Bizalom. 

A szorongás miatt az ember már nem teljesen úgy kezeli ezt a szót, mint mások. Nem csak azt jelenti, hogy mennyit mondasz el a másiknak. Hanem, hogy mennyit hiszel el annak az embernek, aki mondja azokat. Hogy mennyit kezdesz el molyolni utána, hogy vajon miért mondta azt, amit mondott. 

Több száz variáció és szituáció, olyan, mint egy nehéz matematikai művelet, amit nem tudsz kibogozni. Aminek sosem lesz vége, mert mindig újabb és újabb fejei nőnek. 

Kevés olyan ember van, akik mellett biztonságban érzem magam. Akik előtt nem félek megszólalni, és akikkel nem félek beszélgetni. Akiknek a szavait nem analizálom szét és akikhez gondolkodás nélkül beszélek. 

Sok idő kell ahhoz, hogy megnyíljak, hogy elengedjem magam és az igazi énem mutassam. Ezért vagyok annyira karót nyelt, annyira komoly, annyira perfekcionista… annyira… precíz. Annyira… szorongó. 

Napsi és Luca az egyetlen emberek ebben az iskolában, akik igazán ismernek, és mégis elfogadnak. Akik meg tudnak nyugtatni, ha egy szorongási roham tör rám és nem kapok levegőt. 

Rám nem jellemező módon, elengedtem magam Halász-Teleki Csongor jelenlétében. Sebesen vert a szívem, az orrom teli lett a kölnijével és nem tudtam máshova nézni, csak a szemébe. Mintha egy mankó lett volna, ami ehhez a világhoz köt. 

Ez egészen addig tartott, ameddig egyedül nem maradtam a gondolataimmal. Napsi elszólása után… azon gondolkodtam, hogy miért is volt olyan kedves hozzám. Minél többet agyaltam rajta, annál inkább elkapott a félelem, és ha valaki, bárki bármilyen mentőövet dob nekem, ami megmenekített volna attól, hogy valaha is újra lássam Csongort, gondolkodás nélkül elfogadom. 

Menekülő útvonal. 

Mindig kell lennie menekülő útvonalnak. De ezúttal egyet sem találtam. 

Semmibe nem tudtam kapaszkodni.

Csak Csongor szemeibe. 

_______________________________________

Péntek délután a diákok egyik fele már a hétvégét élvezte ki és vidáman ment fel az emeletre, a másik fele szétszóródott a pénteki szakkörök felé menet. Aznap az egész iskola két dologról beszélt, pedig nagy részük egyikben sem volt érintett. 

A Blahás nagymenők elkezdték unni a banánt a második hét vége fele és bejelentették a programokat, a legnagyobb titokban. Így természetesen az egész iskola tudott róla. De persze senki nem volt olyan hülye, hogy tanárok jelenlétében beszéljen róla. A tizenegy és tizenkettedik osztály gazdag diákjai évek óta kihasználják, ha a tanári kar nagy része színházba megy, vagy a falu kiürül egy focimeccs miatt. 

Azt már sejtettük, hogy az első Menő Emeletes buli nem lehet messze, így mikor Örs ebédkor odaoldalgott mellénk és bejelentette, nem lepődtünk meg. Minden alsóéves tudta, hogy a Menő Emeleti bulik legendásak, függetlenül attól, hogy kik laknak éppen azon az emeleten. 

Nekem persze eszem ágában sem volt kidugni az orromat a szobánkból este, hanem sorozatozni vagy olvasni terveztem, mint mindig, amikor valami buli van. 

Viszont, ami a Szökevényt illeti… 

A Szökevény játékról még én is majdnem azt gondoltam, hogy legendás. És nem képzeltük el máshogy a tizenegyedik évünket, csak, hogy idén mi is játszunk. Meg is hívtak minket. Én bizonytalan voltam kezdetben. Egészen addig… ameddig Flóra meg nem jelent és el nem kezdett cukkolni. Feldühödtem – mint mostanában elég sokszor, megmagyarázhatatlan okokból kifolyólag – és gondolkodás nélkül rávágtam, hogy én is megyek. 

Még akkor is ezen gondolkodtam, amikor péntek délután, a szám belső felét rágva mentem le a lépcsőn, a könyvtár felé. Próbáltam figyelembe sem venni a srácokat, akik Hermanovicsot lesték, hogy kiosonhassanak a faluba, felkészülni az esti buliba, így inkább kerülőn mentem át a másik szárnyba. 

Arra nem számítottam, hogy bárkivel is fogok találkozni arrafele. De nyilván ilyenkor jönnek szembe az emberek, akiket nem biztos, hogy szeretnél látni. Ez a Blaha! Vagy az élet, ki tudja. 

Áronnal az első hét óta nem találkoztam, furcsa is volt, hogy egy emeleten lakunk, de még nem futottunk össze. Földbe gyökerezett a lábam és megtorpantam a folyosó közepén, amikor megláttam felém közeledni. A gyomrom bukfencet vetett, és még hozzám sem szólt, de az én arcom már égett. És nem, csöppet sem a melegtől. 

Szőke haja szokásosan hátra volt simítva, kék szeme felcsillant, amikor a közeledő emberben felismert engem és az ajka, mint mindig úgy állt, mintha bármelyik pillanatban mosolyra húzódhatna. Ettől nekem is vigyorogni támadt kedvem.

– Szia! – köszönt rám selymes, mégis férfias hangján, amikor már egészen közel ért hozzám. 

– Szia – válaszoltam és szinte lepillantás nélkül elkezdtem piszkálni a blézerem ujját, idegességemben. Még egy perce sem állt előttem, de nekem már azok az emlékek futottak végig lelki szemeim előtt, amikor az ajkai az enyémhez értek és édes kis semmiségeket suttogott a fülembe, miközben szenvedélyesen ölelt. 

Gyorsan ki kellett vernem ezeket a fejemből, és arra kellett figyelnem, amit Áron a valóságban készült mondani nekem. 

– Mintha már ezer éve nem láttalak volna! – jelentette ki, a szabad kezét a zsebébe süllyesztve. A másikban pár könyvet tartott, gondolom az előző órájáról maradtak nála. 

– Igen, én… eléggé sok dolgom volt – habogtam össze-vissza, kínosan beletúrva a hajamba, miközben a mondat második felét mondtam, hogy ne kelljen tovább a szemébe néznem. 

– Gondolom, a kétszáz szakköröd teljesen lefoglal – csak most nevette el magát, zsúfolt időbeosztásomra utalva. Istenem, a nevetése! Atyám! Éreztem, hogy egyre vörösebb leszek és zavartan nevetgéltem. – És most? Merre tartasz? Csak nem a könyvtárba?

Ez talán sértőnek hatott volna, ha nem tudom pontosan, hogy nem azért mondta, hogy megsértsen, hanem csak azért, mert ismer. 

És őszintén, minden szabadidőmet a könyvtárban töltöttem. Hogyan lehetett volna ez sértő? 

– De igen, oda megyek – válaszoltam, továbbra is mosolyogva, klisés lepkékkel a gyomromban. – Gőzerővel indul a korrepetálás. 

Erre Áron egy kicsit elkomorodott, éppen csak egy pillanatra, és nem hiszem, hogy ez bárkinek másnak látható lehetett volna. 

– Ó! És végül kaptál végül új tanítványt? Hallottam, hogy… Halász-Telekivel nem sikerültek olyan jól a dolgok – a hangsúlya megváltozott, amikor kimondta Csongor nevét. Érdekes, már a múltkor is észrevettem, hogy Áron furán reagált, amikor Csongor szóba került. Pedig azt hittem, hogy a fiúk között – úgy univerzálisan, nem csak a Blahában – nincsen semmilyen konfliktus. És tekintve, hogy a Menő Emelet most is teljesen egyben volt a buli meg a Szökevény miatt, azt hittem, hogy mindenki mindenkivel jóban van. 

– Igazából, mégis őt korrepetálom… - vallottam be, habozva, mire Áron arca teljesen elkomorodott. Szóval elkezdtem tovább magyarázni a szituációt. – Úgy döntöttünk, hogy félrerakjuk a különbségeinket. Csak akkor, ha hallgat rám. És inkább arra fókuszálunk, hogy… az ő jegyei jobbak legyenek. 

Magyaráztam össze-vissza, amilyen finoman csak tudtam, tekintve, hogy látszott rajta, hogy a Csongor téma nem nagyon jön be neki. 

Végül, ő váltott témát, amikor észrevette, hogy előttem nem titkolhatja a rossz érzéseit. Így inkább terelt és nem vallotta be, hogy miért veti meg Halász-Teleki Csongort. Mert igen, látszott rajta, hogy pontosan azt csinálja. Azért tudtam ennyire jól felismerni, mert tudtam, hogy milyen érzés az, megvetni Csongort.

– Megkaptátok a Szökevény meghívót? – furcsamódon, pont ezt a kérdést választotta Áron arra, hogy tereljen. Csak bólintottam, és próbáltam magamra erőltetni az előbbi mosolyomat, ami akkor fagyott az arcomra, amikor Csongor szóba került. Áron is észrevette, de nem tett rá megjegyzést, csak folytatta a társalgást. – Tudom, hogy nem éppen a te stílusod, de… remélem, hogy eljössz. És talán lehetünk párban.

A párról viszont nekem jutott eszembe valami más. Mégpedig a szépségverseny, amire párt kellett találnom. Kezdetektől fogva Áronnal képzeltem el magam a Miss Veresváralján. Ábrándoztam arról, hogy együtt táncolunk, majd szerelmet vall és utána elválaszthatatlanok leszünk.

De még nem tudtam rávenni magam arra, hogy felkérjem.

Azért is halogattam elmondani anyának, hogy szeretnék jelentkezni, mert még meg kellett győződnöm arról, hogy képes vagyok elhívni Áront, hogy van elég erőm és bátorságom hozzá.

– Ha már párókról beszélünk… - kezdtem hozzá tétován. Próbáltam összeszedni magam, és minden erőmet összekaparva, felnéztem a szemébe és elkezdtem az eddiginél egy fokkal hangosabban beszélni. – Talán láttad… talán nem, de… idén indulok a Miss Veresváralja versenyen. És arra gondoltam, hogy… szükségem lenne egy partnerre… Mármint a tánchoz… főként. És tudom, hogy te… tudsz táncolni… és… szeretsz is. Szóval… meg jóban is vagyunk… így… nem is tudom… talán…

Áron megszánhatta a szenvedésemet, mert felém nyúlt, a kezébe fogta az államat, megsimogatta a bőrömet és egy kicsit felemelte a fejem, hogy a szemébe nézzek, mert bár a mondat kezdetén ránéztem, utána már csak kapkodtam össze-vissza a tekintetem.

– Hé! – kezdte gyengéden, és a mosolya, amit imádtam, visszatért a helyére. – Szívesen elkísérlek.

Ezután pedig úgy sétáltam tovább, mintha felhők felett három méterrel lebegnék, teljes rózsaszín ködben úszva.

Büszke voltam magamra, nagyon, és őrülten örültem, hogy igent mondott.

Aztán… észre sem vettem, de már a könyvtár folyosóján álltam.

Kezdtem megszokni és átlagosnak tekinteni, hogy minden alkalommal megtorpanok, amikor meglátom Csongort a könyvtárban. Annál az asztalnál ült, amelynél korábban is. Már át volt öltözve az egyenruhájából és egy kapucnis pulcsit viselt, amin a Blaha logója díszelgett és a hátán egy szám a nevével együtt, amit gondolom kajaknál használt. Fél fülébe volt bedugva a fülhallgatója, odáig hallottam, hogy egy NF szám megy nála, és a kinyitott füzete fölött hajtogatott egy papírt. Ahogyan láttam, egy bálnává. Mint mindig. 

Sóhajtottam egy hatalmasat, majd mikor úgy éreztem, hogy eléggé összeszedtem magam, folytattam felé az utam és lehuppantam a vele szemben lévő székre. Vetettem rá egy vigyort köszönés gyanánt, ő pedig kihúzta a fülest és begyűrte a kenguruzsebébe. 

– Bocs, hogy késtem – szabadkoztam, miközben felnyitottam a laptopomat, amit eddig a kezemben tartottam. – Régóta vársz?

– Dehogy – rázta meg a fejét Csongor és a könyökére támaszkodva közelebb hajolt hozzám. – Csak hamarabb ért véget az utolsó órám, a színház miatt és miután átöltöztem, rögtön lejöttem. 

– Azt hittem, hogy lemész Kareszékkal a faluba, hogy vásároljatok a bulira – ráncoltam össze a szemöldököm. 

– Nem kellek én oda – vonta meg a vállát egyszerűen, majd megdörzsölte a szemeit. Szokatlanul fáradtnak tűnt, a szeme alatt halvány karikák húzódtak és a haja is kócosabb volt, mint máskor. 

Ekkor ugrott be az, amire eddig nem is gondoltam. Azért néz ki így, mert tegnap szakítottak a barátnőjével. 

Gombóc keletkezett a torkomban. 

– Jól vagy? – kérdeztem, egészen halkan és az előzőeknél sokkal gyengédebb hangon. Felnézett rám, és a szemében azt láttam, hogy nem gondolta volna, hogy észreveszi bárki is, hogy van valami baja. – Fáradtnak tűnsz. 

– Rendben vagyok – jelentette ki egy mélyről jövő sóhaj után. Próbálta kerülni a tekintetem, de egyre határozottabban néztem rá. – Komolyan. Úgy látszik, hogy még a seggfejeket is meg tudja csapni egy szakítás. Ki gondolta volna? 

Ráharaptam az alsó ajkamra, talán szégyenemben, talán ijedelmemben, és elkaptam róla a tekintetem, hogy nehogy meglássa mindezeket a szememben. 

– Tudom, hogy te is tudsz arról, hogy én meg Tina szakítottunk. Az egész kóceráj tud róla – erre újra visszakaptam a fejem Csongorra. 

– „Tina meg én” – javítottam ki zsigerből a nyelvtani hibáját, még mielőtt ráharaphattam volna a nyelvemre, de továbbra sem néztem rá. 

– Á, szóval veled is? – csapta le a labdát Csongor. Erre elnevettem magam, pedig igazán nem volt kedves megjegyzés, de ahogyan láttam, Csongor is elmosolyodott. – Nyugi. Jól vagyok. 

– Ő szakított veled? – szaladt ki belőlem a kérdés, ismét gondolkodás nélkül, majd a számra csaptam a kezemmel, teljesen elhűlve, hogy hogyan lehetek ennyire érzéketlen. – Sajnálom. Nyilván nem akarsz róla beszélni. Felejtsd el, hogy bármit is kérdeztem! Váltsunk témát! 

– Hé, nem bűn kérdezni valamit – tette rá a kezét az enyémre, ezzel megállítva a remegésemet. – És mondtam is, hogy rendben van. Amúgy… igen, ő szakított velem. Épp mielőtt veled találkoztam volna tegnap. 

Nem ismertem Tinát, semennyire. Egy óránk sem volt együtt, szerintem még köszönőviszonyban sem voltunk. De attól még képtelen voltam felfogni, hogy miért szakított Csongorral úgy, mint derült égből villámcsapás. 

Épp mielőtt velem találkozott volna. 

A szakítása után percekkel… velem beszélgetett. Rám mosolygott. Tőlem kért bocsánatot. 

Merlin szentséges szakállára! Ezután tényleg nem mondhattam azt rá, hogy seggfej. 

– Hé, nem mintha csak nekem lenne a világon baja a nőkkel! – paskolta meg a kézfejemet, mire felkaptam a fejem és kérdőn néztem rá. Talán egy kicsit lesokkolva is. – Azt mondják a hírek, hogy neked is elég nagy… sikered van. Mármint,  hogy a… lányok körében. 

A gombóc nagyobb lett a torkomban. Blablabla csak a „szerelmi életem” leszbikus oldalát tálalta a nyilvánosságnak. De azt viszont… kicsit részletesen. Részletesebben, mint azt a barátnőimnek elmondtam volna szántszándékkal. 

Szerencsére, a Blaha az én szerelmi életemen nem akadt nagyon fent. Furcsa módon. Talán azért, mert nem voltam valami közösségi ember, így csak az interneten kapták és cserélték a pletykákat… rólunk. 

Így számomra elég nagy meglepetés volt, hogy valaki szemtől szembe felhozta ezt nekem. Pláne Csongor. 

– Annak… vége van. Nem is volt hivatalos, most pedig hivatalosan vége van – legyintettem feszülten. Feszültebben, mint máskor, amikor… a Sötét Nagyúrról kellett beszélnem. 

Talán azért, mert most Csongor kérdezett erre rá.

– Hát… sok lány van még a világon. Biztos… találsz mást – erre még jobban összeráncoltam a szemöldököm. 

– És fiúk is vannak még a világon, remélhetőleg – tettem hozzá, amikor hirtelen... rájöttem. A Blablabla a legtöbb esetben úgy állított be, mintha full-on leszbikus lennék. Amikor kimondtam a szavakat, Csongor meghökkent. 

– Szóval te… nem csak… – sosem gondoltam volna, hogy a nagy Halász-Teleki Csongort dadogni hallom. Főleg miközben a szexualitásomra próbált rájönni. 

– Biszexuális vagyok – mondtam ki, talán kicsit durvábban és kissé számonkérőbben is, mint azt kellett volna. 

Nem tudta.

Nem tudta, hogy a fiúk is bejönnek nekem. 

Amikor pedig kimondtam… elégedetten hátradőlt és félredobta a szabad kezében tartott bálna origamit, a szeme pedig… felcsillant. 

Én pedig próbáltam feldolgozni a történteket. Csongor eddig azt hitte, hogy csak a lányokat szeretem. És most, hogy megtudta, hogy a fiúk is benne van a képletes kalapomban, úgy csillogtak a szemei… Jézusom, hogy csilloghattak így a szemei? Hogy lehet ez egyáltalán legális? 

– Mi lenne, ha… – kezdtem bele, kínosan lehunyva a fél szememet, és próbáltam kikergetni a bűnös gondolatokat a fejemből. De egyre gyorsabbak voltak, újra és újra új helyet találtak az agyam rejtett zugaiban és sokasodtak. Minél tovább néztem a szemébe, annál rosszabb gondolataim támadtak. 

– Tovább lépnénk? – segített ki Csongor, mire kényszeresen elkezdtem bólogatni, örülve, hogy megmentett a gondolataimtól. Csak hümmögtem, beleegyezésképpen, majd, hogy eltereljem a figyelmem, a mappámban kezdtem el kutakodni. 

– Egyébként… – mondtam, és előhúztam a papírt, amit kerestem és Csongor elé toltam. – Megcsináltam a korrep tantervet. De… nagyon haragudnál, ha ma kicsit lazára vennénk? Meg kéne írnom a suliújság cikkemet. És talán te addig… megkereshetnéd a Zanza tv-t és ismételnél? 

– Ó, szóval potyára hívtál ide? – hajolt előre Csongor újra a könyökére támaszkodva, de se a hangja, se az arca nem volt sértődött. Csak mosolygott. Én pedig megkönnyebbültem. 

– Élvezheted a csodás társaságomat – lőttem vissza a megjegyzést. 

– Már megérte kihagynom a falusi piaszerző körutat – ellentétben az én szavaimmal, az övéiben egy csepp gúny sem volt. – De igazad van. Minden ismétlés rám fér. Még akkor is, ha azt nem a te szádból hallom. Pedig őszintén, szívesen figyelném a szádat.

Miért hangzott ez szexuális utalásnak? Hiszen semmi félreérhető nem volt benne. 

Mégis úgy éreztem, hogy az. 

– És… miről kell írnod? – kérdezte, miközben maga elé vette a saját laptopját, hogy bekapcsolja és behozza rajta a Zanzát, ahogyan kértem. 

– A tinédzserek mentális és lelki problémáiról – amikor Patti ezt kérte tőlem, meghökkentem. És ugyanezt a reakciót láttam Csongoron is, szóval úgy éreztem, hogy meg kell magyaráznom. – Tudom, tudom! Magyarországon vagyunk, már az túl vadnak hangzik, hogy beismerjük, hogy vannak mentális és lelki problémák! De el kell kezdeni beszélni róla. És mi lenne jobb helyszín, mint a Blaha, ahol a gazdag tinikben olyan problémák rejtőznek, amiket a saját szüleik sem vallanak be? 

– Ez igaz – bólintott Csongor és kicsit arrébb tolta a gépét. – És? Mit terveztél bele?

– Lássuk csak! – én is felkönyököltem és utánoztam a mozdulatait, ahogyan az arckifejezését is. Így egészen közel hajoltunk egymáshoz, mosolyogva. Próbáltam nem elvörösödni és nem elkapni a fejem, miközben tartottam a szemkontaktust és felemeltem a kezem, hogy a következő felsorolásomat az ujjaimmal is tudjam számolni. – Megalománia. Egoizmus. Felsőbbrendűségérzet. Arrogancia. Kóros seggfejség, mert ilyennek is biztos kell lennie. A hét főbűn összesében bűnös szerintem innen mindenki. 

– Büszkeség, kapzsiság, bujaság, irigység, mohóság, harag és lustaság – sorolta Csongor kapásból, szintén az ujján számolva végig a hetet. – Te melyikben vallod magad bűnösnek? 

Gondolatban újra elismételtem magam a hét kardinális bűnt, és a fogamat szívva latolgattam, hogy rám melyik illik. 

– Azt hiszem, hogy a büszkeségben – vallottam be, ezúttal halkabban beszélve. – És te?

– Harag – válaszolta, szinte gondolkodás nélkül. Összeráncolhattam a szemöldököm, mire Csongor úgy dönthetett, hogy megmagyarázza ezt és felemelte az origami bálnáját, jelzés értékűen. – Amikor kisgyerek voltam, sokszor voltak dührohamaim. Anyukám egyszer elültetett és elkezdett velem hajtogatni. Azt mondta, hogy ha akkor is dühös leszek, amikor végeztem egy bálna meghajtogatásával, annyit kiabálhatok, rugdoshatok és kiabálhatok, amennyit akarok. 

– Szinte minden alkalommal, amikor találkoztunk, hajtogattál – jegyeztem meg, félénken, mire vetett rám egy pillantást. Értettem belőle. – Egyébként a szülők is fontos szempontok. Anya- és apakomplexus. Bizalmi problémák. Elhagyásérzet. Rossz család és kapcsolatséma eltanulása. És később… rossz romantikus kapcsolatok kialakítása. 

– Szexmánia. Korai alkoholizmus – tette hozzá Csongor az előzőkhöz, mire helyeselve bólintottam. – És mielőtt megkérdeznéd… nem. Az én szüleim együtt vannak és boldogok együtt. És nem, nem vagyok velük rosszban sem. Olyan kapcsolatban vagyok velük, mint bármelyik majdnem tizenhét éves fiú, aki az év nagy részében az ország másik felében lakik. Apám minden hónapban eljön a faluba, hogy találkozzunk, amikor Veresváraljás hétvégénk van. Anya már nehezebb eset. 

– Miért? – továbbra is olyan közel voltunk egymáshoz, mint eddig. Ha egy kicsit előrébb hajolt volna, akár csak pár centit, az orraink már össze is ütköztek volna. De ez nem volt kínos, se kényelmetlen. Csak… természetes. 

Ami furcsább volt és furcsább terjedt szét bennem, mint bármelyik érzés valaha. 

– Anya rákkutató a Semmelweisen – elkerekedett a szemem a mondat hatására. Pedig talán nem kellett volna. A Blahában átlagos volt, hogy nem csak az egyik szülő volt befolyásos, hanem mindkettő. De Csongor esete valahogy mégis kiemelkedett. A külügyminiszter és egy rákkutató fia. És én még azt gondoltam róla, hogy tökkelütött. A vérében volt, hogy ne legyen az. – Hiába indul el minden hónapban idefele Apa után… valahogy sosem ér ide. A munka általában visszaszólítja az út felénél. Viszont a szülői hétvégéken mindig itt vannak. 

– Szóval… a szüleid együtt vannak és nem kényszerből, mert boldogok. Látogatnak téged. Időt töltötök együtt. És kapcsolatban vagytok évközben is. Ez téged a mérce legtetejére tesz és körülbelül egyenesen a kivételnek, aki erősíti a szabályt – vontam le a konklúziót, majd témát váltottam. – Oké, és mi van a lelki gondokkal? Mindenki tudja, hogy a támogató csoportok tele vannak. Mind a rendes, mind az LMBT. 

– Vegyünk engem! –  mutatott magára Csongor, engem teljesen meglepve. –  Magányos farkas. Pipa. Kiskorú piálás. Pipa. Megalománia, seggfejség, Isten-komplexus. Pipa, pipa, pipa. Maszkot viselünk, hazudunk, elrejtjük az igazi énünket, hogy olyan emberek fogjanak be minket, akiket megvetünk. Hamarosan annyit fogunk hazudni, hogy nem is fogjuk tudni, hogy milyen emberek vagyunk valójában. Mind el vagyunk veszve. És mind úgy érezzük magunkat, mintha a legrosszabbak lennénk, és a legjobbnak tettetjük magunkat. 

Gyorsan legépeltem a szavait, még mielőtt elfelejtettem volna, de végig a szemébe néztem közben. Annyira imádtam hallani a hangját, hogy némán könyörögtem, folytassa.

Így is tett.

De az okait nem tudtam, hogy miért tárja ki felém ennyire magát. El is felejtettem, hogy én magam távol akartam maradni tőle, hogy az egész kedvessége, amit tegnap mutatott, ne váljon a visszájára. Mert ettől rettegtem. Hogy a tegnapi lénye volt a hazugság, és a seggfej énje, akivel azelőtt találkoztam, az az igazi. 

Ahogyan Napsi is mondta, furcsa volt, hogy olyan hirtelen kedves lett. De aztán eszembe jutott, hogy talán az, hogy szakított Tinával, felnyitott benne valamit, amit mindeddig zárva tartott.

Ezután pedig Luca szavai visszhangoztak a fejemben. Miért, aztán mit csinál veled? Véletlenül barátok lesztek? Esetleg rájössz, hogy az életben egyszer, nem neked van igazad?

– És csak nézhetünk magunkra… és kérdezhetjük, hogy mivé váltunk – folytatta Csongor, mire kiszakadtam a gondolataim közül és újra nekiszenteltem a figyelmem. – Mindig a jó dolgot akartam tenni, jófajta ember akartam lenni. De talán senki sem tudja, hogy mit is jelent ez igazán. Mintha egy lehetetlen döntést kellett volna meghoznom, ami nem is volt ott igazán.

– „Az lehet, de a világ nem csak jó emberekből és halálfalókból áll” – reagáltam erre, ahogyan tudtam. Csongor erre csak mosolygott, és pontosan tudta, hogy a Harry Potterből idéztem.

– Most, hogy én elmondtam az összes hamartiámat és kriptonitomat, most már büntetlenül is elkönyvelhetsz pszichónak… – utalt ezzel az előző beszélgetésünkre. – Te jössz.

– Biztos vagy benne, hogy hallani akarod? – kérdeztem vissza, teljesen komolyan, ráharapva az alsó ajkamra. Csongor csak bólintott, ő is komolyan és rendíthetetlenül. Szóval… eldöntöttem, hogy elkezdek beszélni azokról a dolgokról, amikről szinte sosem szoktam. 

– De… ki is találhatom… ha az neked kényelmesebb – vonta meg a vállát Csongor, kissé széttárva a karjait.

– Próbáld csak meg! – nevettem el magam és hátra dőlve engedtem neki, hogy alig ismerve, kitalálja a legmélyebb félelmeimet.

Nem tudom, hogy miért engedtem neki. Talán úgy gondoltam, hogy úgysem fogja eltalálni, és csak tippelni fog vagy kliséket dobálni felém. Azt nem gondoltam, hogy jó megfigyelő.

– Szóval… a szorongásodról tudok – kezdett bele, hallhatóan finom hangon. Mintha attól tartott volna, amitől én is féltem minden egyes nap. Hogy egyetlen szó, egyetlen apró mondat icipici darabokra törhet szét. Az ajkamba harapva néztem rá, és furcsamód, nem kaptam el a tekintetem róla. Ahogyan ő sem rólam. – És tekintve, hogy buliban vagy akármilyen közös eseményen nem láttalak még, valószínű, hogy nem csak általános szorongásod van, hanem szociális is. Szerintem nagyon zárkózott vagy. Amennyire tudom, csak Lucával, Napsival és Pattival szoktál lógni, máshoz szinte hozzá sem szólsz. Tartózkodó vagy, óvatos… és kicsit mintha mindig arra törekednél, hogy nálad maradjon az irányítás, vagy, hogy mindig kívülről láss mindent. És talán nem nagyon bízol meg az emberekben. Emiatt vagy támadó az új emberekkel szemben.

– Veled szemben… – tettem hozzá halkan, tudva, hogy ő is erre gondolhatott. Csongor csak egy aprót bólintott. – Egyébként igazad van. Mindenben. De tegyük hozzá, hogy… túlzottan a tökéletességre törekszem, de erre senki sem kényszerít. Én kényszerítem saját magam. Talán egy kis testképzavarom is van. És igen, nekem is van felsőbbrendűség érzetem, bár próbálom leküzdeni és… inkább a kedvességet sugározni. Sokszor nehéz, de… mindig kedves akarok maradni. Az utóbbi időben elég gázul sikerül.

Csongor láthatólag egy valamin akadt fenn, amin csak elhintve érintettem.

– Testképzavar? – tudtam, hogy ez lepte meg a legjobban. És ez volt az a dolog, amiről szinte egyáltalán nem beszéltem, senkivel. Mégis úgy döntöttem… én, a zárkózott, tartózkodó, óvatos, szorongásos egyén… hogy megosztom ezt… Halász-Teleki Csongorral. Akit nem egyszer neveztem klisés seggfejnek az elmúlt héten. Kiderült, hogy egyáltalán nem az. Hanem egy érző emberi lény, akinek hihetetlen szókincse van, elképesztően érvel és szónokol, valamint… egy rendes srác.

Próbáltam nem teljesen elalélni. Próbáltam tartani magam ahhoz, amit Napsiéknak mondtam. Hogy óvatos leszek vele, hogy nem nyílok meg túlságosan felé.

De nem sikerült. Kudarcot vallottam, amit szinte sosem szoktam. Nem volt igazam. Ami jobban idegesített bárminél. Hiszen nekem mindig igazam volt.

Halász-Teleki Csongor… megváltoztatott valamit bennem. És alig pár napja ismertem igazán.

Ő csak… a feje tetejére állította… nem csak a világomat, hanem engem is.

– Kilencedikig a tánccsoportban voltam – leheltem ki magamból az első mondatot.

– Igen, emlékszem, hogy mindig balettoztál az iskolai darabokban – sokkolt volna, hogy emlékszik ilyenekre, ha nem merültem volna el teljesen az emlékekben.

– Nagyon szerettem – mosolyodtam el egy pillanatra, de közben az egyik kezem lecsúszott a blúzomhoz és kissé szégyellve magam, mintha Csongor láthatta volna, összébb húztam magamon a blézeremet. Hogy eltakarjam magam. – Viszont… kilencedik előtti nyáron… meghíztam. Láthatóan több zsír volt a hasamon és a hátamon. Sulikezdéskor nem jött rám a balettruhám. Mindenki röhögött rajtam. És… egy héttel később Makó tanárnő magához hívott. Kitett a csapatból.

– Kitett, csak azért, mert felszedtél pár kilót? – kérdezett vissza értetlenül Csongor.

– Igen – nevettem el magam idegesen. – Utána rögtön csatlakoztam az első sportcsapatba, ahol volt szabad hely. Így kezdtem el gyephokizni. Pedig utálok sportolni. Tényleg, utálok. Mégis elkezdtem hokizni. Lefogytam. De csak kéthetente járok edzésre, mert cserejátékos vagyok. Amit nem is bánok, tényleg. És… az a legnagyobb… parám, azóta is, hogy… újra megtörténik.

– Csak a tested, Dalma… - ez vigasztaló hangsúly volt, azt éreztem.

– A testem, amit először látnak az emberek – válaszoltam erre. – Nem mondtam le a csokiról vagy a többi édességről, amiket imádok és boldoggá tesznek. Csak… próbálok annyit mozogni, amennyi kiegyenlíti. De ezt neked is tudnod kell! Sportoló vagy!

– Csapatkapitány! – kérte ki magának a megfelelő méltatást a kajak-kenu csapat kapitánya. Nevettem. Mintha nem az egyik legnehezebb dologról beszéltem volna az előbb. Nevettem és nem éreztem magam rosszul miatta.

Nevettem. Halász-Teleki Csongorral. Nevettem és el is felejtettem, hogy mennyire stresszelek. Elfelejtettem, hogy nehéz dolgokról beszéltünk. Mert vele beszélni… egyáltalán nem volt nehéz. Mintha pehelykönnyű felhőkön siklanék végig, csak a hangját hallgatva.

– Tudod… - kezdtem bele, és újra előre dőltem, az államat a kezemre támasztva. – Azon gondolkodok, hogy van-e olyan alternatív valóság, ahol mi ketten barátok vagyunk…

– Tényleg? – kérdezett vissza, egy aprócska vigyorral.

– Tudod, ahol ugyanazokért a dolgokért küzdünk és együtt dolgozunk, törődünk egymás iránt – magyaráztam, most már talán egy kicsit kínosan is.

– Bármi megtörténhet – mondta erre ő, az előzőnél nagyobb mosollyal. Erre én is elvigyorodtam. És talán nagyobb volt a mosolyom, mint bármikor előtte.

– Csak nem egy mosolyt látok rajtad, Dalma? Ki gondolta volna, hogy ki tudok belőled csalni egy félig aranyos reakciót? – meglepődni sem volt időm. Előre nyúlt, az arcomra tette a kezét és finoman végigsimított a bőrömön. Lefagytam. Az érintése viszont tüzelt.

Talán makacs voltam, sokszor hisztiztem és hamar feldühödtem, de igen, tudtam félig aranyos is lenni, amikor akartam. És most, az akartam lenni. Hozzá.

Belefáradtam abba, hogy küzdjek ellene. Hogy túlságosan távol tartsam magam tőle, hogy ellökjem magamtól a lehetőségét, hogy eltaszítsam őt…

Semmi értelme nem volt.

– Én mindig 100%-osan aranyos vagyok. Csak nem veled.

És ismét nevettünk. 

___________________________________________________________________________

Nem sokkal később, amikor úgy éreztem, hogy elég anyagom van a cikkemhez, én elkezdtem írni, rohamtempóban, ő pedig elkezdte hallgatni a Zanzát.

A korrepetálás végén – ami igazán nem volt nevezhető annak – odaadtam neki a „Töri tanuláshoz szükséges túlélő felszerelést”, amit összeszedtem neki. Volt benne toll, összehajtogatott tanulókártyák, amiknek a hasznát veszi, csoki, szőlőcukor és egy mini kólát is bele tudtam tuszkolni a halkonzervhez hasonlító dobozba, egy aranyos üzenettel egyetemben.

Ezután elbúcsúztunk. Köszönés után még Csongor utánam kiabált, hogy vár a buliban. Én csak felnevettem, mert magam sem tudtam, hogy mit kéne erre válaszolnom. És felmentem a szobánkba, ő pedig indult megkeresni a fiúkat, mert a buli kezdete már nagyon közel volt.

Fú, jó sok idő repült el a könyvtárban!

 A lányok a szobánkban már a bulihoz készülődtek, én pedig úgy véltem, hogy annyira fáradt és kissé nyűgös is vagyok, hogy nem lett volna jó ötlet bulizni. Amúgy sem volt az én közegem.

Így azt terveztem csinálni, amit mindig, ha buli van. Elővettem egy könyvet, közben megnyitottam a laptopomon a Netlixet és egy csendes estének akartam szembenézni.

Ez ugyanolyan móka volt nekem, mint egy buli. Sőt, talán jobb is, mert a bulik, amikre évente egyszer tudnak elrángatni, mindig hányingerrel kecsegtetnek, szorongással és sarkokban bujkálással. Egy jó könyvet sokkal inkább tudtam élvezni, mint a tolongást a félig részeg tömegben.

Luca és Napsi már leléptek, így egyedül voltam, már pizsamába öltözve, Orwellt olvasva. Vikit, hála istennek, nem láttam. Még mielőtt a lányok elmentek volna, elrohantam a konyhába, hogy csórjak valami édességet. Karesz és csürhéje már ott voltak, szóval a karjaimat magam köré tekerve mentem el a pultig, hogy elvegyek egy-két muffint a kosárból, ők pedig ne élvezkedjenek a pizsimen.

Csongor is ott volt, éreztem, hogy minden lépésemet követi a szemével, miközben a beszélgetés folyt körülötte. Zavaromban a hajamat piszkálgattam és majdnem elejtettem a muffinokat. Próbáltam feltűnésmentesen kiosonni, de Csongor utánam szólt. Ismét megkérdezte, hogy megyek-e a buliba. Az emberek miatt, akik körbevettek minket, dadogva válaszoltam neki és nem tudtam a szemébe nézve.

Még az ágyamon fekve is elfintorodtam a kínos pillanatokra emlékezve.

Lehajoltam, hogy figyelemelterelésképpen felfogjam gyorsan a hajam. Csak akkor realizáltam, hogy a fejem milyen közel van az ajtóhoz, amikor már az ajtó, amin valaki nagy hévvel nyitott be, ugyanolyan nagy hévvel nekem is csapódott.

– Baszki! – kiáltott fel az, aki befelé jött. A fejemet fogva és a fogamat szívva néztem fel az ütés után, hogy lássam, ki az. Természetesen, Viki volt. A szája elé kapta a kezét, majdnem kibukott belőle a nevetés.

– Semmi baj, tényleg! – vágtam rá durván, nehezményezve, hogy még elnézést sem kért.

– Javíts kicsit a reflexeiden és akkor nem lesz gond! – Vikiből kifakadt egy-két kuncogás és bevágtatott a szobába. Csak néztem utána, tátott szájjal, ahogyan áttrappolt az ágyához, majd feltérdelt az ablakpárkányra és tárva nyitva az ablakot, elkezdett cigizni.

Továbbra is a fejemet fogtam, az állam továbbra is a padlón, összeszedegetni még nem kezdtem el, mert még fel sem dolgoztam, hogy mi történt. És ha el is kezdem felszedni az államat, újra leesett volna, amikor megtettem azt, amit tiltottam magamnak, mióta Viki beköltözött hozzánk.

Végignéztem rajta.

Beletúrt szőke hajába, amikor kijjebb hajolt az ablakon, és ahogyan arrébb tűrte a haját, jól láthatóvá váltak a szeplők a vállán. Nem sokáig legeltethettem rajta a szemem, mert egy pillanat múlva a hátára terítette az elengedhetetlen bőrdzsekijét. Alul csak rövidnadrág és bakancs volt rajta, szóval a lábát viszont premier plánban sasolhattam.

Ráharaptam az alsó ajkamra, és próbáltam elnézni.

– Nem hiszem el, hogy neked mindig a legnagyobb hidegben kell kinyitnod az ablakot! – háborodtam fel, jobb híján. Csak, hogy mondjak valamit. Csak, hogy hozzá szóljak.

Viki hitetlenül felém fordult és egy gúnyos félmosoly rejtőzött a szája szélében.

Istenem, mennyiszer bámultam én ezt a mosolyt nyolcadikos koromban!

– Nem hiszem el, hogy neked mindig bele kell kötnöd valamibe! – válaszolt Viki, ugyanolyan stílusban. Erre csak megforgattam a szemem.

– Pizsamában vagyok és szétfagyok miattad! – mindig ezzel jöttem, amikor kinyitotta az ablakot és ez nem is volt hazugság.

– Keress magadnak egy pasit, az biztos felmelegít! – vágott vissza a szőke ciklon dühösen. – Vagy még jobb, vonulj ki néha a szobából és legyél kicsit emberek között, az biztos megtanít egy-két dologra!

Csak felhorkantam, ezt tekinthettük is válasznak.

– Szokj le a cigiről, az is biztos megtanít egy-két dologra! – ez aztán rohadt gyenge volt tőlem. 

– Vedd ki egy pillanatra a fejed a seggedből és vedd észre, hogy nem csak te vagy a világon! – kiáltott fel Viki, olyan stílusban, mint akinél nagyon elszakadt a cérna. Az a cérna, amit már elég régóta húztak. Az előző két hét idegesítését eddig bírta. Én pedig visszahőköltem a kifakadás hatására. – Menj ki egy kicsit, mutatkozz be mindenkinek, mert garantáltan a fele társaság nem tudja a neved! És ha nem is, akkor ne ítélkezz azok fölött, akik valamit máshogy csinálnak, mint te! Akármit is gondolsz, nem vagy tökéletes!

–  Tisztában vagyok vele, hogy nem vagyok tökéletes! – emeltem fel én is a hangomat. 

– Akkor hajrá! Mozdulj meg! Hátha lefektet valaki és akkor nem engem fogsz cseszegetni! – tárta szét tehetetlenül a kezét Viki, majd kipöckölte a cigijét az ablakon és kicsörtetett a szobából, valószínűleg a buliba. 

Én pedig ott maradtam egyedül, a gondolataimmal, amik dühösen cikáztak az agyamban. 

Próbáltam feldolgozni azt, amit Viki mondott. Nem mintha először hallottam volna ilyet. Luca és Napsi is el szokták mondani, hogy buliznom kéne, hogy társaságba kéne mennem. 

De a társaság maga sosem látott szívesen, ez érezhető volt. Hiszen én voltam a zárkózott, stréber pedálgép. Ki akart volna velem bulizni? 

Még én sem akartam bulizni, nemhogy a többiek velem. 

És Viki tévedett valamiben. Én önszántamból kerültem a bulikat. Mert úgy éreztem, hogy nekem jobb így. A tömeg. A piások. A pia. A tömeg.

 Nem szerepelt a legnagyobb vágyaim között az, hogy illuminált állapotban lássam az osztálytársaimat és még mélyebbre süllyedjenek a szememben. 

Tessék, megint ez az ítélkezés!

Tegyük hozzá, hogy Áron is akart téged a buliba! Hiszen rákérdezett!

Megvontam a vállam a gondolataimra. Áron ismer, tudja, hogyan érzek és emiatt nem is számolt azzal igazán, hogy elmegyek. 

Csongor kétszer is rákérdezett, hogy nem mész-e a buliba! Kétszer! Halász-Teleki Csongor! 

Na, ez már teljesen más reakciót váltott ki. A testemből. A hátam egy pillanat alatt kiegyenesedett és melegség szállt meg. 

A következő pillanatban felpattantam az ágyamról és kitártam a szekrényem ajtaját, majd levágódtam a földre és tűrni kezdtem a ruhák között. 

Pedáns. Pedáns. Pedáns. Egyenruha. Könyvmoly. Topis. Otthoni. Gyűrött. Egyenruha. Pedáns. Pedáns. Pedáns – soroltam magamban, félredobálva a pólókat, blúzokat, szoknyákat. 

Mi a fenét is művelsz egyébként? – kérdezte egy hang a fejemben, amikor megmarkoltam véletlenszerűen egy utamba kerülő farmerszoknyát és egy rövidujjú, bogármintás blúzt, ami nem volt annyira pedáns és elegáns, mint a többi. 

A pizsamámat lekapva átöltöztem, majd a fürdőszobai tükör elé állva kibontottam a hajam és előrehajolva megráztam, így az enyhén göndör tincseim álltak is valahogy. 

Mi a fenét művelsz? Kinek akarsz bizonyítani? Mind tudjuk, hogy a bulizás nem a te világod. Gyűlölöd. Kiszipolyozza az energiád. Miért csinálod ezt? – kérdeztem gondolatban magamtól, amikor ránéztem a tükörképemre. 

Csak sóhajtottam egyet, majd elfordultam a tükörtől és kimentem a szobából. Egyik kérdésre sem volt válaszom. Nem is akartam belegondolni. 

És féltem, hogy meggondolom magam, szóval gyorsan kiléptem a folyosóra.

Csoda, hogy a szobában nem hallottam semmit. A buli már kiterjedt a közös társalgó-konyha helységéből a folyosóra, és a mi részünket a végzősök szobáit összekötő részre. A legtöbb szobaajtó nyitva volt, bent vagy beszélgettek, vagy ittak, vagy táncoltak a társalgóból kiszűrődő zenére vagy… más dolgokat csináltak.

Én behúztam magam után az ajtónkat, ez pedig nagyon elkülönítette a szobánkat a többitől az egyetemen. Az ujjaimat tördelve mentem végig a társalgó felé. Kareszék szobájába benézve láttam, hogy odabent Bende volt összemelegedve valakivel, szóval elhúztam onnan, még mielőtt többet láttam volna, mint szerettem volna.

A társalgót és a konyhát szerettük úgy jellemezni, hogy hasonlít a Griffendél klubhelységéhez a Harry Potterből, és őszintén, tényleg sok hasonlóság volt. Volt kandalló, amit telente begyújtottak. Voltak kényelmes fotelek, puffok, kanapék, kávézóasztalok, az ablakpárkányon párnák, és mindez egy hatalmas helységben volt elterülve.

Ezen az estén minden szabad területen ment a tánc, egy asztalt elfoglaltak az elektronikai cuccok, egy másikat az ételek és italok és a legtöbb fotel, kanapé foglalt volt. 

Az ajkamat rágcsálva arrébb mentem az ajtóból, hogy ne legyek útban, és onnan néztem körbe a félhomályba borult szobán. Latinos zene dübörgött a hangszórókból, testek vonaglottak, papírpoharak töltődtek újra piával, szinte minden percben. Ismerős arcok után kutattam a tömegben.

Napsira a táncparketten találtam meg, és nagy meglepetésemre, Karesz karjai között. Nagyon össze voltak gabalyodva. Napsi levegőbe emelt karokkal táncolt, a kezében volt egy pohár, ami többször majdnem a saját fejére borított, Karesz hátulról karolta át a derekát és egyfolytában sugdosott valamit a fülébe.

Nem értettem ezt a párost, még akkor sem, amikor tudtam, hogy nem egy pia lehet bennük.

És úgy látszott, hogy Viktor sem érti, hogy mi történik. Ő a szoba másik feléből figyelte a párost, egyfolytában összezúzva a kezében a poharát, szóval jól láthatóan dühös volt. De a megcsalás miatti veszekedés miatt, nem szakíthatta őket meg, akármit is csináltak.

Bogit, Kareszt barátnőjét – vagy lotyóját, részletkérdés – nem láttam a közelben, szóval ő nem volt tanúja semminek, mert akkor biztos patáliát csapott volna.

Luca az egyik kanapén ült, szinte Peti ölében. Az ő kezükben is volt egy-egy pohár, de egy fokkal józanabbnak tűntek, mint Napsiék, és ők csak beszélgettek, kettesben, csak néha nevettek valamin a körülöttük lévőkkel.

Tovább siklott a tekintetem és egyre görcsösebben karoltam át magam. Kezdtem hülyének érezni magam.

Viszonylag sokára találtam meg. De, mikor megláttam, az összes szorongás kipárolgott belőlem és óvatos mosolyra húzódott az arcom.

Csongor a kandallónak volt támaszkodva, Örssel és Matyival beszélgetett. Ugyanaz a pulcsi volt rajta, mint a korrepetálás alatt, csak a nadrágját cserélte le egy halásznadrágra. Már nem tűnt annyira fáradtnak és fásultnak, mint korábban. Röhögött valamin, amin a fiúk mondtak és beletúrt a hajába, ami még nedves volt, biztosan a buli előtt zuhanyozott.

Felnézett, szinte csak futólag futtatta végig a tekintetét a tömegen és az arcokon… aztán hirtelen megállt a pillantása, amikor velem találta szemben magát. Az ajkaim még nagyobb mosolyra húzódtak, ő pedig utánozta a mozdulatomat. És amikor felismert, rögtön kihúzta magát és sietősen megnyalta az alsó ajkát.

A következő pillanatban megveregette a két fiú vállát, szinte mintha szellem lenne, már nem volt teljesen jelen a párbeszédben, akármiről is volt szó. De Csongor otthagyta őket.

Ott álltam, földbe gyökerezett lábakkal, a tömeg szélén, az ajtó közelében, nem éreztem a nyomást, amit máskor szoktam a mellkasomra nehezedni, és csak őt láttam. Csak rá koncentráltam… és minden megnyugodott. Minden az agyamban lelassult és a szívem is visszaállt a normális ütésszámára.

– Azt hittem, hogy eljátszod majd, hogy nem ismersz… vagy valami ilyesmi – jegyeztem meg, amikor már elég közel ért hozzám, és kicsit hangosabban szólaltam meg, hogy biztosan megértsen.

– Nem vagyok részeg – nevette el magát Csongor és egészen közel jött hozzám.

– Nem? – kérdeztem vissza, kissé zavartan, amit a jelenléte és a közelsége okozott bennem.

– Nem – rázta meg a fejét, komolyan. Majd megfogta az egyik kezemet, amivel a másik könyökömön doboltam idegességembe, és egy pillanatra a saját kezébe fogta. Ugyanolyan villámcsapásokat éreztem, mint előző nap, amikor odaadta nekem a könyvet. Apró kis cikázások voltak, de erősebbek, mint előző nap, valószínűleg azért, mert ezúttal semmi nem választotta el a bőrünket egymástól.

Ezután a kezembe – amit fogott – csúsztatott egy poharat, aminek tartalmát nem láttam a félhomályban.

– Én nem… – kezdtem bele habozva, felvállalva annak lehetőségét, hogy ha végig mondom a mondatot, talán otthagy.

– Nem iszol? Nem mondtad, de gondoltam – villantott rám egy híres félmosolyt. – Ez jegestea.

Hálásan néztem rá, miközben a számhoz emeltem a poharat. Tényleg jegestea volt. Nem játszott ki és nem is hazudott.

– Jól vagy? Hogy bírod a tömeget? – kérdezte, egy aprócska csepp aggódással a szemeiben.

Jézusom, a szemei! Hogyan legális, hogy valakinek ilyen szemei legyenek?

– Megvagyok – mondtam, de nem lehettem túl meggyőző, mert a szabad kezével újra az én szabad kezemhez nyúlt és elkezdett vezetni valamerre.

Halász-Teleki Csongor a kezemet fogja! Egy Menő Emeletes buli kellős közepén!

Ha lett volna üres kezem, gondolkodás nélkül megcsipkedem magam. Nem hittem el, hogy ez a valóság.

Egy üres sarokba vezetett, ahol nem volt tömegnyomor és beállított a saroknak háttal. Egészen a falhoz simultam, ő pedig elém állt, teljesen eltakarva minden mást.

– Jobb? – kérdezte finoman.

– Köszönöm – leheltem. De nem csak a saroktól lettem nyugodtabb. Hanem a jelenlététől. – Csak, hogy biztos legyek benne, egyszer s mindenkorra… akkor tényleg nem vagyok fogadás, ugye?

– Még mindig ilyen nehéz elhinni? – nevette el magát, ami megnyugtatott, hogy nem veszi a szívére a dolgot.

– Akkor csak kihívás vagyok. És a lehetetlen teljesen beindít téged – tettem hozzá, teljesen felbátorodva.

– Jól érzem magam veled, ennyi – válaszolt egyszerűen. Így én is elhittem, hogy ilyen egyszerű a dolog. – Sok közös van bennünk.

– Igen? Nem is tudtam – most én nevettem.

– Azt tudtad, hogy benne vagyok a szépségverseny önkéntesei között? Szervezőbizottság, vagy mi a fene – megráztam a fejem, és ezzel próbáltam jelezni, hogy folytassa. – Gondolkodunk azon, hogy a bál bevételének a felét a klímakutatásnak adományozzunk.

– Gondolkodni? Már, ha ez lehetséges ilyen pici agyikapacitással – már csak a vicc kedvéért húztam, de az ügy és a cél igazán jól esett.

– Főleg, hogy ha az egész veled van tele – próbáltam nem félrenyelni a saját nyálam. Megremegtem, de szerencsére az ájulás megakadályozásához elég lélekjelenlétem volt.

– Mintha annyira törődnél a klímakutatással – mint korábban Vikivel, most is egy elég gyenge visszavágást tudtam előhúzni a kalapból. Viki egy olyan ember volt, akiért jó pár évvel ezelőtt odavoltam. Csongor pedig… tudtam, hogy ha nem vigyázok nagyon, Csongorért jobban odaleszek, mint bárki más iránt életemben.

– Amennyire veled.

– Ennyire kicsit törődsz velem?

– Nem. Nem, nagyon is.

Szerencsére a zene éppen akkor váltott, tehát nem kellett reagálnom erre. Nem is tudtam volna mit. Hogy reagál erre az ember? Hogy reagál arra, hogy ha Halász-Teleki Csongor azt mondja neki, hogy törődik vele?

Fogalmam sem volt.

Szerencsémre egy olyan szám következett, amire akaratlanul is elkezdtem dobolni a lábammal és talán még a csípőm is belemozdult a dologba. Ezt persze Csongor is észrevette és hitetlenül figyelte, hogy hogyan oldódom fel egy pillanat alatt egy latinos ütemű sláger hatására és hogyan kezdek el táncikálni, előtte. 

– Mit mondanál, ha felkérnélek táncolni? – kérdezte Csongor teljesen komolyan, miután egy fél percig bámulta szégyentelenül, ahogyan reszketeg csípőmozdulatokat teszek.

– Azt, hogy csak viccelsz – vágtam rá. De Csongor nem viccelt. Megragadta a kezemet és a tömeg szélére vezetett, ami egy kicsit hullámzott az ütemre. Örültem és hálás voltam, hogy nem rögtön az epicentrumba lökött rögtön.

Nevetve engedtem, hogy megpörgessen, utána egészen közel húzzon magához és a csípőmet megfogva, elkezdett mozgatni. Csak mosolyogni tudtam, de éreztem, hogy az arcom az érett paradicsom színében pompázik. Engedtem, hogy ő vezessen, pedig még sosem láttam táncolni és nem is gondoltam, hogy tud. Azt hiszem, hogy nem is az volt a lényeg, hogy tudjon. Hanem hogy mennyire volt felszabadult. Hogy mennyire vezetett határozottan.

Teljesen a hatása alá kerültem és még azt is elfelejtettem, hogy én amúgy mennyire kivagyok az egész helyzettől. Nem számított. Csak Csongor és én voltunk. Csak mi ketten.

Egészen addig érezhettem az égető ujjait, a csípőink összekoccanását, a kezét magamon, a mosolyát, amit csak rám irányított… ameddig mellőlünk valaki ránk… vagyis pontosabban rám öntötte a poharában maradt sört. Legalábbis a szagából arra következtettem, hogy sör az.

Rögtön eláztatta a fehér blúzomat, amitől a fekete melltartóm egy az egyben átlátszott.

– Gyere, adok egy pólót! – szorította meg jelzésszerűen Csongor a kezemet, amit fogott éppen.

– A szobánk konkrétan a tiétek mellett van! Át tudok öltözni… – ellenkeztem, vagyis próbáltam, de Csongor már húzott az ajtó felé. Eközben én a farzsebemből előhalászott zsebkendővel próbáltam felitatni valamennyit az italból. 

– Gyere! – Csongor nem tűrte a tiltakozásomat és az ő szobájukhoz vezetett. Próbáltam takargatni magam, hogy a szembejövőknek ne legyen rögtön látható a fehérneműm. Csongor a hátamra tette a kezét és úgy próbált vezetni a folyosón. Kicsit mintha meg is feszült volna, amikor egy pillanatra elhúzódtam tőle. 

Kiértünk a folyosóra, ahol szerencsére már nem dübörgött annyira a zene és kevesebb ember is lézengett. De nem húztam el karjaimat a mellkasom elől. 

– Nocsak! Csongor és a korrep csaj! – felnéztem a blúzom törölgetésből és megláttam Bogit, ahogyan a fiúk szobaajtójának volt dőlve és csípőre tett kézzel bámult ránk. 

– Mit csinálsz a szobánkban? – kérdezte Csongor szenvtelenül a szőkétől, a keze pedig dühösen összeugrott a hátamon.

– Kareszra várok – még én is tudtam, hogy Bogi szemrebbenés hazudik, pedig nem is ismertem annyira, mint Csongor. 

– Karesz bent van a buliban – Csongor mondata inkább morgásnak tűnt. 

– Minden oké, menjünk át hozzánk – simítottam meg Csongor karját, az én eredeti tervem szerint. Viszont a karmozdulatom miatt… Látható vált, hogy a blúzom mennyire át van ázva. Ez persze Bogi figyelmét sem kerülte el és erőltetetten felvihogott. 

– Ó, jaj! – Bogi a nagy vihogásban elkezdett tapsolni. Én pedig lefagytam és még vörösebb lehettem, mint korábban. – Hogy is írta egyszer Blablabla? Kicsi nyuszi nagyot ugrik? 

Emlékeztem erre a megjegyzésére. Akkor írta, amikor az első és egyetlen lesifotót posztolta rólam és a… Sötét Nagyúrról.

Ennek említésére még idegesebb lettem. Már remegtek a karjaim. Ezt Csongor is érezte, mert még mindig a hátamon volt a keze. 

– Mit érdekel téged, Bogi? Csak tűnj innen! – Csongor türelme rohamosan elkezdett fogyni. 

– Pedig olyan édik vagytok! – kezdte el Bogi színészkedve biggyeszteni az ajkát. Majd újra felém fordult. – Hogy is volt abban a cuki kis túlélő készletben? Vagyis… inkább abban a pici üzenetben? "Hinni magadban a munka fele! Írj, ha szükséged van… Bármire a világon!"

– Te megmutattad neki? – kaptam vádlón Csongorra a fejem, és könnyek kezdtek a szembe gyűlni. 

– Szerinted megmutattam volna neki? – kérdezett vissza, mint aki el se hitte, hogy képes vagyok ezt gondolni róla. Nem válaszoltam. – A szobánkból jön, Dalma! Én nem is néztem meg a dobozt! Nem volt rá időm!

De a sértettség miatt szinte nem is hallottam, hogy mit mond. Nem érdekelt, hogy ésszerűek voltak a szavai. 

Mert Bogi belemászott a fejembe. És minden, amit Csongorról hittem, reméltem és vágytam egész délután… egy pillanat alatt eltűnt. 

Léptem egy lépést hátra. Csongor keze erőtlenül lehullott a hátamról, és nagyot csattant a combján. 

– Talán azt hiszed, hogy mindenre van jogod a világon… De rám nincs jogod. Tényleg nincs. Hagyj békén! Egy kicsit… 

– Dalma! 

Nem néztem hátra. 

Csak azután sírtam el magam, hogy becsaptam magam után az ajtót és lecsúsztam a földre. 

Hallottam, hogy Csongor utánam lép és kérlelni kezdett az ajtó túloldaláról. A nevemet mondta, kérte, hogy gondolkodjak ésszerűen. 

De képtelen voltam. 

Talán képes leszek rá, és rájövök, hogy balga voltam… De ez még nem az a perc volt. 

Felsőrendűségérzet. Hiszti. Óvatosság. Bizonytalanság. Összetörés. Túlságosan hamar ítélkezés.

______________________________________