fia. Tarsolyomban lapult várva arra a napra, hogy átadhassam jogos örökösének. Most jött el az a nap.

Terdboghart megkerülte az asztalt, félrelökött egy szolgálót, dühe kirajzolódott az arcára és keze kardjának markolatán pihent, mihelyt megállt Logen előtt.

- Az ősatyám öröksége, Égitáj ereklyéje, az én és utódom jogos jussa - A kéklő szempár szinte lángolt, miközben Terdboghart beszélt.

- Fivérem - csattant fel békítően Belatrix ijedt pillantásokat váltva hitvesével. - Kérlek szépen.

- Ne kívánd, hogy elvezesselek - szúrta közbe érzelmeinek kimutatása nélkül Keelend. - Tudod, hogy minek az évfordulóját ünnepeljük ma, Terdboghart. Tartsd ahhoz magad!

Égitáj feje ugyan megmarkolta pallosának markolatát, de nem rántotta elő egyelőre, helyette arcára rémisztően eszelős kifejezés ült ki. Végigmérte királyát, aztán Logenre pillantott és egy lépést tett közelebb hozzá. Vasököl ura nem hátrált, állta riválisa tekintetét.

- Tíz esztendő - fogott bele, mikor tanácsadója félbeszakította mondanivalójában.

- Uram, ha szabadna megjegyezzem...

- Hallgass! - vicsorogta Terdboghar.

- Ne kelljen még egyszer figyelmeztetnem - türelmetlenkedett Keelend, immár keményebben, mint az előtt és Logen mellé lépett. - Ellenszegülnél királyod akaratának?

Belatrix is melléjük szegődött, tenyerét bátyja vállára tette. Szemének fénye ezüstárban csillant.

- Ne csináld, kérlek, ne ma, soha. Ahogy mondod, utódod jussa, akárcsak Villoné, ő is a véred. Gondolj erre édes bátyám.

Terdboghart nem mozdult, nem nézett a húgára, le se vette szemét Logenről, mintha várt volna valamire, talán a megfelelő alkalomra. A többiek, Bölénynyakúval az élen, egy személy kivételével az asztal mellett álltak, és szintén fegyverükön nyugvó kézzel nézték az eseményeket. Nem volt kérdés ki mellett és ki ellen rántanának fegyvert, ha szükség lenne rá. Lucan volt az egyetlen aki nem mozdult, ábrázata mégis ijesztőnek tűnt ahogy maga elé meredt kupájával a keze ügyében.

- Az ég szerelmére, elég legyen! - csattant fel a király. - Abbahagyni ezt a marakodást! Vezessétek ki innen Terdboghartot, és majd ha lehiggadt visszajöhet - adta ki parancsát Keelend, immáron égzengő hangon.

Terdboghartot mintha nem lepte volna meg a király intelme, talán számított rá. Még mielőtt a Gárdisták odaérhettek volna hozzá, sarkon fordult, ráförmedt Lucanra, hogy kövesse és elindult a kijárat felé. Oveil hű kutyaként lihegett nyomában, ám még mielőtt kiléphettek volna, Égitáj ura megállt és Logen szemébe nézett.

- Én, Pårhus Terdboghart, Pal'Aduin utódja, Lother örököse, és Építő Carrigeal fia, a Hét Rendjének egyike, Égitáj vezetője, királyi címemnél fogva Divinoer színe előtt, hogy ügyünket eldöntessék vérpárbajra hívlak Gondir Logen.

Síri csend nyomta el a zajokat, a bárd, aki már percek óta tátott szájjal figyelt, még a lantját is letette. Csak amiatt nem férkőzött közelebb, mert a lovagok elállták útját.

- Ne - nyögte könnyes szemmel Belatrix. Elsőnek Keelendre, aztán Logenre siklott a tekintete.

- Ezt nem teheted, nincs...

- Jogom hozzá? - Terdboghart Bölénynyakú felé fordította fejét, ezüst haja hatalmas körívet tett a levőben. - Netán te szeretnél küzdeni helyette? Tudd, hol a helyed!

- Az ősi törvény kimondja...

Ezúttal Oveil vágott közbe Fattyúhegy urának tudálékos szavaiba. Hangja továbbra is hűvös, halk és kimért volt. Miközben beszélt a tenyerét dörzsölgette.

- A rendlovagjai, mind a hét szentséges, a Kilencek tiszteleteként tett esküjükben vetették papírra, hogy a háború testvér a testvér ellen a legaljasabb démoni bűntett, ezért, hogy a vérontás elkerülendő legyen, Divinoer színe előtt kihívó és kihívott megütközhet a mindenkori király engedélyével megkímélve népünket.

Halk morajlás söpört végig a társaságon, aminek Keelend higgadtan búgó hangja vetett véget. Az asztalfőhöz araszolt, leült és elvette a legközelebbi kupát. - Üres - morogta és visszacsúsztatta az asztalra. Minden szempár - Logent és Terdboghartot kivéve, akik egymást méregették -, a királyt figyelte. - Igazat kell adnom, Oveil Kyronnak. A törvény szent, és ha Logen...

- Elfogadom a kihívást - recsegte Vasököl lovagja kőkemény pillantást válva királyával. - Én, Gondir Logen, Gondir Lognar fia, a Birodalom kulcsának őre, a Pöröly nagymestere, Divinoer előtt esküszöm - borult térdre -, hogy eleget teszek Terdboghart kihívásának. Én, a birodalom őreként, várom ellenfelem a párbajtéren. Tisztességes, lovaghoz méltó küzdelmet várok el, ahogy jómagam is jeleskedem majd a megmérettetésen.

Csend varázsolta még borúsabbá a már amúgy is nyomott hangulatot, melyet, mintha az időjárás is megérzett volna, pihe hópelyhek szállingóztak a sebtében megszürkült égből.

- Legyen hát - nyugodott bele Keelend, és még mielőtt Belatrix szóhoz jutott volna, netán, hogy ellenezze az egészet, csendre intette a nőt. - Készítsétek elő a teret, szóljatok a népnek, és hívassátok ide a fényáldót.

Logen rezzenéstelenül figyelt, bajtársai arckifejezését kémlelte. Ha úgy alakul, hogy Divinoer magához szólítja a párbaj alatt, mit fognak tenni, kiállnak a kihívó ellen a barátságért, vagy betartják a törvényt, az Egy Isten törvényét.

- Egy pillanatra! - hallotta az uralkodó inkább baráti, mintsem szigorú szavát, mikor elindult kifelé. Háttal állt neki, nem láthatta őt, de tudta, hogy Keelend neki szólt. - A többiek ki innét, mindenki!

Bölénynyakú mozdult először, megragadott egy teli kancsót, fejet hajtott királya és királynéja előtt és fiával együtt kiviharzott. Adw még mielőtt kiért volna odakurjantotta Logennek, hogy előkészíti a páncélját. A Hét rend lovagjai egyként követték a távozókat, ellenben Fattyúhegy ura megállt Logen előtt hogy jó szerencsét kívánjon neki.

- Pörölylovag nem hisz a szerencsében - araszolt a közelükbe Oveil. Egy kupa bort nyújtott át Logennek, magának csak vizet töltött és leült a legközelebbi székre. Kifürkészhetetlen tekintete változatlan maradt. Belekortyolt a vízbe, majd pillantása az ablakon túlra révedt és nagyot sóhajtott. - Eső és hó, a távolban vakító kékség, rossz ómen. Nem lesz kegyes ma a sors.

Gondir Logen szeme résnyire szűkült, kezet rázott Fattyú-hegy urával, és mikor az távozott csak aztán felelt a tanácsadó mondatára, de akkor sem nézett rá.

- Túl sok dolgot látsz be olyanokba is, amik csupán a hétköznapunk részei, Oveil Kyrnon. Nem hinném, hogy minden fűszálban rejlene valami felfoghatatlan és megmagyarázhatatlan égi jel. Lehet - ekkor Oveil felé fordult - hogy túl sokat vársz az Isteneidtől.

A tanácsos arcvonásai megfejthetetlenek maradtak. Elködösült szemmel meredt maga elé, majd mintha fontosnak tartotta volna, hogy megigazgassa ruhájának ujját, kivárt egy pillanatig, belekortyolt az italába, és Logenre pillantott.

- Talán igazad lehet a jelentéktelennek tűnő jelek szemléletében, Vasököl ura. De vajon mi is az az igazság? - Oveil újra belekortyolt a kupába és tovább folytatta. - A Hét Rend lovagjainak hőseként mondod ezt. Katona vagy, jó uram. Fegyelmezett, lojális, bármikor az életed adnád a királyodért és hazádért. Mint katona a harcosok szemszögéből éled a világot. Pajzs vagy amely megóvja az ártatlanokat, és kard aki felnégyeli az azok ellen vétkezőket. Kalapács, vas és acél, ez a te mindennapjaid. De eme apróságok, a rejtett üzenetek, a fák ágain zörgő levelek ringatózása, avagy a magas ég fellegei közt megbújt gondolatfoszlányok, már megbocsájts, de a finomabb szemek előtt elevenednek meg. Most is ott bujkálnak mindenhol, a kandalló lobogó tüzében, a süvítő szélben és persze az esőcseppek keverte hószállingózásban. Ki kell ábrándítsalak Pörölylovag. Számunkra egyszerű halandóknak a Kilencek észjárása valóban kiszámíthatatlan, mindazonáltal ők így óhajtanak üzenni nekünk. - Oveil megvonta a vállát és újfent kipillantott a szabadba. - Talán ők sem akarják e kihívást. Fivér a fivér ellen, borzasztó tragédia - elhallgatott egy pillanatra mindaddig, amíg a két utolsó gárdista is kisétált mellette az ajtón - De az is előfordulhat - fúrta újra tekintetét Logenébe - hogy előre siratják az ütközet végét.

Logen megmosolyogta a tanácsos szavait. Ugyan nem ítélte el őt a Kilencek hite miatt, ámbár nem is tartotta mérvadónak azon istenek hiedelmeit. Ő csak egyben hitt, a teremtő elsőszülöttében, Divinoerben az élet urában. Ugyanakkor nagyon jól tudta, hogy Oveilnek kik is azok az állítólagos Kilencek, akikről beszélt. Besúgók, kémek és némi fartorinért parancsot teljesítő személyek hálózata birodalom szerte. A tanácsos eme szervezetnek hála értesült minden apró rezzenésről, és amiből csak tudott előnyt kovácsolhatott.

- Okos ember vagy te, tanácsos uram. Sokat tudsz a világról és annak rejtelmeiről - mondta barátságosan Logen, biccentett és aznap másodjára hagyta faképnél a sunyi tekintetű férfit. Keelend elé lépdelt és meghajolt. Röstelte, hogy megvárakoztatta barátját.

- Tudom mit óhajtasz...

- Elment az eszed? - emelte fel hangját Keelend, de kérdésében több aggodalom rejlett, mint harag. - Tudod te, hogy mit tettél?

Logen állta az uralkodó pillantását, a kék tekintet, szinte eggyé vált a zölddel, akár a gondolatuk. Ahogy elnézte királyát, akit barátjának, mi több vértestvérének tekintett, mély szorongás kezdte hatalmába keríteni. Arcizma megfeszült, homlokán díszelgő sokéves összeforrt sebhelye sötétebb színt öltött fel, miközben gondolataiba merült. Talán Oveilnek lehet igaza? Az istenek is ellenzik ezt a küzdelmet, na de ő? Akármennyire sem szerette Terdboghartot és a múltbéli tetteit önnön uralma érdekében, nem akarta megölni őt. Csupán békét szeretett volna, egy szebb és jobb jövendőt. Erre mit tesz, belemegy egy halálos ítéletbe, ugyanis a vérpárbaj az egyik fél halálával zárul.

- Elrendezek egy régi ügyet, és netán, ha Divinoer úgy akarja, örömmel adom életem a becsületért.

- A Teremtőre, Logen! Térj már észhez. Mit gondolsz, ha Terdboghart győzedelmeskedik, mi lesz a királyságunkkal? Szerinted megáll majd és békében éli tovább az életét? Harcol az ősei és a nemzedéke becsületéért. Joga van a trónhoz, pont úgy, mint nekem.

- Igen ám, de Terdboghart bármennyire is becsvágyó, nagyon jól tudja, hogy ő a csak második a tróntigénylők vérvolalában, és ami a legfontosabb, Te vagy Divinoer választottja - bökte ki halk nyugalommal Logen, majd a végén hozzáfűzte, uram.

- Tudod te, hogy miért én lettem a király? - csapott tenyerével az asztalra az uralkodó. - És ha megint leuramozol, mint valami holmi királyfélét, esküszöm tömlöcbe vetetlek! - Keelend elfordult Logentől, az ablakhoz sétált és a párkányba kapaszkodott. - Megelőztem őt. Ennyi. Jobb helyen voltam, jobb időben. Ha Cårrięgalt hamarabb hal meg, akkor Terdbogharé a trón!

Logen nagyon jól tudta, hogy mire utalt az uralkodó. Jelen volt, amikor Cårrięgaltot elragadta a sötétség a mélykürti csatában. Akarta sem tudta volna megmenteni őt, azt a férfit, aki, mint ellensége kiállt mellette a háború ellenére is. Terdboghart igazi gyűlölete onnantól kapott kihunyhatatlan lángra, úgy hitte, Logen ölte meg apját. Meglehet igaza volt, és most megbosszulhatja a sérelmeket.

- Talán Divinoer akarata ez, hogy igazságot tegyen köztünk. Ez a szikra régóta váratott magára, ezt te is nagyon jól tudod.

- Szarok az igazságra, Logen! - Robbant ki a mondat Keelendből. - Hát nem érted? Te vagy a birodalom őre, neked kéne királynak lenned - rágta el mondatának végét, de még mindig Logent figyelte.

- Azért ne beszélj ostobaságokat, Keel. Te vagy a király, a Hét rend ura, és az eddigi legjobb uralkodó vagy, akit csak a birodalom magáénak tudhat. Ifjú korod óta ismerlek, atyáddal együtt nőttem fel. Hisz emlékszel. Együtt játszottunk, nevettünk és osztoztunk bánatunkban. Láttam, ahogy férfivá éresz és kiváló kiképzést kapsz. Atyád minden lakomán megjegyezte; Segítsd őt fivérem és az eljövendő egy új korszak elé nézhet.

Keelend lesütötte szemét, mintha elgondolkodott volna, Logen úgy látta, talán egy halovány mosoly is felfurakodta magát az uralkodó arcára, amely azonban rögtön el illant.

- De atyám öregségére megtébolyult és zsarnokká lett, Logen. Félek, rám se vár jobb sors.

A pörölylovag szeme résnyire szűkült, ajkát összeszorította, és kemény hangon szólalt meg.

- Gorfild jó ember volt, Keelend. Az őrülete nem elméjéből sarjadt - Logen elhallgatott és mély levegőt vett. Teljesen kiszáradt a torka, hanem a szorongása kihatott tagjaira. Keze megremegett és fájdalom ékelte magát tarkójába. Mindig őszinte volt a királyával, de a Gorfildtól őrzött titkot sosem osztotta meg vele, ígéretet tett, hogy a sírba viszi.

- Benned is megvannak ezek a tulajdonságok, barátom.

- Valami gond van? - puhult meg Logen ábrázata. Túl jól ismerte Keelendet, hogy ne vegye észre, hogy valami nincs rendben, valamit elhallgat.

Keelend csak legyintett és megölelte hitvesét, Belatrixet, aki szintén aggodalmas arcot vágva nézte őt. A királyi pár isten fényeként tündökölt a beköszönő szürkületben, amely színtelen félhomályba burkolta a csarnok középső szeletét.

- Féltelek barátom és féltem a királyságot, féltem a szerelmem és a fiam. Túl sok a baljós történés mostanában. A rívoldi hírek, aztán a Vörös árulása, most pedig ez. Mintha remegne a kezem és kihullanának a dolgok közüle és mint tudod, remegő kézzel nem lehet kardpárbajt vívni - fogta egészen halkra Keelend a szavait, majd megrázta a fejét és a kandallóba, végül újra meredt. - Csak azt szeretném mondani, maradj életben barátom, nélküled mi elveszünk.

Logent végképp meglepték Keelend kijelentései, előidézve rossz sejtelmeit, melyek napok óta mardosták. Összenézett Belatrixel, aki amint Logenre pillantott lesütötte szemét, majd belekarolt a férjébe támogatásképp.

- Én távoznék, fel kell készülnöm - recsegte Logen habozva, mintha nem lenne biztos abba, mit is szeretne valójában. Emelt fővel lemenni a küzdőtérre, vagy itt maradni barátja mellett. Nem tehetett mását, kötelessége volt, így hát nekiindult kifelé, de Keelend megragadta a karját.

- Divinoer és az emberek áldása legyen veled, testvérem. Hamarosan találkozunk - mondta az uralkodó, végül egyfajta biztató mosolyt is sikerült arcára erőltetnie.
Logen biccentett, és némán távozott...

Remélte, hogy feltűnés nélkül leosonhat a felszereléséért, de tudta, lehetetlen. A kihívásnak híre gyorsabban szárnyrakelhetett, mint vadászsólymok röpte a zsákmányuk után, és ismervén a királyi udvar szolgálóinak száját, biztosra vélte, mindenki ott lesz, hogy láthassa az ütközetet. Gyanúja beigazolódni látszott, amint a lelátó elé érve kisebb tömeg fogadta a lovagtárásai képében. Bölénynyakú volt a legelső - és leghangosabb -, aki kezet rázott vele, és úgy megveregette a hátát, hogy Logen kis híján orra bukdácsolt. A kis várak és erődök urai sem tétlenkedtek, egyikük felajánlotta neki kardját, hogy használja a harcban, amit Logen persze szelíden visszautasított. Az ő társa a pöröly volt. A fegyver, ami számtalan csatában szolgált már. Az Isten Ökle néven elhíresült pöröly nem volt hétköznapi fegyver, ősi, noeri ajándék ami atyáról fiúra szállt az idők során, Logen atyjának halála óta áll birtokában.

A lovagok színe java Logennek drukkolt, több bizodalmuk volt benne, de nem mint harcosban, vagy a birodalom egy őrében, hanem rendíthetetlen jellemben, akinek túl sok mindent köszönhetnek. Mindez jól esett Pörölykezűnek, mégis akárhányszor belegondolt, mi vár rá, görcsbe rándult a gyomra. Aztán rájött, vagy maga sem tudta volna megmondani, de kínzó érzelmei, talán nem is erre utalnak, hanem valami másra. Balsejtelmei akkor erősödtek fel igazán, amikor teljes véletlenségből átpillantott a tér másik oldalára. Ott a szürke derengésben Terdboghartot láthatta teljes harci díszben. Az ezüsthajú férfi a teret kettéválasztó sorompó nézőtéri oldalán állt szolgálói gyűrűjében. Apródja - megboldogult fivérének egyetlen gyermeke volt, Tord, a fattyú - csendben tette a dolgát. Égitáj királya színarany szegélyekkel díszült, ébenfekete, fényezett lemezpáncélt viselt, amelyet a mesterkovácsok megannyi aprólékosan rótt felirattal díszítettek. Vállvértje Divinoer keresztjét formázta és kék fényben rikított. Mellvértje széleit azúrkövekkel rakták ki a készítők, hogy még királyibb legyen a megjelenése. Combját jól megmunkált, kiváló minőségű acéllapok óvták, melyek alól kicsillant aranyból szőtt láncruhája. Fém lábbelije - amely egészen a térdéig húzódott, bokájánál címerképével kiegészülve -, szintén arany és acél ötvözete lehetett, hegyes orral és éles sarkantyúval. Hanem a kard, amelyet jobbjában tartott messze rémisztőbb hatást keltett Logen emlékeiben, mint maga az ember, aki forgatta azt.

Te ostoba, te, ismételgette magában Logen. Mégis mit képzeltél? Pont ezen a napon.

- Mi veled vagyunk - kulcsolta össze ujjait Fattyúhegy ura, aki mintha megérezte volna a lovag búját.

- Ígéretes egy mérkőzés lesz, úgy bizony - harsogta egy pocakos úr talpig bársonyban.

- Az istenek döntenek sorsukról - szúrta közbe a maga dallamosságával Oveil, majd megköszörülte torkát, de előtte látványosan megigazgatta ruhájának ujját és Logen felé fordult. - Nem mondom, hogy sok szerencsét, csupán annyit, ég veled.

Logen nem viszonozta a kézfogást és a válaszát is megtartotta magának, figyelme a délikapu irányába szegődött. Longorion kürtjének búgó dallama zendült a falakon túlról. A szaggatott szólamok, miután körbejárták Völgyliliom lehető összes zegét és zugát, végleg elhaltak, hogy helyét adják a tébolyító csendnek. Az egyetlen hangforrás csupán egy közeledő ló patáinak dobogása volt. Logen újfent rossz érzések kerítették hatalmukba. Ösztönösen megmarkolta fegyverét, majd nagyot sóhajtott. A hófehér bazalttömbökből épült bástyán álló őr felkiáltott, szavára újabb kürt harsant, ezúttal Völgyliliom szólama. Azt követve a gigantikus acélkapu vaskos fémláncai megfeszültek, ahogyan a kaput kitárni készülő füstöt és gőzt okádó szerkezet zörögve beindult. Miközben a mázsás ellensúlyok és a hódarás talaj között egyre inkább csökkent a távolság, az áthatolhatatlan fémkapu lomhán tárta ki roppant szárnyait. Egyetlen személy vágtázott keresztül azon, de már nem érhette el útjának célját. Félúton a kaszárnya és az istálló között lova felágaskodott, természetellenesen nyerített egyet, majd oldalára dőlt és nem mozdult többet. Lovasa lebukfencezett a hátasról és végig gurult a földön. Gondir Logen futva szelte a méreteket, hogy elsőkézből vegyen tudomást a történtekről. Mire odaért volna a longori vasba öltöztetett lovag már a kimúlt lova mellett feküdt, és irtózatos látványt nyújtott. Páncélzatát vörös massza koszolta be, teste pedig helyenként fekete füstöt okádott magából. Mozgása különös volt, tagjai időnként nagyokat rándultak, akkor a férfi felnyögött és torkából torz hangfoszlányok törtek elő. Logen és völgyliliom lovagjai körülállták a férfit, míg egyikük - az őrkapitány -, nehézkesen leemelte a sebesült katona sisakját és melléje hajlította. Többen hátráltak egy lépést, volt aki Divinoer istenéért kiáltott. A fickó arcát, mintha a kínok hatalmasai faragták volna a legaljasabb vérmámor közepette. Szemgolyójából csorgott a vér. Ajka kiszáradt, bőre elfakult és mély hegekkel volt tele, melyek vaskos réseiből, mintha gonosz szemek leselkedtek volna kifelé. Logen melléje térdelt és megérintette a férfi homlokát, aki csupán annyit tudott kinyögni; És egyre vörösebb az éj, aztán távozott az élők sorából.