A kedd estére betervezett sörözésünk Laczkóval kudarcba fulladt. Erről természetesen ki más is tehetett volna, ha nem az örök kedvenc Hermanovics Margit néni, aki rajtakapott minket, amint az előcsarnokon lopódzunk végig, mint valami hivatásos kémek. Igazából simán kiosonhattunk volna, hiszen én jól ismertem már a járást és nem egyszer csináltam végig ezt, de a lánghajú fiú mintha egyszerűen nem bírt volna magával, minden második lépés után kuncogott vagy röhécselt, hiába mondtam neki, hogy az ilyesféle akciókhoz teljes csendre és fegyelemre volt szükség. Tehetett az ember bármit, a példamutató mintafiút nem lehetett már kiűzni Laczkóból, egyszerűen nem is talált hozzá ez az egész kilógósdi, meg is lepődtem, amikor ezzel az ötlettel állt elő, de természetesen beleegyeztem. Hiába próbáltam beadni azt a mesét, hogy foglalt vagyok, a fiú egyáltalán nem volt hülye és addig győzködött, hogy így meg úgy tartozok neki ezzel a tavalyi matek korrepetálása után, hogy beadtam a derekamat. Laczkó tényleg kiérdemelte azt a sört. Vagyis hát érdemelte volna.

Hermanovics természetesen már nekifutásból egy orbitális patáliát készült nekünk csapni, de szerencsém volt a lángelme sráccal, aki olyan könnyedséggel kimagyarázta a dolgot a kedves nevelőnőnk előtt, hogy az nem csak szemet hunyt végül az eset felett, hanem még teljesen odáig is volt a srácért utána, amit jogosnak gondoltam, mivel az Akadémián tényleg Laczkó volt az egyetlen, aki kedves volt ezzel a boszorkánnyal és még csak nem is képmutatásból, hiszen őt alapból illedelmesnek nevelték odahaza. Na nem mintha engem nem, de ezzel a nővel egyszerűen nem tudtam az lenni, azok után nem, amiken évek óta keresztül tett engem. Hermanovics természetesen el volt ragadtatva attól, hogy a fiú milyen földre szállt angyal módjára bánt vele, s elnézte neki (és nekem is, bár nekem már nehezebben) ezt a kis „kisiklást". De csak most az egyszer, Lángvölgyi úrfi – rázta meg a mutatóujját, mintha megdorgálná, majd vigyorra húzta a száját, ami tőle baromi szürreálisan hatott, majd egy utolsó gyilkos tekintetet küldött felém és visszaterelt minket a szobáinkba. A nevelőnő viszont nem volt tisztában egy dologgal: Laczkó ravasz volt, talán még BlaBlaBlánál is ravaszabb, őt nem lehetett egy ennyivel elintézni.

- Holnap este mit csinálsz? – kérdezte azonnal, miközben visszafelé tartottunk a Menő Emeletre.

- Semmit sokáig – válaszoltam őszintén, mert rájöttem, hogy neki tényleg nem érte meg hazudni -, talán megnézünk a lányokkal egy filmet.

A vörös fiú erre megköszörülte a torkát, mire felé fordítottam a fejemet. Laczkó egyébként tökéletesen nézett ki, mint mindig, igencsak kicsípte magát a „nem randinkra". Mintha James Dean lépett volna ki valamelyik filmjéből, Laci belőtt séróval, mellkasára feszülő, fehér izompólóban feszített mellettem, vállait pedig egy fekete bőrdzsekivel takarta el, amit szándékosnak tartottam, tekintve, hogy engem is lépten-nyomon ebben a ruhadarabban lehetett látni. Lábain ott virított egy méregdrága, fekete szegecses Christian Louboutin sportcipő, ami megint csak nem az ő stílusára hajazott, hanem sokkal inkább az enyémre. Azt hihette, nem jövök rá, de valójában tökéletesen átláttam Laczkón.

- Oké, akkor holnapután? Mit gondolsz, nem próbáljuk meg még egyszer a szökési kísérletet? Ígérem, csendben maradok, sokkal óvatosabb leszek! – tette a szívére a kezét, s ahogyan véghez vitte a mozdulatot, hirtelen megcsapott a kölnijének illata és valamiért libabőrös lettem miatta.

Megtorpantam a lépcsőn, mire ő is ugyanígy tett. Vagy három fokkal állt fentebb nálam, így le kellett néznie rám, hogy jól láthasson. Karba tettem a kezeimet, majd szórakozottan néztem rá.

- Tényleg ennyire ragaszkodsz ehhez a sörözéshez? – kérdeztem, ő pedig hezitálás nélkül bólintott.

- Tényleg. Ezen jár az agyam tavaly óta, hogy hogyan hívhatnálak el úgy, hogy ne legyen furcsa vagy kínos, de gondolom nem sikerült – vakarta meg a tarkóját, s közben egy apró nevetésféle hagyta el az ajkait, ami engem is megmosolyogtatott.

- Nem félsz attól, hogy Hermanovics azzal vádol majd, hogy Balla kisasszony megrontja önt?! – utánoztam a nevelőnő rikácsoló hangját, ezzel megnevettetve a fiút. – Egyébként nem kell ennyire elbonyolítani ezt, ne aggódj! – nyugtattam meg, majd leeresztettem a kezeimet magam mellé, változtatva picit a szigorú, tartózkodó testtartásomon, s egy mosolyt is küldtem felé megerősítésképpen. – Én mindig benne vagyok, ha sörözésről van szó. Sőt, még inkább, ha borozásról, de hiszen ennyire már te is ismersz! – túrtam bele aranyszőke hajamba.

- Így van! – helyeselte. – Szóval akkor mégsem fura?

A fejemet ráztam.

- Egyáltalán nem. Meg különben is, valami érdekes oknál fogva nagyon szeretek veled beszélgetni, Laczkó! – csúszott ki a számon véletlenül, s hogy eltereljem erről a figyelmet, kettesével kezdtem el felfelé szelni a lépcsőfokokat, a fiú pedig csak loholt utánam. Konkrétan végigkergetőztünk öt emeletnyi lépcsősort, de szerencsére nem zavartunk meg senkit, mivel legtöbben már régen a szobáikban tartózkodtak, a lépcsőn csak tizenkettedikesek lófráltak még ilyenkor, de őket nem zavarta, hogy én és Laczkó röhögve szaladtunk el mellettük. Már jócskán a Menő Emeleten voltunk, amikor a fiú hirtelen elkapta a derekamat és a lendültnek hála mindketten a falnak préselődtünk. Próbáltunk nem hangoskodni, de nem tudtuk megállni, hogy ne nevessük el magunkat ezen az igencsak röhejes helyzeten. Laczkó nem volt erőszakos, nem nyomult és nem is szorított neki a falnak, mégsem éreztem úgy, hogy szeretnék ellépni mellőle, talán azért, mert a tekintetünk összetalálkozott és valahogy egymásba fonódott pár végtelennek tűnő másodpercig, ami szokatlan volt a részemről, ugyanis nem bírtam hosszú ideig tartani a szemkontaktust az emberekkel. Ám íriszeinek rozsdabarna árnyalata valamiért nem hagyott nyugodni, s még elalvás előtt is sokáig bennem maradt ez, meg az egész jelenet is.

- Sajnálom, nem akartalak... - kezdett el magyarázkodni, ezzel megtörve a varázst, mire éreztem, hogy kiül a pír az arcomra.

- Semmi baj, nincs gáz! – szakítottam félbe, majd ezúttal én köszörültem meg a torkomat, ő pedig tisztességesen hátrébb lépett és megvárta, hogy összeszedjem magam a kábulatból. Egymásra mosolyogtunk, ő pedig lovagiasan elkísért a szobám elé, pedig az övé előrébb volt, simán bemehetett volna hamarabb.

- Akkor holnapután? – kérdezte reménykedve, én pedig olyat tettem, amit soha nem gondoltam volna, hogy valaha megteszek és nem is értettem magam miatta: közelebb léptem hozzá, lábujjhegyre ereszkedtem és egy apró puszit nyomtam az arcára. Laczkó meglepődött ugyan ezen, de aztán olyan hatalmas vigyort varázsolt az arcára, hogy bármelyik fogkrém reklám azon perc alkalmazta volna őt.

- Holnapután, Einstein! – húztam jómagam is széles mosolyra az ajkamat, majd jó éjt kívánva neki, beléptem a szobába.

A lányok szokatlan módon csendesek voltak. Luca a kanapén elterülve nézett valamit a laptopján, valószínűleg egy sorozatot vagy valamelyik kedvenc YouTuberét, mivel füles volt rajta és nagyon nevetett valamin, Napsi az ágyán ücsörgött, törökülésben és éppen sminkeket válogatott nagy buzgósággal, Dalma pedig a kandalló melletti karosszékben olvasta az egyik irodalom kötelezőt.

- Hát te? – kérdezte Napsi nagyokat pislogva. Ő tudta, hogy merre jártam volna, s természetesen rögtön rá is kérdezett. – Vége is a randinak?

Erre persze már Dalma és Luca is felkapták a fejüket. Előbbi kíváncsian nézett ki a könyve mögül, utóbbi pedig azonnal kihúzta a fülesét és érdeklődve nézte a jelenetet. Nekem viszont még mindig az járt a fejemben, hogy az imént adtam egy puszit Lángvölgyi „Lángész" Laczkónak és hogy mégis mi járhatott a fejemben amikor ezt tettem?

- Milyen randi? – kérdezett rá Dalma. – Nem azt mondtad, hogy csak pénteken fogtok filmet nézni Örssel?

Azonnal tiltakozni kezdtem, ám mindeközben hirtelen a gyomrom is összeszorult Örs nevének említésére, magam sem tudtam miért.

- De ez nem is volt randi! – ráztam meg a fejemet hevesen. Legalábbis az én felfogásom szerint egyáltalán nem az volt. Persze a lányok gyorsan összenéztek, sütött róluk, hogy nem hisznek nekem.

- Hát mert nem is Örssel volt, nem igaz? Láttam ám, amikor Laczkóval odalent beszélgettetek az ebédlőben! – kacsintott rám Luca játékosan, én pedig legszívesebben elsüllyedtem volna szégyenemben. Nem elég, hogy randinak hitték az egészet, most már tudták, hogy nem is Örs miatt voltam távol. Ettől a gyomrom csak még inkább összezsugorodott és kezdtem egyre rosszabbul érezni magam.

Dalma reakciója vitt aztán mindent, aki amikor realizálta, hogy Laczkóról volt szó, egy olyan fintort vágott, amiről sütött az értetlenség és az undor.

- Hogy tudsz azzal az emberrel egyáltalán beszélgetni? Annyira arrogáns és fellengzős, ráadásul képmutató is, a hideg kirázott mindig is tőle! – borzadt el, én pedig felsóhajtottam.

- Laczkó rendes srác a maga módján, higgyétek el! – védtem meg a fiú becsületét, bár erre valójában nem is volt semmi szükség. – Különben csak ígértem neki egy sört még tavaly és azt szerettük volna megejteni, de Hermanovics rajtakapott bennünket, úgyhogy majd holnapután újra megpróbáljuk! – magyaráztam ki magam, legalábbis próbálkoztam, mire Luca húzogatni kezdte a szemöldökét.

- Aha, szóval két vasat tartasz a tűzben, nem igaz, Viki? – nevette el magát, mire a szemeimet forgattam.

- Egyáltalán nem! Mégis miket feltételezel rólam? – sóhajtottam ingerülten, majd Napsi ágyához sétáltam, mivel Luca a nyelvét nyújtotta felém, s visszacsúsztatta a fülesét a fülébe. Igyekeztem elterelni a figyelmet magamról ezután. – Miről maradtam le? – huppantam le a lány mellé, aki a Sephorás és a M.A.C.- os szempillaspirálja között vacillált éppen, hogy melyiket használja majd másnap reggel.

- Itt járt nemrég Roland, téged keresett, de mondtam, hogy Laczkóval vagy. Beszélgettünk egy kicsit. Tök jól esett, szegénykém ő is el volt kenődve, szóval osztoztunk a depiben – mondta. – Azt mondta, holnap majd újra felkeres téged, úgyhogy ne aggódj miatta! Jaj, és lemaradtál arról, ahogyan Dalma ukulelézett és vele meg Karesszel Disney-dalokat énekeltünk, nemrég ment el! – kuncogott, én viszont felsóhajtottam. Hála Istennek, hogy elkerültem a fiút! Mondjuk megnéztem volna az arcát amikor a lányok Laczkóról kérdeztek, szerintem elöntötte volna a méreg.

- Akkor még jó, hogy nem voltam itt. Nem vagyok kíváncsi Karesz kornyikálására! – borzongtam meg. – De köszi, hogy tartottad a lelket helyettem is Roliban, nagyon rendes tőled! – mosolyogtam rá hálásan.

- Ugyan, semmiség, imádom a srácot! – mosolygott ő is. – Meg különben is, szerintem mindkettőnknek jót tett ez a beszélgetés.

- Szerintem is – bólintottam, majd hirtelen ásítani kezdtem. Túl sok volt nekem ennyi izgalom mára. – Azt hiszem, én beadom a csendespihenőt, ha nem bánjátok!

Azzal a lendülettel pedig az ágyamhoz sétáltam, előhalásztam a pizsamámat a párna alól, majd egy kiadós zuhanyzás után elmerültem a frissen mosott paplan rejtekében és meglepő módon hamarabb is sikerült elaludnom, mint általában, előtte persze bekúszott Laczkó is a gondolataimba, akit aztán Örs követett és engem ismét elkapott a gyomorideg, legalább annyira intenzíven, mint amikor fél órával korábban egyszerre gondoltam rájuk. Úgy tettem, mintha nem érteném, miért érzek így, de a szívem mélyén pontosan tudtam azt, hogy mi bántott ennyire: szerettem volna Örsre nézni inkább úgy, mint Laczkóra. Szerettem volna, ha miatta érzem azt, amit Laczkó miatt. Mert bár Örsnek is sikerült kiváltania korábban a testemből pár szokatlan reakciót, nála soha nem éreztem azt a késztetést, hogy megpusziljam vagy hasonlót, Laczkónál viszont olyan természetesen jött ez. Végül az okára is rájöttem, s ezzel a gondolattal sikerült aztán elaludnom, megnyugtatva arról magam, hogy Laczkót csak régebb óta ismerem és sokkal kényelmesebben érzem magam a társaságában. Csakis erről lehetett szó.

A szokatlanul gyors elalvás ellenére, az éjszakám egyáltalán nem volt már ennyire fényes. Újabb rémálom köszöntött rám, természetesen. De ezúttal nem olyan volt, mint korábban. Eddig is rémisztő volt az egész, eddig is zihálva ébredtem fel minden éjszaka, ez viszont más volt. Ez gyomorforgató és baljós egy élmény volt. De, ami még ennél is jobban megrémisztett, az az volt, hogy olyan érzésem volt, mintha nem csak álom lett volna az egész. Mintha a valóság részese lettem volna premierplánban. Egy más valóságé, mint ami az enyém volt, egy hihetetlenebb valóságé, ami mégis hihető volt.

Az álomban az Akadémia tópartján álltam, a velem szemközti oldalról pedig egy női alak nézett vissza rám, fekete, hosszú ruhája lebegett a szélben. És nem csupán a ruhája volt sötét, hanem minden más is rajta: egyenes szálú haja, a szeme... Egyszerűen olyan vészjósló volt, mintha valamilyen halálos ómen állt volna méterekre tőlem. Minél tovább néztem őt, annál inkább fokozódott a remegésem, s úgy éreztem, mintha vastag, hideg karok öleltek volna körül mindeközben. Először igyekeztem nem törődni velük, de a félelem nem akart elmúlni, s már a tarkómon éreztem, ahogyan jeges borzongás fut végig rajtam, onnan egyenesen le a gerincemen, majd szét a testem minden porcikáján. Még soha nem rázott ki ennyire intenzíven a hideg. Sikítani akartam, de nem jött ki hang a torkomon, a karok viszont egyre szorosabban és szorosabban fogtak közre, ismét olyan érzésem volt, mintha nemcsak álmodtam volna az egészet, hanem fizikai valóban is megtörtént volna a dolog. Mintha kívülről valaki ugyanígy szorongatta volna a testemet.

- Mihály! – sikítottam kétségbeesetten. Fogalmam sem volt, hogy hogyan juthatott eszembe a férfi, s azt sem tudtam, miért éppen az ő nevét kiáltottam. Talán pont azért, mert a legutóbb is ő volt az, aki megmentett. Őszintén szólva nem reménykedtem túl sok mindenben, ám legnagyobb döbbenetemre a jóképű, hollófekete hajú férfi nemsokára tényleg mellettem termett, s a karok fojtogatása azonnal megszűnt, mintha erős láncoktól szabadult volna meg a testem, én pedig térdre rogytam, egyenesen a lábai elé, s próbáltam visszanyerni az erőmet.

- Kelj fel, Viktória! – sürgetett Mihály. – Ha átjön a túlpartról és nem tűnsz el, ennél jobban fog tudni bántani! – figyelmeztetett, én pedig felnéztem rá, tekintetébe fúrva a saját tekintetemet. Őszinte aggodalmat olvastam ki a szemeiből, s tudtam, hogy igazat beszél.

- Ezt meg hogy érted? – kérdeztem, ő pedig a kezem után nyúlt, amit némi habozás után elfogadtam. Az ő ujjai is jéghidegek voltak, ám az érintése nem aggodalmat, hanem sokkal inkább nyugalmat váltott ki belőlem. A férfi felsegített, majd szigorúan nézett a szemembe.

- Nagyon keskeny a határ valóság és álom között – jelentette ki, s szavaiba egytől egyig beleborzongtam. Mintha valami ősi próféciát mondott volna vagy hasonlót. – Menned kell! Keress meg, odakint segíteni tudok neked, itt viszont korlátozott a hatalmam. Keress meg, már tudod, hol találsz. De indulj! Mi lesz már, menj, gyerünk! – lökte meg a vállamat, engem pedig hirtelen egy újabb sikítóroham kapott el, ahogyan zuhanni kezdtem, egyenesen bele a sötétségbe.

Megint kapkodni kezdtem a levegőt, s hirtelen nem tudtam hol vagyok. Az ébredésem után nem sokkal realizáltam, hogy a lányok álltak az ágyam mellett, mindhárman ijedt, sápadt arcot vágtak. Annyira reszkettem és olyan szinten le voltam izzadva, hogy nem bírtam tovább: a feszültségnek hála egyszerűen csak sírva fakadtam, mire Luca az ágyamra mászott és egyetlen szó nélkül magához húzott.

- Hozok egy pohár vizet! – suttogta Dalma, majd rögtön kisietett az ajtón.

- Én pedig áthívom Rolandot. Hermanovicsnak nem szívesen szólnék most! – ajánlotta fel Napsi, majd ő is elhagyta a szobát.

Jómagam sokáig sírtam Luca vállán, aki próbált csitítgatni és megnyugtatni. Ő nem először látott engem így felriadva egy álomból, de azt hiszem, eddig ez volt a legdurvább ébredésem. Olyan valóságosnak tűnt az egész. Biztos voltam benne, hogy a fekete alak a tóparton ugyanaz a nő lehetett, akinek a cipője visszhangzott a falak között az előző álmomban és aki ártani akart nekem. Vagyis nekünk. És amit Mihály is mondott...

Dalma mindeközben visszatért a vízzel, én pedig egyből lehajtottam az egészet, alig pár kortyból. Fel sem tűnt az, hogy a szám is teljesen kiszáradt, pedig éppen olyan volt, mint a Szahara sivatag. Próbáltam ritkábban venni a levegőt, de nehezemre esett, csak akkor sikerült megnyugodnom igazán, amikor Roli fénysebességgel szaladt be a szobába, egyenesen az ágyamra ugrott, s rögtön átvette Lucától a terapeuta feladatát.

- Itt vagyok, Viki, semmi baj! – suttogta a fülembe, szorosan átölelve a vacogó testemet. – Itt vagyok, minden rendben lesz!

A végtagjaim hirtelen ellazultak és remegve tapasztottam a kezemet először Roli hátára, majd átkaroltam a vállát is. Percekig maradtunk ebben a pozícióban, mire sikerült véglegesen megnyugodnom.

- Lányok, nagyon zavarna titeket, ha az este további részében itt maradnék Vikivel? – fordult a fiú nemsokára a barátnőim felé, mire ők megrázták a fejüket.

- Dehogy is, sőt, jobb lesz, ha maradsz! – bólintott Luca, Roland pedig halványan elmosolyodott. Miután meggyőztem a lányokat, hogy nyugodtan visszamehetnek aludni mert rendben leszek, s miután sűrű bocsánatkérésekkel is elárasztottam őket, elmentem, arcot mostam, s befeküdtem a legjobb barátom mellé az ágyba. Roli a mellkasára húzta a fejemet, majd a hajszálaimmal kezdett el játszadozni az ujjai között. Legalább öt percig lehettünk csendben, mire fel merte tenni nekem azt a kérdést, ami már egy ideje őrlődhetett benne:

- Mi történik veled, Viki? – suttogta, hogy ne zavarjuk a lányokat. Én viszont hallgattam. Azt sem tudtam, hogyan magyarázhattam volna meg az egészet neki, s különben is, féltem neki elárulni a teljes igazságot, nehogy az a nő az álmaimból őt is elérje és bántsa valamilyen formában. Roland amúgy sem volt rendben az utóbbi időben, nem akartam még ezt a zagyvaságnak tűnő valamit is a nyakába zúdítani.

- Rosszul alszom mostanában, de szerintem ez már neked is feltűnhetett – suttogtam én is. – Egy ideje erős inszomniában szenvedek, de ha véletlen sikerül is elaludnom, akkor is olyan rémálmok gyötörnek, hogy úgy ébredek fel belőle mindig, mintha valaki üldözne. Ez volt eddig a legdurvább eset. Sajnálom, ha megijesztettelek.

- Dehogy – mondta. – Mármint megijedtem, de ne kérj emiatt bocsánatot. Azért szólhattál volna mondjuk korábban is róla.

- Nem akartalak ezzel is zaklatni. Így is van elég a fejeden!

Roland hallgatott. Hosszú percekig, már-már azt hittem, hogy elaludt, de aztán a semmiből ismét megszólalt.

- A szüleim valószínűleg jövő hónapban elválnak majd – suttogta, s éreztem elszorult hangjából, hogy a sírás kerülgeti. – Nem akartam elmondani, ameddig nem voltam benne biztos, de a nagynéném ma késő délután felhívott, hogy nem rendeződött a helyzetük. Ezért kerestelek. És ez volt az, amit nem akartam elmondani neked, mert még kimondani is féltem. Rettegtem attól, hogy ha kimondom, akkor valósággá válik az egész. De semmit sem kellett mondanom, így sem tudtam elkerülni az egészet. Teljesen... össze vagyok törve emiatt. Egy pár hónapja folyamatosan csak ostorcsapások érnek. Lassan mindenki elhagy majd, akit szeretek, úgy érzem magam, mint egy használt rongy, akit csak úgy ki lehet dobni az ablakon. Az én érzéseimmel soha senki sem foglalkozik, mintha nem is számítanának, mintha nekem nem lennének ugyanúgy érzéseim, mint másoknak és annyira nehéz ez nekem! – éreztem, hogy sírni kezdett, mivel egy könnycseppje a halántékomon landolt, amitől teljesen összeszorult a szívem. Annyi szenvedés, annyi gyötrelem szorult ebbe a fiúba, mintha a világ tényleg összeesküdött volna ellene. Pedig nem ezt érdemelte. De mindig a legjobb emberek szenvedtek a legtöbbet. – Te vagy az egyetlen ember, aki törődik velem. Mármint úgy igazán, nem csak képmutatásból. Meg ma Napsival is azt éreztem, hogy nem csak átnéz rajtam, hanem tényleg érdekelte mi van velem. Nagyrészt ezért is féltem rád zúdítani az egészet. Mert rettegtem, ha ezzel nyomasztalak, akkor te is itt hagysz. És ha te is itt hagynál, én biztosan... én azt biztosan nem...

- Cssst, Istenem, hogy is gondolhatsz ilyeneket? – emelkedtem fel a mellkasáról, majd letöröltem a könnyeket az arcáról. – Sosem hagynálak itt, Roland! Bármi történjék, rám számíthatsz, oké? – fűztem össze az ujjainkat. – Sajnálom, hogy ennyi rossz zúdult rád az utóbbi időben. Nem lehetett neked könnyű egész nyáron ezt hallgatni és most meg... - de elharaptam a mondatot. Mindig abban a hitben éltem, hogy Roland szülei a tipikus álompár. Boldognak tűntek, kiegyensúlyozottnak. De a látszat csalt. – Hidd el, hogy ők nagyon szeretnek téged, nem hiszem, hogy ne akarnák figyelembe venni az érzéseidet! – ráztam meg a fejemet. – Csak még nem mertek veled nyíltan beszélni erről, de majd annak is eljön az ideje. És amikor eljön, ne futamodj meg: adj ki magadból majd mindent, mondd el nekik őszintén, hogy mit érzel. Mert te ennél sokkal többet és jobbat érdemelsz, ezt sose feledd!

A fiú szipogni kezdett, majd ismét magához húzott és szorosan átölelt. Azt hiszem, Roland volt az egyetlen, akit fizikailag ilyen közel és ennyire hosszú ideig képes voltam magam mellett tartani. Úgy tekintettem rá, mint a testvéremre, legalább annyira közel is éreztem őt a szívemhez, mint Viviennt. És talán pont emiatt az otthonos, biztonságot nyújtó érzet miatt voltam végül képes elaludni a karjaiban, s emiatt zavartalanul telt az éjszakám további része.

*

Matek óra közepe volt éppen, én pedig kétségbeesetten próbáltam értelmezni a táblára felírt mátrixokat, de egyszerűen nem ment, s legszívesebben sírva fakadtam volna kínomban. Kimondhatatlanul gyűlöltem azt, hogy nem értettem ezt a tárgyat, bármennyire is igyekeztem. Egyszerűen nem volt érzékem hozzá. Mindenesetre óra közepe volt, amikor Hermanovics váratlanul megjelent az ajtóban, s minden magyarázat nélkül elkéredztetett az óráról. Ötletem sem volt, ki kereshetett, de valahogy éreztem, hogy bárki is várt rám a társalgóban, az semmi jóval nem kecsegtetett számomra. A nevelőnő természetesen egy szót sem szólt, még véletlenül sem könnyítette volna meg a dolgomat, inkább síri csendben kísért el egészen a társalgóig, aztán azonnal magamra is hagyott.

Nem tudtam, mit gondoljak. A lényem egy része nem akart belépni azon az ajtón, egy másik része viszont tudta, hogy jobb lesz, ha megteszem. Végül kissé félve, de valamelyest összeszedve magamat nyitottam be a tágas terembe, ahol rögtön néhány méterrel előttem egy ismerős alak körvonala rajzolódott ki. Elkerekedett szemekkel néztem rá, ennek hatására pedig véletlenszerűen kissé jobban benyomtam az ajtót a kelleténél, amely hangosan nyikorgott egyet, az alak pedig megfordult és atyáskodó tekintettel pillantott végig rajtam. Még most is öltönyben, hivatalos ruhákban érkezett, valószínűleg sietősen, csapot-papot otthagyva a Parlamentben, a fene tudja miért.

Igen, beletrafáltatok: apám volt az. A mélyen tisztelt, avagy inkább túltisztelt pénzügyminiszter úr, Balla Endre személyesen!

- Te mit keresel itt? – csúszott ki a számon a nem túl kedves mondat köszönés helyett, de egyszerűen nem tudtam megállni, valahogy ki kellett fejeznem a meglepettségemet, s a passzív-agresszivitás jóféle megoldásnak tűnt, akkor is, ha nem volt a legjobb.

Apa intett a fejével, hogy csukjam be az ajtót, én pedig pontosan így cselekedtem. Ha vitatkozni szeretett volna, arról nem kellett az egész iskolának tudnia, ezzel én is egyetértettem. Miután az ajtó becsukódott, rögtön meg is szólalt.

- A nővéred hívott fel – mondta, ő maga is mellőzve a köszönést – akinek az egyik barátod szólt arról, hogy csúnya rohamod volt az éjszaka.

Elfintorodtam. Apámnak halvány lila gőze sem volt arról, hogy kik voltak a barátaim, szerintem Rolandnak még a létezéséről sem tudott, a szobatársaiméról meg még annyira sem. Az ő fejében valószínűleg még mindig az a kép élhetett, hogy Karesz az egyetlen olyan ember, akivel jóban vagyok és senki más soha nem is létezett.

- És akkor mi van? – tártam szét a karomat. – Rosszul aludtam. És? Ezért jöttél ide? – vontam kérdőre. – Tudod apa, nevetséges, hogy soha egyetlen másik napon sem látogatsz meg, leszarsz minden fontos eseményt, amelynek én is részese vagyok, de ha volt egyetlen egy rosszabb rémálmom, te máris itt teremsz? Mondd csak, mégis miféle eszement módon működsz te?

Apa erre szigorúan karba tette a kezeit.

- Viktória! – kiáltott rám, és az igazat megvallva jogosan. Nem beszéltem vele szépen, tisztában voltam ezzel, de valamiért nem tudtam másként megnyilvánulni. Nagyon haragudtam rá és már belefáradtam abba, hogy mindig úgy tegyek, mintha minden rendben lenne, ahogyan azt ő szerette volna, mintha nem fájt volna nekem ez az egész. A szőnyeg alá söpörni, mintha soha nem is lett volna fontos. Ki kellett adnom valahogy a dühömet. A dühöt, amelynek többnyire ő volt az okozója, hiszen egész életemben neki akartam megfelelni, mégis, valamiért sosem sikerült. Egyszerűen nem voltam elég.

- Hagyjuk – suttogtam, mert már kezdtem rosszul lenni az egész helyzettől. – Nem is értem, Vivi miért téged hívott. Anya nem ért rá?

Apa a fejét rázta.

- Anyád nem tud róla és nem szerettük volna megijeszteni. A nővéred azért hívott engem, mert megkértem rá, hogy bármit hall felőled, azonnal szóljon nekem.

Összevontam a szemöldökömet.

- Miért? – dőltem háttal az ajtónak és kezdtem el egyensúlyozni a sarkamon is mindeközben. A feszültség csak egyre jobban nőtt bennem és kezdtem egyre jobban elveszni apám szavaiban. Már tényleg semmit sem értettem. A múltkori telefonhívása is gyanús volt, de ez még inkább. Mégis miért számított neki ilyen hirtelen az, hogy mi van velem?

Apám elsétált a legközelebbi karosszékig, majd helyet foglalt rajta, egyik lábát hanyagul átvetve a másikon. Kezeit összekulcsolta maga előtt, s szigorú tekintettek vizslatott végig.

- Mert te magadtól nem keresel, úgyhogy valakin keresztül meg kellett oldanom ezt a problémát – felelte, aztán halványan elmosolyodott, amit tőle utoljára évekkel ezelőtt láthattam talán. Legalábbis az én irányomba. – Nem azért jöttem, hogy leszidjalak, ne aggódj. Foglalj helyet, légyszíves, nem fogom sokáig rabolni a drága idődet, ígérem!

Megforgattam a szemeimet, hiszen ez inkább vice versaként hangzott, ugyanis én voltam az a probléma, ami miatt apám a drága idejét vesztegette. De mentségemre szóljon, tényleg nem én kértem arra, hogy ide jöjjön, boldogan megvoltam eddig is nélküle, egyáltalán nem volt szükségem a pátyolgatására vagy... bármire, amit itt próbált művelni.

Úgy döntöttem, nem tiltakozom tovább, így leültem szemben vele arra a kanapéra, ahol én és Örs nemrég fesztelenül boroztunk. Próbáltam kerülni apám tekintetét, de nem igazán sikerült. Apámnak valami furcsa, különleges tulajdonsága volt ez, hogy magához vonzotta a tekinteteket, mintha tudat alatt mindenkit manipulált volna, hogy csakis rá figyeljenek és semmi vagy senki másra. Apám elkerülhetetlen volt és semmiképpen sem észrevehetetlen ha az ember egy légtérbe került vele, és ezt rettenetesen gyűlöltem benne, mert többek között emiatt nem tudtam sosem érvényesülni mellette.

- Mondd csak, amikor álmodsz, mégis mi jelenik meg a fejedben? – tette fel a következő kérdést bármiféle előzmény vagy figyelmeztetés nélkül, bennem pedig megállt az ütő pár másodperc erejéig. Csak némán bámultam rá, próbáltam kiolvasni a tekintetéből, az arcvonásaiból, hogy mégis hová akart kilyukadni ezzel a kérdéssel, de az egész pont olyan volt, mint amikor Sherlock Holmes próbálta meg kiolvasni Irene Adler személyiségét: nem sikerült.

- Semmi – hazudtam végül, mert valami nem stimmelt itt. Apám mindenféle szempontból gyanús volt, én pedig úgy éreztem, mintha valami kihallgatáson lettem volna.

Apa lehelyezte a másik lábát is a földre, majd előre dőlt a fotelben.

- Hazudsz – jelentette ki szemrebbenés nélkül, mire felháborodottan szúrtam vissza neki.

- Ez nem is igaz! – fújtattam idegesen. – Nem szoktam emlékezni arra, miket álmodok éjjelente – próbáltam elterelni a szót egy újabb hazugsággal, apa pedig csak a fejét csóválta ingerülten. Egy szavamat sem hitte, de vagy nem tudott, vagy csak nem akart tovább vitatkozni velem.

Felsóhajtott, majd beletúrt szőke, néhol már őszülő hajszálaiba és a gondolataiba merült, orrnyergét erősen dörzsölgetve mindeközben. Ismertem már ezt a mozdulatot, akkor csinálta ezt, amikor tanácstalan volt vagy kétségbeesett. Jelen helyzetben mindkét feltételezés borzalommal töltött el. Apa végtelenül gyanús volt már ezen a ponton számomra, ám valahol mégis úgy éreztem, hogy nem ártó szándékkal próbált közeledni felém. Csak nekem már az is furcsa volt, hogy egyáltalán közeledni próbált. Nem ment nekünk ez, de még anyával sem ment volna így. Egyedül csak Vivinek tudtam volna elhinni bármit is.

- Hoztam neked valamit – váltott végül egy másik témára, majd a fotel mellett pihenő aktatáskája után nyúlt, s alig néhány pislantásnyi szöszmötölést követően előhúzott belőle valamit, ami rögtön megragadta a tekintetemet. Egy aprócska, ám gyönyörű álomfogót tartott a kezében, amelyről sütött, hogy egy hivatásos profi készíthette, ráadásul teljesen eredeti volt. Az átszőtt hálócskát közrefogó karikáról különféle tárgyak lógtak le: tollak, gyöngyök és aprócska agyar vagy fogszerű valamik, amelyek össze-összekoccantak egymással, amikor apa az ujjai közé fogta és meglengette azt a szemem elől.

- Fantasztikus, nem igaz? – mosolyodott el, miközben ő maga is az álomfogóban gyönyörködött. – Még a születésed előtt hagyta rám a nagyi. Ha nekem nem hiszed, kérdezd meg tőle is, de állítólag az apacs indiánok készítették ezt még valamikor Kolumbusz idején. Lehet, hogy baromságnak fogod elkönyvelni azt, amit mondok, de ha nem is hiszed, hogy segíteni fog, akkor is akaszd az ágyad fölé, vagy akár annak a támlájára. Ez egy családi hagyaték és nem hiába adom neked, szóval kérlek szépen nagyon vigyázz rá! – kérte, majd felém nyújtotta a tárgyat. Néhány percig csak értetlenül pislogtam rá, ám valahogy mégsem tudtam ellenállni az álomfogó csalogató színeinek és szépségének így átvettem apámtól végül azt.

- Köszönöm – bólintottam egy aprót, majd óvatosan magam mellé helyeztem a tárgyat, mire beállt közénk a kongó, kínos csend. Azt gyanítottam, hogy neki nem volt több mondanivaló már a tarsolyában, s ami azt illeti, nekem sem maradt aznapra már több inzultálásom az irányába, úgyhogy csak vártam, mi lesz. Szerencsére nemsokára megszólalt a telefonja, ő pedig idegesen ráncolta a szemöldökét a képernyőre.

- János hív, vissza kell mennem Pestre azonnal – mondta, fel sem véve a telefont. Inkább visszacsúsztatta a készüléket a zsebébe, majd rám nézett és elmosolyodott, már másodjára az utóbbi pár percben. Nem értettem őt. Egyszerűen nem értettem. – Megleszel, nem igaz?

Nem akartam undok lenni és azt felelni neki, hogy eddig is túléltem nélküle, szóval válasz helyett inkább ismét csak bólintottam. Apa is ugyanígy tett, majd a kezébe vette az aktatáskáját, kicsusszant a fotelből, elrendezte zakóját és beletúrt búzaszőke hajába, majd pedig megköszörülte a torkát és rám nézett.

- Szervusz, Viktória! – köszönt el.

- Viszlát, apa! – tettem én is ugyanígy, ő pedig megindult az ajtó felé. Nem voltam az az ölelkezős típus, főleg a szüleimmel nem. Anyával még talán ment, de apával soha. Nem tudtam közeledni hozzá semmiféleképpen. Képtelen voltam ezt a gesztust, amit a legtöbb ember szeretettel asszociál, ilyen formában átadni neki. Mert hiába ragaszkodtam hozzá annak ellenére, hogy folyamatosan a lelkembe gázolt, attól még a haragom sokkal nagyobb volt az irányába és nem állt szándékomban egyetlen kedves pillanata miatt hirtelen mindent elfeledni és megbocsájtani neki.

Már éppen hallottam, ahogyan nyikordul az ajtó, amikor hirtelen ismét utána szóltam:

- Egy fekete ruhás nő – mondtam neki, de nem néztem hátra rá. – Őt láttam a legutóbbi álmomban. Fekete haj, fekete szem, fekete öltözet...

Apa megtorpanásától visszhangzott a társalgó, majd a következővel válaszolt nekem a vallomásomra:

- Vigyázz magadra, Viktória! Keskeny a határ a valóság és az álom között!

Amint kimondta ezt a mondatot, a rémülettől dobogó szívvel, halálsápadtan fordultam az irányába, ám ő nem fordult vissza felém, csak csendesen behúzta maga mögött az ajtón, mintha mi sem történt volna. Én viszont teljesen lefagytam, már-már sokkos állapotba kerültem, a mellkasomra mintha ezer tonnányi súly nehezedett volna a semmiből, s úgy éreztem, erősen szédelegni kezdek, így elterültem inkább a kanapén, s kezem ekkor beleütközött az álomfogóba. Remegve nyúltam utána, majd kezdtem el forgatni azt az ujjaim között. Vajon véletlen egybeesés lett volna az egész? Vagy apámnak volt valamilyen köze Mihályhoz? Nem tudhattam. Egyetlen egy dolgot tudtam csupán: hogy fel kell keresnem Blaha Mihályt valahol és valahogyan, amilyen gyorsan csak lehetséges.

*

- Hűha, de gyönyörű! – sétált oda az ágyamhoz Luca, majd hasra feküdt és ujjaival végigszántott az újonnan „felszerelt" álomfogómon, melyet apa tanácsára az ágyam háttámlájára akasztottam. Én magam az ágy tetején voltam elterülve, éppen a rekordomat próbáltam megdönteni Fruit Ninjaban tanulás helyett, de az sehogy sem akart összejönni.

- Köszi, apától kaptam pár órája – mondtam, mire Luca hirtelen megragadta a kezemet, én pedig emiatt elszalasztottam egy narancskombót. A lányra néztem kissé bosszúsan, ám amikor megláttam az igencsak aggodalmas tekintetét, azonnal megállítottam a játékot. – Mi az?

Luca elengedte a kezemet, majd megigazította a szemüveget az orrán, mielőtt válaszadásba bonyolódott volna:

- Semmi, csak furcsa, hogy pár nap híján mind az én apukám, mind pedig a tiéd megjelenik az iskolában – mondta, nekem pedig egyet kellett vele értenem.

- Na igen, teljesen igazad van – bólintottam.

- Szerinted... köze lehet ahhoz, ami történt velünk? – kérdezte, én pedig a párnám alá csúsztattam a telefonomat és felé fordultam.

- Mármint ami az erdőben történt?

Luca bólintott. Nekem viszont nem volt egyből válaszom erre az egészre. Tény, hogy minden furcsább, kaotikusabb és nehezebb volt, mint a megmagyarázhatatlan erdős incidens előtt: furcsább, a sok konspiráció miatt, amelyekben lehet, hogy volt valami, ugyanakkor kaotikusak éppen azért, mert talán csak az elménk és a képzelőerőnk próbált meg gúnyt űzni belőlünk, ám ugyanakkor nehezebb is, mert ha igaz volt az egész, ha nem, elég erős nyomokat hagyott mindannyiunkban. De a Mihályos álmok és apa különös viselkedése után már egyszerűen nem voltam képes hinni abban, hogy az elmém akar megviccelni: ilyen véletlen egybeesés nem is létezhetett.

- Talán – feleltem végül bizonytalanul, hiszen pontosan ezt is éreztem.

Luca felsóhajtott, majd a párnámba temette az arcát, én pedig a hátamra feküdtem ismét és a gondosan kifaragott, cifra plafont kezdtem el bámulni, a fejem viszont egyszerre volt üres és tele gondolatokkal. Jó néhány perc telhetett el így, ameddig Luca ismét fel nem kapta a fejét, de olyan hirtelenséggel, hogy engem is megijesztett.

- Viki, Tomival mi van? – kérdezte minden előzmény nélkül. – Mert a múltkor beszélgetni láttam őt Petivel és valami olyat mondott, amitől totál megrökönyödtem. Mindenesetre nem is az a legérdekesebb, hogy mit mondott, hanem éppen az, hogy mit ért el vele: Peti konkrétan kiviharzott mellettem, beszélni sem akart többet velem, pedig azelőtt minden rendben volt. Ha ez nem lenne elég, azóta feltűnően kerül is engem.

Meglepődtem. Mégis mit mondhatott Tomi Puskásnak, ami miatt a fiú így bánt Lucával?

- Dunsztom sincs – vontam végül vállat. – Miért? Mit mondott neki?

De a lány csak legyintett.

- Lényegtelen! – felelte, majd felhúzódzkodott az ágyamról és kinyújtóztatta elgémberedett végtagjait. – Dalma, mégis mit csinálsz? – vonta fel a szemöldökét, amint a szoba másik felébe tekintett, ahol Dalma a földön térdepelve, kétségbeesetten pakolgatott valami papírokat.

- Dalszövegeket rendezgetek – felelte a lány, fel sem pillantva a munkájából. Egyébként az egész jelenetet úgy kellett elképzelni, hogy az amúgy is hatalmas szobánk legalább fele csak ezekkel a papírosokkal volt telepakolva. Dalmának már egész szép és nagy gyűjteménye volt.

- Ezeket mind te írtad? – kérdeztem, ő pedig bólintott.

- Naná, de nekünk szinte semmit sem mutatna belőle! – szólalt meg ekkor Napsi is. – Komolyan mondom, Dal, ideje lenne odaadnod ezeket Eszter néninek. Biztosan zseniálisak lettek!

Ám az említett lány a fejét rázta.

- Majd ha meglesz az egész. Még szükségem van három dalra ehhez a repertoárhoz, addig viszont senki sem láthatja ezeket! – szögezte le a lány, mire Napsi az ágyán heverő egyik díszpárna után nyúlt és játékosan Dalmának hajította azt.

- Ünneprontó! – kiáltotta, mire a lány hajlandó volt végre valahára felnézni ránk. Összevonta a szemöldökét, s azt hiszem mindannyian arra számítottunk, hogy majd jól megdorgálja a lányt, ehelyett viszont valami teljesen mást tett: megfogta a párnát, amit Napsi hajított hozzá és teljes erejéből visszadobta azt neki.

Több se kellett nekünk: a szoba nemsokára megtelt fehér, szállingózó hópihékkel és párnabéléssel, ugyanis szinte egy teljes háborút folytattunk le a párnacsatánkkal, amikor Luca azt javasolta, hogy mi is szálljunk be. Még a kanapén heverő párnákat is belevettük a játékba, így tényleg egyetlen egy olyan sem maradt meg, amit még ne sikerült volna felhasználnunk. Azt hiszem nagyon régen szórakoztam már ennyire jól, sokkal felszabadultabbnak éreztem magam, mint azelőtt bármikor, mintha az évekig tartó rezignációmból végre valahára felébredtem volna. Az, hogy a lányok befogadtak maguk közé egyszerre volt szürreális és hihetetlen. Év elején még meg voltam róla győződve, hogy utálnak engem, de itt vagyunk, eltelt már két hónap és úgy érzem, mintha egész életemben közéjük tartoztam volna.

- Szerintem még sosem voltak lány barátaim – vallottam be, amikor mind a négyen elterültünk a padlón egy körben, a fejünk búbja pedig összeérintkezett.

- Tényleg? – kérdezte Napsi, én pedig bólintottam, bár ezt nem valószínű, hogy láthatták.

- Te Karesszel barátkoztál egy ideig, nem igaz? – érdeklődött Dalma, mire összekulcsoltam a kezeimet a hasamon és egy pillanatra behunytam a szememet, ahogyan ismét eszembe jutott a fiú.

- De igen, ez így igaz – helyeseltem. – Karesz és én gyerekkorunk óta barátok vagyunk. Voltunk – javítottam ki magam.

- Mi történt? – kérdezte Dalma és Napsi egyszerre, hiszen Luca már tudott róla.

- Puskás Peti történt, nyolcadik osztály végén – feleltem, keserű szájízzel a torkomban. – Karesz és én sosem akartunk a figyelem középpontjában lenni, akármennyire is tűnhet ez hihetetlennek nektek, tekintve, hogy most már vlogger meg istenkirálycsászár meg a Blaha ura meg ki tudja még micsoda lett a fiúból – kuncogtam. – De igen, megérkezett Peti, meg persze Bende és Matyi is utána, Kareszt pedig szépen, lassan, de fokozatosan átcsábították a „menők" közé én pedig egyszer csak felébredtem, hogy a legjobb barátom nincs többé és egyedül maradtam – suttogtam. – Aztán megérkezett Roland, most meg itt vagytok ti, szóval semmi para, csak...

- Csak azért fáj – motyogta Napsi, tökéletesen szavakba foglalva azt, amit én képtelen voltam kimondani. – Tudom milyen érzés, amikor el kellene engedned egy olyan embert, aki már nagyon régóta részese az életednek, de egyszerűen nem megy vagy hát nem olyan könnyű. Inkább görcsösen kapaszkodsz belé, pedig tudod, hogy nem kellene, hiszen megbántott és összetört. Szomorú, hogy az emberi kapcsolatok manapság csak ennyit érnek.

Szerintem mindannyiunknak összeszorult a szíve a beszéde után. Napsi jobbat érdemelt, ezerszer jobbat, mint amit kapott.

- Viktor? – tette fel helyettünk a kérdést Dalma.

- Ühüm – válaszolta Napsi. – Nem tudom már mi értelme van kettőnknek. Tudom, nem tesz jót nekem, már egy ideje nem az, aki a kapcsolatunk legelején volt. De a közös emlékek és ez a hosszú, együtt töltött idő vele... egyszerűen nem tudom elengedni még, nagyon nehéz ez nekem – vallotta be szipogva, mire hallottam, hogy Luca a keze után nyúlt és valószínűleg megszorította azt.

- Itt vagyunk melletted, Napsi – mondta neki. – És ne siesd el, ha neked időre van még szükséged. Csak arra kérlek, hogy ne dőlj be a hazugságainak. Már eleget néztük tétlenül, ahogyan hiteget téged, többet nem fogom ezt hagyni! – jelentette ki harciasan, mire Napsi felnevetett.

- Köszi, Luc-Luc! – hálálkodott.

- Különben csesszék meg ezek a pasik! – sóhajtott fel a félig spanyol lány. – Peti is olyan... bonyolult! Egyik pillanatban még minden rendben van vele, velünk, a másikban meg mintha már teljesen kicserélték volna, mintha tökre más ember lenne. Kerül engem a múltkori óta, egyszerűen olyan semmilyennek érzem ezt az egész kapcsolatunkat vagy kavarásunkat, már nem is tudom minek nevezzem – hadonászott a kezeivel magyarázás közben. – Nagyon tetszik nekem és annyira, de annyira régóta áhítozok már utána, de valahogy egyáltalán nem olyan ez az egész helyzetünk, ahogyan én azt elképzeltem. És... nem is tudom. Szeretem meg minden, de nem feltétlen érzem úgy, hogy szerelmes lennék belé, nem tudom, értitek-e hogyan mondom. Mindegy! Egyszerűen csak úgy érzem, hogy én túl sokat adok neki, de nem kapok fele annyit sem vissza a részéről és ez az őrületbe tud kergetni! Szóval ja, kicsit én is úgy vagyok, hogy egyszerre ragaszkodom hozzá, de közben lehet, hogy el kellene engednem őt. Nekem ez így hosszútávon nem fogja megérni.

- Abszolút jogos, amit mondasz! – helyeselte Dalma azonnal, s én is egyetértettem ezzel. – Attól még, hogy egy spanyol csődör, igazán viselkedhetne szebben és jobban is ennél, így elég kiábrándító, pedig többet várt volna tőle az ember – sóhajtotta.

- Izé... Csongorral meg veled mi a helyzet? – kérdeztem ekkor. – Veletek minden rendben, nem igaz? Alakulgatnak a dolgaitok.

Dalma megköszörülte a torkát.

- Igen, fogalmazhatunk így is. Jól megvagyunk meg minden, néha el sem tudom hinni, viszont annyira vegyesek az érzéseim. Jó lenne elképzelni kettőnket együtt, de... nem is tudom. Néha még mindig úgy érzem, hogy nem vagyok elég hozzá. Hogy egy olyan lány, mint én, nem kaphat meg egy olyan srácot, mint ő – sóhajtotta gondterhelten.

- Miket beszélsz? Te és Csongor tökéletesen passzoltok egymáshoz! – ellenkezett Luca azonnal. – Évek óta ismerlek téged is és őt is, Dal és nem fér a fejembe, hogy hogyan nem juthatott eszembe már korábban is összehozni titeket! – csapott a homlokára nevetve. – De teljesen komolyan mondom ezt. Csongor rendes srác, te rendes lány vagy. Kicsit zűrösek vagytok belül mindketten, mármint abból a szempontból, hogy megvannak a saját démonjaitok, amikkel meg kell küzdenetek, de hát ez még egy újabb ok, hogy miért alkotnátok szuper párost. Kicsit sem burkoltan, de nagyon imádkozom azért, hogy végre csókoljátok meg egymást! – nevette el magát jóízűen.

- Én is – mondtuk egyszerre Napsival. – Néha úgy érzem magam, mint az a mém, tudjátok, hogy megfognám a fejeteket, így egymáshoz tolnám és azt mondanám „És most csókolózzatok!" – tettem hozzá, nevetéstől kipirult arccal, mire természetesen én is kereszttűzbe kerültem azonnal.

- Ha már pasik, mi a helyzet Örssel? – érdeklődött Luca.

- Vagy Laczkóval – tette hozzá fanyarul Dalma.

Ingerülten felsóhajtottam.

- Egyikükkel sincs semmilyen helyzet – mondtam.

- Még – egészített ki Napsi kuncogva. – Örs mesélte, hogy múlt héten együtt boroztatok és beszéltetek valamit kettőtökről.

- Ez igaz – bólintottam. – Örs... nagyon szeretne közeledni felém, de nekem ez nem megy annyira egyszerűen, mint neki. Plusz ott van Petra is. Gyászolnia kéne azt a kapcsolatot, de egyáltalán nem teszi!

- Mert toxikusak voltak – jegyezte meg Luca. – Komolyan, Somával sokszor fogtuk a fejünket amiatt, hogy ezt Örs mégis hogyan gondolta. Úgy odáig volt Petráért, pedig azon kívül, hogy modell arca és teste van, nincs semmi különleges abban a lányban – mondta. – Mármint biztosan van, annyira nem ismerem, de a viselkedése alapján csak egy wannabe Bogi és nem több.

- Hát épp ez az! – kiáltottam fel. – Hogy odáig volt érte! Most meg viszont mintha nem is létezett volna sosem...

Ekkor Napsi kezdett el beszélni ismét.

- Örs azt mondta, már legalább egy fél éve nem érez semmit Petra iránt. Azóta, hogy...

- ... hogy elkészítette rólam a lesifotót idén májusban. Tudom, ezt is elmondta – fejeztem be helyette a mondatot.

- Na hát akkor! Miért vagy még mindig bizonytalan? Nyert ügyed van, Viki! – tapsolt kettőt Luca, mire elhúztam a szám.

- Mert sosem volt még párkapcsolatom – vallottam be. – Nem tudom, hogy megy ez. És bizalmi problémáim is vannak, hála Karesznek. Nektek lehet, hogy ez egyszerűbben megy, én viszont nem tudok úgy belelendülni ebbe. És az sem segít, hogy most Laczkó visszatért és én... - de elharaptam a mondatot. Ismét eszembe jutott a tegnap este két intimebb jelenete a folyosóról és elöntötte az arcomat a pír.

- Hopp, Viki elpirult! – kuncogott Dalma, aki mivel mellettem feküdt, pont rálátott az arcomra. Szégyenkezve takartam el a kezeimmel az említett területet, mire a lányok nevetésben törtek ki.

- Nincs abban semmi szégyellnivaló, ha Laczkó tetszik neked! – nyugtatott meg Luca. – Ne haragudjatok, tudom, hogy néha elviselhetetlen, de az Adonisztestét én is bármikor elfogadnám! – jelentette ki kacéran, mire a lányok felszisszentek.

- Egyet kell értenem! – helyeselt Napsi is.

- Én inkább nem nyilatkozom. Nem bírom elviselni azt az embert – mondta Dalma, bár ez senkit sem lepett meg. Laczkó mindig is rivalizált a lánnyal, gyakran kezdett el vele random vitatkozni órákon is egy-egy topikról, mintha tesztelte volna őt. Szóval Dalma kiakadása rá abszolút jogos volt. – De ha ő a szíved választottja, én támogatlak!

- Inkább ne beszéljünk tovább erről, mert fogalmam sincs már, hogy mit érzek és ki iránt, szóval én ezennel berekesztem a Pasikibeszélő Estet. Jövő héten ugyanekkor, ugyanitt? – tettem fel a kérdést szándéktalanul, s természetesen rögtön eszembe jutott róla Örs. Legszívesebben ordítani szerettem volna, hogy tényleg ebbe a helyzetbe kevertem magam.

- Okés, ahogy szeretnéd, Effy Stonem! – ásította Luca. – Lehet aludni kellene már, holnap hosszú nap lesz!

Mindenki egyöntetűen helyeselte a döntést, s nemsokára ágyba bújtunk, kipihenni ennek a napnak a fáradalmait. Viccesnek tartottam, hogy a filmnézős estből lelkizős est lett végül, de egyáltalán nem bántam. Jó volt kicsit megnyílni egymásnak, nem szégyellve semmit sem egymás előtt. De ami még ennél is fontosabb volt, hogy mindannyian támogattuk egymást és tudtuk, bármi történjék is, mindig ott leszünk bármelyikünk védelmére kelni.

Talán amiatt, hogy felkavaró volt, vagy csak nem volt hozzá merszem, de képtelen voltam elaludni aznap éjszaka. Csak forgolódtam az ágyamban, de sehogyan sem jött álom a szememre. Már éppen azon gondolkodtam, hogy fogom magam és kimegyek cigarettázni, amikor mozgolódásra lettem figyelmes. Napsi ágya felől jött, éppen ugyanúgy, mint pár héttel korábban is. A legutóbbi kattogó hang is hozzátartozott, majd ezt követték a lány szinte nesz nélküli léptei, s az ajtó gyors nyitódása majd becsukása.

Nem gondolkodtam kétszer: azonnal kipattantam az ágyamból, magamra kaptam a sötétszürke köntösömet és a papucsomat, majd Napsi nyomába eredtem. Próbáltam lábujjhegyen lopózkodni utána, hogy még véletlenül se kapjon rajta, hogy követem. Kíváncsi voltam, mi a fenét művelhetett, hiszen volt egy baljós sejtésem az egészről, szóval bizonyosságot szerettem volna szerezni egyszer s mindenkorra arról, hogy igazam volt-e, avagy sem.

Napsi léptei végül a dohos padlásra vezettek, amely híres volt az éjszakai légyottokról és az egyéb „tiltott gyümölcsnek" számító dolgokról, elég vad sztorikat hallottam arról, hogy mik történtek ennek a helyiségnek a falai között. Mindenesetre úgy tűnt, Napsi egyedül volt, én pedig néhány percnyi habozás után hirtelen csak rányitottam, s egyszerre minden értelmet nyert előttem.

A lány felsikított ijedtében, aminek hatására a kezében tartott, apró papírkán található fehér por kiesett a kezéből és elvegyült az évek óta lerakodó padlásporral. Napsi a szívéhez kapta a kezét és hevesen kezdte el venni a levegőt, kikerekedett szemeiből vad ijedtség áradt. Szerintem nem is realizálta, hogy nem Hermanovics vagyok, a sokktól le sem esett neki a dolog, csak miután megszólaltam:

- Te mégis mit művelsz? – kérdeztem kissé erélyesebb hangon, majd behúztam az ajtót magam mögött és megindultam az irányába.

- Viki... - motyogta a lány a nevemet még mindig az ijedtségtől szédülten, én viszont nem teketóriáztam sokat: ledobtam magam a lány mellé a régi, ütött-kopott kanapéra, majd a kezembe vettem a mellette heverő neszeszert, amely további érdekességeket tartogatott. Szigorú tekintettel néztem a lányra.

- Napsi – néztem rá értetlenül, mert annyira, de annyira szerettem volna, ha a gyanúm nem igazolódik be.

A lány lesütötte a szemeit, majd a körme szélét kezdte el kapargatni szégyenében.

- Tudom mit gondolsz, Viki – suttogta elszorult torokkal. – De nem vagyok drogos, ez csak alkalmakként történik, olyankor, amikor...

- Hagyd abba, Napsi! – szóltam rá azonnal. – Ha alkalmanként is csinálod, a szervezeted egy idő után rászokik majd erre a szarra és gyakrabban fogod kívánni, reszketni fogsz az idegtől, ha nem szippanthatsz egy picit belőle vagy szívhatsz el valamennyit és tönkre fogja tenni az életedet! – oktattam ki, pedig biztosan ő is ugyanígy tisztában volt ezzel. – Bármiért is használod, nem ér annyit, hogy miatta így tönkretedd az életedet! – szögeztem le, majd becsuktam a neszeszert és a köntösöm zsebébe vágtam.

- Mit csinálsz? – kapta felém a lány a fejét ijedten, mire halványan elmosolyodtam.

- Nyugodj meg, nem foglak beköpni. Megszabadulok ettől a szartól és ha még egyszer a szemem elé kerül a Hermanovics ikrek, kibelezem őket! – szögeztem le.

Napsi hallgatott. Tudta, hogy csak jót akarok neki, de biztosan rosszul érezte magát az egész eset miatt, pedig én egyáltalán nem ítéltem el.

- Viktor miatt? – kérdeztem rá végül. Napsi feszengeni kezdett, egy pillanatra becsukta a szemét, majd összekulcsolta kezeit maga előtt.

- Minden miatt – sóhajtott fel. – Csak meg akartam szabadulni a stressztől, a rossz érzésektől... tudom, hogy nem ez lett volna a legjobb mód rá, de Hermanovicsék megkörnyékeztek, aztán az egész túlságosan csábító lett és azon kaptam magam, hogy ha csak alkalmanként is, de szükségem van rá – vallotta be. – Tudom, hogy igazad van és nem kellene ezt csinálnom, le is próbáltam szokni róla, de nem ment. És főleg, hogy Anették is rám szálltak...

- Őket majd én elintézem! – szögeztem le. – Figyelj, Napsi, tapasztalatból mondom, nem éri meg. Oké, hogy én „csak" cigarettázom, de mondjuk ki: függő vagyok. Ha valami szar történik az életemben vagy néha nem is kell semmi történjen, azonnal húzom elő a kis dobozkámat. És tudom, hogy nem tesz jót sem az én egészségemnek, sem a körülöttem élőknek, sem a környezetemnek, de ráfüggtem és most nem tudom letenni. Ne juss oda, ahová én, főleg ne a drogokkal. Hidd el, hogy lassan minden rendbe fog jönni, sok ember van melletted, aki segíthet ezeken a dolgokon áthidalni. Szerencsés vagy, Napsi. Mellettem senki sem volt ott anno – suttogtam, kissé szomorúbb hangnemben, mint ahogyan szerettem volna.

Napsi meglepetten nézett rám.

- Várj csak, te Karesz óta...

Aprót bólintottam.

- Karesz óta és Karesz miatt – feleltem csalódott mosollyal az ajkamon. – Tudod, néha hiányzik. És sokszor látom a szemében, hogy bánja, amit tett, de annyira nehéz megbocsájtanom neki. Azzal, hogy magamra hagyott anno, közrejátszott abban, hogy ilyen borzalmas ember lettem. És most már nem tudok visszatáncolni azzá az emberré, aki voltam.

Napsi megrázta a fejét.

- Ácsi, Viki! Nem vagy borzalmas ember, egy cseppet sem vagy az! – tiltakozott. – Csak nézz magadra: itt vagy mellettem, tartod bennem a lelket, tartod Roliban a lelket, tartod Tomiban a lelket... megnyíltál nekem és a lányoknak, közel engedtél minket magadhoz, támogatsz bennünket. És mindenkihez van egy-két jó szavad. Na jó, majdnem mindenkihez, mert egy Király Mátyás például nem érdemel semmi jót. De jóban vagy Pattival, Örssel, Somával és Csongorral is! És most itt van Laczkó, akire a Blaha egyik fele nyáladzik, a másik fele meg szívből utálja, de te mégis esélyt adsz neki, mégis másként tekintesz rá. Szóval ne kérdőjelezd meg még egyszer magad. Jó barát vagy, akit tényleg érdekel a másik, aki ott áll mindenki mellett, akit szeret és akiről tudja, hogy megérdemli! – bizonygatta, s esküszöm, nagyon meghatottak a szavai.

- Na jó, most elérzékenyültem kicsit – nevettem fel kínomban, könnyektől csillogó szemekkel. – Nekem még sosem mondott senki ilyet.

- Ó Istenkém, na gyere ide te! – ölelt át a lány nevetve, én pedig hagytam neki. Tényleg nagyon jól estek Napsi szavai. Korábban csak Karesztől hallottam hasonlókat, de az már évekkel ezelőtt volt.

- Egyébként nem tudom, hogy tudsz-e róla – kezdtem bele, miután elengedtük egymást –, de Karesz eléggé odáig volt érted még nyolcadikban, karácsony körül – jelentettem ki. – Karácsony este vallotta be nekem és teljesen kivolt amiatt, hogy neked inkább Viktor tetszett. Ez most csak egy ilyen fun fact, amit mindenképpen szerettem volna megosztani veled.

Napsi kacagni kezdett.

- Istenem, az de régen volt már! – rázta a fejét szórakozottan. – Érdekes belegondolni abba, hogy honnan hová jutottunk.

- Hát igen, hosszú utat tettünk meg mindannyian – bólintottam, majd tekintetem hirtelen a lány háta mögé esett, ahol egy pakli kártya foglalt helyet. – Az micsoda? – böktem rá az ujjammal, mire Napsi meglepetten fordult hátra.

- Ó, hogy ez? – kérdezte, majd a kezébe vette a paklit. – Tarot kártyák. Anya adta ide nekem nemrég, családi örökség – magyarázta, mire rágcsálni kezdtem az ajkam szélét. – Mi az? – kérdezte, látva, hogy hirtelen feszültebbé váltam.

Naná, hogy aggódni kezdtem, hiszen ez egy újabb különös dolog volt a furcsa történések listáján. Napsi anyukája, Luca apukája, az én apukám... már azon gondolkodtam, ha Dalma is bejelenti, hogy Dénes bá vagy Dahlia furán viselkednek, akkor soha többé nem fogok kételkedni már semmiben.

- Semmi csak... kicsit furcsállok néhány dolgot. – Te Tarot kártyákat kapsz anyukádtól, nekem ma apukám egy álomfogót adott, ami szintén családi örökség, Lucát is múlt héten látogatta meg az apja... nem gondolod, hogy ez így különös? Vagy csak véletlen egybeesés lenne? – tettem fel a kérdést, s picit beleremegtem a mondandómba.

Napsi némán bámult rám egy kis ideig, láthatóan ő is elgondolkodott ezen. Aztán amikor megszólalt, már szinte biztos voltam benne, hogy itt valami megmagyarázhatatlan, valami felsőbbrendű történik. Mert egyszerűen nem volt erre épeszű, racionális válasz:

- Andalog Mindszentek hava, /s felébred az erdő szava. /Éjfélt üt a bűvös óra, /újra, ősi idők óta. /Megbillen a világ csendje, /semminek sincs többé rendje, /szétpattan majd egy szikrában: / Lüdérccsók az éjszakában. / - suttogta Napsi, majd elmesélte hozzá a kontextust is: álmában hallotta ezeket a szavakat, egy nőtől, akinek a szeme világított, majd eltűnt egy szakadékban. Amikor megosztottam vele én is azt, hogy mit találtam a könyvtárban, mindketten megrökönyödve és az információáradattól teljesen kábultan bámultunk a semmibe egy örökkévalóságnak érzékelt ideig. Ez már sok volt. Túlságosan sok.

- Szólnunk kellene a lányoknak – javasoltam. – Luca már hetekkel ezelőtt megmondta, hogy itt valami nem oké, még az erdős, szeles esetnél – mondtam. – Úgy érzem, ez mindenkit érint. A fiúkat is.

Napsi bólintott.

- Igen, azt hiszem tényleg ezt kellene tennünk. Olyan durva az egész, a hideg kiráz tőle! – borzongott meg, és valóban olyan érzés volt ezeket a dolgokat összerakni, mintha minimum valami fantasy-sorozat egyik epizódjában lennénk.

- Engem is – feleltem, majd hátra döntöttem a fejemet a kanapén és a plafont kezdtem el bámulni. Létezhetett ilyen? Létezhetett a természetfeletti, a mágia? Valóságos lehetett? És mi köze volt a mi nyolcasunknak mindezekhez? Miért pont mi? Annyi kérdésem volt, s látszólag egyikre sem volt még meg a válasz.

- Húzok neked egy lapot, mit szólsz? – váltott hirtelen témát Napsi, gondolom szerette volna elterelni mind az enyém, mind pedig a saját figyelmét erről a félelmetes felfedezésről, mire előre dőltem és rábólintottam.

- Legyen! – mondta.

Napsi megkeverte a Tarot kártyákat, olyan mesteri módon, mintha csak a vérében lett volna az egész. Úgy forgatta és pörgette az ujjai között a lapokat, hogy alig tudtam követni, majd széttárta őket előttem és szólt, hogy húzzak egyet, ne gondolkodjak kétszer rajta, csak azt húzzam ki, amelyik a legjobban vonz.

Én pedig pontosan ugyanezt tettem és kiválasztottam az egyik lapot a pakli bal oldaláról, majd megfordítottam.

- A főpapnő – olvastam fel hangosan a kártyát, Napsinak pedig elkerekedett a szeme, majd kikapta a kezemből a kártyát. - Jézusom, csak azt ne mondd, hogy halált jelent! – sápadtam el teljesen, mire a lány megrázta a fejét.

- Nem! Nem halál, csak... csak ez a kártya olyan mágikus dolgokat jelent. Izé... furcsa, spirituális erőt meg megmagyarázhatatlan dolgokat. És ha jól emlékszem, azt is jelenti, hogy bíznod kell a megérzéseidben – nézett rám, még mindig ijedt tekintettel, én pedig ismét a szám szélét kezdtem el rágcsálni.

Ha a Tarot kártya igazat beszélt, az csak egyet jelenthetett:

Hogy nekünk is igazunk volt.

*

- Ne mocorogj, mindjárt megvagyunk! – nevetett Napsi, amikor másnap késő délután megpróbált kisminkelni az esti találkánkra Laczkóval. Minden erőmmel tiltakoztam a dolog ellen, elmondtam neki, hogy erre semmi szükség és hogy ez nem egy randi, ám a lány ragaszkodott hozzá és megígérte, hogy nem lesz semmi extra, csupán kiemeli a jellegzetes arcvonásaimat egy icipicit. 

- Így né, meg is volnánk! – jelentette ki végül elégedetten, majd a tükör elé tolt, hogy láthassam a végeredményt.

Elismerően bólintottam, Napsi tényleg jó munkát végzett, nagyon értett ehhez. Luca és Dalma is megdicsérték a sminket, majd előbbi viccelődni kezdett azzal, hogy ha bármilyen légyotton is jár az eszem Laczkóval, ne felejtsünk el védekezni, mire Dalma rávágta, hogy nyugodjon meg, Laczkó biztosan gondolt mindenre és előre felkészült, ha netán így végződne az este. Egyszerre nevetve, szitkozódva és fülig vörösödve szóltam vissza nekik, hogy szó sem lehet erről, ilyesmi még véletlenül sem fog történni, mire Napsi rávágta, hogy korunk egyik legnagyobb filozófusa, Justin Bieber azt mondta „Soha ne mondd, hogy soha!" és hogy mindenképpen ezzel a mottóval kellene a fejemben élnem.

Laczkó végül hétre értem jött, s látszott rajta, hogy igencsak meglepte őt a kinézetem, ám széles mosolyából és „Hűha, de gyönyörű vagy!" megjegyzéséből ítélve elnyerhette a tetszését a dolog. Elköszöntem a lányoktól, majd Laczkóval megkezdtük a „Hogyan cselezd ki Hermanovics Margitot" című dráma első felvonását, amelyből végül sikeresen jöttünk ki, ugyanis a fiú megkérte Szamosi Dónátot, hogy terelje el a nevelőnő figyelmét ameddig kiosonunk.

A vörös fiú úgy gondolta, jobb lesz, ha autóval megyünk le a faluba, mert így majd több időt tudunk odalent beszélgetni, így beültünk a legújabb szériájú Range Roverébe és lehajtottunk egészen Veresváraljáig, ahol beültünk a legközelebbi „kocsmába". Szerencsére a csapos jó barátságot ápolt a bűntársammal – ami nem volt meglepő dolog –, így a korunk ellenére is kaptunk egy-egy korsó sört tőle.

- Te mindenkit ismersz? – kérdeztem, ő pedig vigyorogva bólintott.

- Szinte mindenkit. De ez ne tévesszen meg, én sem tudok bárkit lekenyerezni, Béla bácsival is baromi nagy szerencsém volt! – magyarázta, majd felemelte a sörét, s koccintottunk egyet. – Prosit! – kiáltotta, majd mindketten belekortyoltunk az italunkba.

- Tök rendes volt Dónáttól, hogy segített – szólaltam meg, mert kissé berekedt a beszélgetés, mire Laczkó felnevetett.

- Szerinted ingyen csinálta? – vonta fel a szemöldökét, mire előre hajoltam.

- Mennyit fizettél neki? – kérdeztem.

A fiú megrázta a fejét.

- Egy forintot sem. Csupán egy irodalom beadandóba került az egész! – vont vállat, mintha egy irodalom beadandó semmiség lenne. Mondjuk neki az is volt, a kisujjából rázta ki az egészet.

- És szerinted Dahlia nem fog rájönni, hogy nem ő írta meg? – érdeklődtem, mire elvigyorodott.

- Majd lebutítóm Dónát szintjére! – vont vállat, mire elhúztam a szám. Laczkó ugyan őszinte volt, mert Dónát tényleg nem volt a legjobb irodalomból, de attól még butának nem neveztem volna. Biológiából és képzőművészetből például nagyon is kiemelkedő tudással rendelkezett.

Hátra dőltem a székemben, majd a kezembe vettem ismét a sörömet. Néhány pillanatig a sárgás löttyön úszkáló habot figyeltem, próbáltam valami beszédtémát kieszelni közben. Laczkóval jobb híján mindig ugyanazokról a dolgokról beszélgettünk, arra gondoltam, talán ezúttal másról kellene.

- Most egy ősbunkónak tartasz, aki sosincs megelégedve senkivel, nem igaz? – törte meg végül ő a csendet, mire kilestem a söröspohár mögül és a szomorkás mosolyával találtam szemben magam.

- Ennyire számít neked, hogy mit gondolok rólad? – kérdeztem, s meglepődtem, amikor egy határozott bólintást kaptam válaszul.

- Ne is tudd meg, mennyire – vallotta be, majd oldalra tekintett, hogy még véletlenül se kelljen szembenéznie velem.

Egy ideig csak óvatosan pásztáztam végig őt a szememmel, arra vártam, hogy visszanézzen rám vagy hogy elnevesse magát, hogy csak egy poén volt és semmi több, de nem tette ezt. Laczkó nem szándékosan nézett el rólam, egész egyszerűen csak félt a reakciómtól.

- Laci – szólítottam meg, majd a kezemet az ő kezéhez csúsztattam, amely az asztalon pihent, s ujjaink picit összeérintkeztek. A fiú ettől összerezzent, majd felsóhajtott és végre visszanézett rám, viszont a szemkontaktust nem volt képes megtartani, alig két másodpercre mert a szemembe nézni, aztán tekintete a cipője orrára tévedt. – Mi ez az egész, hm?

A kérdésem nem volt sem erőszakos, sem vádló, sőt, tiszta volt és érdeklődő. Egyszerűen kíváncsi voltam arra, hogy igaz volt-e az, amit a Blahában pletykáltak, hogy Laczkó engem tényleg...

- Intelligens lány vagy, Viki, szóval gondolom te is rájöhettél, hogy annyira nem is ehhez a sörözéshez ragaszkodtam, hanem sokkal inkább hozzád – szolgált végül válasszal nekem, én pedig figyelemmel lestem a szavait. – Tudom, hogy tudod, hiszen minden erőddel küzdöttél az ellen, hogy legyere velem ide, hiszen eleve átláttad a szándékaimat.

A fiú felsóhajtott, majd végre vissza mert nézni rám, rozsdabarna szemei hihetetlenül fényes csillogással voltak telítettek, tekintete mély és szilárd elhatározást tükrözött. A vénáimban éreztem ahogyan lüktetni kezd a vérem és pontosan tudtam, mi következik. A szívverésem fokozódott, hirtelen libabőrös lettem és szerettem volna elsüllyedni kínomban. De megvártam, ameddig kimondja. Csak akkor fogadtam el, ha hallani is véltem tőle.

- Kedvellek, Viki – vallotta be végül. – Már lassan három éve, de nem mertem eddig közeledni hozzád, mert először Karesszel lógtál, majd utána Rolival és biztos voltam benne, hogy valamelyikükkel összejössz majd a végén. Aztán rájöttem, hogy Karesz és a te barátságod már régen véget ért, Rolival pedig már azt hiszem két éve barátok vagytok és még semmi sem történt... szóval Ausztráliában volt időm gondolkodni és hát... és hát végül eldöntöttem, hogy amikor idén visszatérek ide, színt vallok neked. Akkor is, ha furcsa lesz, ha kínos lesz, akkor is, ha vissza fogsz utasítani, amit valószínűleg megteszel, de... el kellett mondanom, mert régóta nyomja ez a dolog a mellkasomat és már elég idősek vagyunk ahhoz, hogy normálisan lekommunikáljuk ezt egymással szerintem. Szóval nem kell reagálnod erre, nem kell mondanod semmit, ha nem akarsz, egész egyszerűen csak ki kellett mondanom – hadarta el az egészet, szinte egyetlen levegővétellel, majd hátradőlt a székében és beletúrt lángvörös hajába.

Ami engem illetett, nem voltam képes megszólalni, de még megmozdulni vagy pislogni sem. Valahogy nem fért össze az egész a fejemben. Előbb Örs jött a vallomásával, most meg itt van Laczkó, akinek még nála régebb óta is tetszettem... na nem, ez az egész biztosan nem velem történt meg! Nem történhetett meg velem, pont velem, éppen velem, kifejezetten velem, velem, aki minden szinten és minden téren eltaszította magától a szerelem és a romantikus kapcsolatok legkisebb gondolatát is, aki elutasított minden ilyen és effajta közeledést, azért, mert rettegett. Egész egyszerűen rettegett attól, hogy bárkit újra közel engedjen magához, hogy bárkinek kitárja a szívét. Erre itt volt két srác és mindkettőnek tetszettem? Nem, ez tuti valami átverés lehetett!

- Miért? – csúszott ki végül a számon a kérdés, majd hátrébb húztam a kezemet az asztalról és az ölembe helyzetem azt, közben a bőrdzsekim cipzárjával játszadozva.

- Huh? – kérdezte Laczkó meglepetten pislogva rám.

- Miért én, Laci? – sóhajtottam fel, egyenesen a szemébe nézve. – Komolyan kérdezem. Annyi szép lány van a Blahában, akik nem teljesen elcseszettek, komorak, pesszimisták és letargikusak, mint amilyen én vagyok. Akik összeszedtek, akiknek van önbizalmuk és látszólag mindig tökéletesek mindenben – soroltam. – Miért éppen én?

Laczkó halványan elmosolyodott.

- Ha azt várod, hogy egyenes választ fogok neked adni, akkor csalódni fogsz, ugyanis nem igazán tudnám megmagyarázni – köszörülte meg a torkát. – Egyszerűen csak az egyik percben leültünk együtt utálni Kareszt, aztán a másik pillanatban meg már azt vettem észre, hogy hoppá, kedvellek. Nem tudom hogyan történt. Nem tudom miért történt. De azt tudom, hogy már tényleg szinte három éve lázba jövök attól, ha hozzám szólsz, hogy egy picit mindig beleremeg a szívem már abba is, ha csak rám köszönsz a folyosón és hogy gyakrabban eszembe jutsz, mint a Harvard egyetem, ami azért nagy szó, mert tudod mennyire oda vagyok a Harvardért már alsós korom óta! – nevette el magát, majd a poharára nézett és ismét elmosolyodott. – Talán azért van, mert te nem úgy bánsz velem, mint a legtöbben. Te nem csak azt látod, hogy itt ez a bunkó, lekezelő fasz, aki minden második embert beolt, mert felsőbbrendűnek érzi magát... ami bevallom, mind igaz rám nézve. Ilyen a természetem, nem tudok változtatni már ezen! – rázta meg a fejét. – De te tudod ezt rólam, ahogyan azt is tudod, hogy igenis valahol létezik egy érzelmesebb oldalam, egy érzékenyebb, amit nem szívesen mutogatok, ha nem szükséges. És elfogadsz. Elfogadod ezt az... egész csomagot! – mutatott végig magán, mire felnevettem. – Szóval talán ez a legközelebbi, amivel magyarázni tudom a dolgot. Jó veled lenni. Szeretek veled lenni és szeretem, aki az vagyok, amikor veled vagyok. Bármennyire is nyálasan hangzik ez!

Vegyes érzelmek kerítettek hatalmukba. Egyrészt el voltam teljes mértékben varázsolva Laczkó beszédétől, másrészt viszont még mindig nem tudtam hinni ebben. Nem abban, hogy mit érez irántam, hiszen ebben nem kételkedtem. A fiú sosem tárta az érzéseit a nyilvánosság elé, ő inkább a tetteivel kérkedett, szóval hatalmas lépésnek és őszinte bizalomnak könyveltem el nem csak azt, hogy megnyílt nekem, hanem azt is, hogy ezzel együtt bevallotta nekem, hogy mit érzett irántam már hosszú idő óta.

- Nem is tudom mit mondhatnék – szólaltam meg ismét.

- Nem kell semmit sem mondanod, nagyon rád zúdítottam most ezt, hatalmas terhet helyeztem rád vele, ne haragudj rám emiatt! – kért bocsánatot tőlem a fiú, én viszont a fejemet ráztam.

- Nem, nem erről van szó – tiltakoztam. – Értékelem, hogy mindezt elmondtad nekem. Én csupán azt nem tudom, hogy velem mi a helyzet.

- Mármint? – dőlt előbbre Laczkó érdeklődve.

Idegesen kifújtam a levegőt.

- Mármint, hogy én érzek-e irántad bármit is. Bármi többet, mint a barátság – motyogtam, majd húzogatni kezdtem a bőrdzsekim ujját.

- Miért? – kérdezte a fiú. – Lehet, hogy esélyes?

Félve bár, de bólintottam.

- Talán. Csak ez egy kicsit bonyolult, mert nem te vagy az egyetlen, aki színt vallott nekem nemrégiben – mondtam el neki őszintén.

- Oh, sejtettem – mosolyodott el a fiú. – Örs, nem igaz?

- Honnan tudod?

A fiú karba tette a kezeit.

- Amióta beköltöztem, ellenséges velem és folyamatosan beszólogat. Plusz a kommentje a képed alatt is árulkodó volt. Azelőtt sosem volt konfliktusunk, úgyhogy csakis ezzel tudtam magyarázni a hirtelen pártfordulását. Ami végtére is jogos, mert beelőzött engem.

Kuncogni kezdtem. Örs és Laczkó ég és föld voltak, hogy adhatta a sors, hogy mindketten engem kedveljenek?

- Egyébként nem kell azonnal válaszolnod, időm mint a tenger – tette hozzá a vörös hajú fiú. – Már ha egyáltalán válaszolni akarsz. Meg ha egyébként Örs tetszik neked jobban, akkor sincs gáz. Teljesen megértem. Ebben az esetben viszont szeretnék továbbra is a barátod lenni, ha nem baj!

Megráztam a fejemet.

- Nem hamarkodom el ezt a döntést, de ha valamire jutok, mindenképpen jelezni fogom neked valamilyen formában! – kuncogtam. – És természetesen barátok maradunk, bármi történjék is, okés? – nyújtottam előre a jobbomat, ő pedig hasonlóképpen cselekedett és vigyorogva kezet fogtunk.

Tetszett nekem ez. Az, hogy Laczkó türelmes volt és hogy normálisan, mindenféle nehéz érzés nélkül meg tudtuk beszélni a dolgokat. Úgy éreztem, tényleg megértett engem és nem csak úgy tett, mintha így lett volna. És én is megértettem őt.

Jobban megértettem, mint gondoltam volna.

-----

Na helló nektek, Karesztények (és Puskák xD)!

Elnézést szeretnék kérni mindenkitől, amiért nem sikerült időben posztolnom az új részt, de időközben elkezdődött az utolsó félévem az egyetemen és mivel elég rosszul van megszerkesztve az új órarendem, ezért nem volt időm egy huzamban megírni az egészet. Remélem azért kompenzállak benneteket most ezzel az extra hosszú fejezettel. 

Puszi mindenkinek és szép estét nektek! ❤

- Reni