A könyvek alkották a gyerekkorom. Azok formálták a személyiségem. Azok voltak a tanáraim, amikor még azt sem tudtam, hogy mi az az iskola. Megtanítottak az élet igazságaira és olyan leckékre, amiket talán nem lettem volna képes elsajátítani máshogy. 

Kedvesség, szeretet, barátság, bölcsesség, önfeláldozás, bátorság. 

Úgy kerültek bele az életembe és az értékrendembe, hogy észre sem vettem. Úgy formáltak, hogy észre sem vettem. 

Ilyen szülőkkel nem is csoda, hogy a könyvek tették ki az életem nagy részét. 

Mindketten könyvmolyok és feltett szándékuk volt, hogy engem is már kiskoromtól kezdve megtanítanák arra, hogyan szeressem a könyveket, hogyan olvassak a sorok között. Hogyan juthatok el egy másik világba, csak a képzeletemmel, ha ebből a világból elegem lenne. 

És bizony, sokszor volt elegem. Sokszor kellett menekülnöm. Sokszor úgy éreztem, nem tudok máshogy létezni, lélegezni, csak ha olvasok pár sort és emlékeztetem magam arra, hogy az élet nem csak fekete és fehér. Van sok-sok élénkebb szín, amit észre kell vennem, ha a józan eszemet meg akarom tartani, ebben a világban, ami arra készült, hogy elvegye azt. 

Az esti mesék fontos pontjai voltak annak, hogy vezessenek engem a könyvek felé vezető utamon. 

Mielőtt elkezdtem volna a Blahát, otthon Anya mellém feküdt és közösen elkezdtünk olvasni. Én egy-egy fejezetet, ő a többit. Mindig elvarázsolt a hangja. 

Ő mindig angolul olvasott nekem, mivel hitt abban, hogy eredeti nyelven sokkal szebb a mesék hangzása és tartalma. Ez a teóriája rám is ragadt. Akkor kezdődtek a problémák, amikor Anya elővette a Kis herceget, eredeti nyelven, én pedig egy kukkot nem értettem belőle. Anya lágyan olvasta a sorokat, majd amikor úgy ítélte meg, lefordította nekem. 

Később, a Blahában, bár kívülről tudtam franciául a Kis herceget, mégsem azt a nyelvet kezdtem el tanulni az angol mellett, hanem a spanyolt. 

A Kis herceg mellett viszont volt még egy sorozat, ami nagyban alakította a képzelőerőmet, az elképzeléseimet a világról és a hitről. Ez pedig a Narnia volt. 

Egy csodálatos, szépen lekerekített, átgondoltan megszerkesztett mese, tele humorral, jó karakterekkel, párhuzamos univerzumokkal, világátlépős mágiával, és igen, remek szimbólumokkal és ősi mitológiai motívumokkal is, mint például a teremtő és a pusztító szó együttes megjelenése.  

Minden lúzer imádta a Narniát és a Harry Potter-t. Én sem lehettem kivétel. 

Hiszen imádtam lúzer lenni. 

„– Narnia, Narnia, Narnia, ébredj! Szólalj meg! Eszmélj! Szeress! Keljetek lábra, fák! Szólaljatok meg, állatok! Szenteltessetek meg, vizek!”

_______________________________________

– Köszönöm a figyelmet! – fejezte be Anya… vagyis Péceli tanárnő az irodalom órát gyorsan, és még mielőtt mindenki szétszóródott volna a csengő megváltó hangjára, még elhadart nekünk pár mondatot, hátha meghalljuk. A megjegyzésről már szó sem volt. – Jövő órára kérem a beadandókat Arany Jánosból! Nem, Bende és Matyi, nem érdekelnek a kifogások, ott az egész hétvégétek rá! Már rég hozzá kellett volna fognotok, és nem hivatkozhattok az edzésekre sem! Idén egyeztettem Hell tanár úrral!

A fiúk tavaly megpróbálták az edzésekkel kimenteni magukat a házi dolgozatok alól, úgy, hogy az edzéseket rendszeresen kihagyták. Ezt persze Anya hamar megneszelte és a következő alkalommal már el is tiltották a fiúkat az edzésektől. 

Ez amolyan Blahás szabály volt. Csak akkor maradhattál bent a sportcsapatokban, ha a tanulmányi eredményeid is megengedték azt, és nem látták a lefelé bukdácsoló tendenciát. 

– Holnap találkozunk, vezérpiskóták! – köszönt le az osztálytól hivatalosan is Anya, ami már kezdett vicces lenni, így tizenegyedik környékén, de az ajtóban tobzódó fiúk pedig csak erre vártak, megszokva anya hagyományát és már ki is vonultak a teremből, sebesen, hogy minél hamarabb leérhessenek ebédelni. – Dalma, kérlek! 

Szokásunk híven, mi utolsónak maradtunk, komótosan pakolásztunk, megvárva, hogy a tömeg elvonuljon. Ez miattam vált mindennapossá. Nem bírtam a csordára még csak ránézni sem, nemhogy belemenni a sűrűjébe. Úgyis megmaradt mindig az asztalunk az ebédlőben, nem kellett sehova sietnünk. 

Felnéztem a könyveim összegyűjtéséből Anyára, akinek az arcán láttam, hogy fontos dolgot akar megvitatni velem. 

– Menjetek csak előre! Majd utolérlek titeket – pillantottam fel Lucára és Napsira, akik már a táskájukba söpörték a cuccaikat és rám vártak. 

– Ne várjunk meg? – kérdezte Napsi, vállára kanyarítva a táskáját. Csak megráztam a fejem, ők pedig kimentek a teremből, így egyedül maradtam Anyával. Egyelőre ő még nem nézett rám, csak pakolgatott az asztalon, szóval előrébb sétáltam és nekitámaszkodtam a tanári asztalhoz legközelebbi pad elejének. 

– Mi a baj? – sóhajtottam fel. Anya kisöpörte a haját a szeméből, hogy lásson engem és szinte csak a tekintetével kérdezett vissza, hogy miből gondolom, hogy baj van. – Látom rajtad. Bármikor ilyen fejet vágsz, egyetlen lányod csalódása követi. 

– Azért nem olyan rossz! – emelte ki Anya a szavakat és közelebb lépkedett hozzám. – Két dologról lenne szó igazából.  Szóval… a rövidebbel fogom kezdeni. Ami talán nem fog annyira felidegesíteni, mint a másik. 

Ha nem lettem volna ideges a mondanivalója miatt, talán mosolyogtam volna azon, hogy a saját anyám mennyire parázik azon, hogy el kell mondania nekem valamit. Ennek fordítva kellene lennie, nem?

– Kirakták a Miss Veresváralja szépségverseny jelentkezési lapját – hadarta olyan gyorsan Anya, hogy alig bírtam követni. Olyan stílusban beszélt, mint aki hamar el akarta rántani a ragtapaszt, hogy ne fájjon. Azt hiszem, hogy pontosan ez volt a célja. 

A Miss Veresváralja szépségverseny pontosan annyit rejtett, mint amit a neve elnevezése elárult. A verseny ősidők óta volt megszervezve, körülbelül akkor kezdődött, amikor a kastélyt megnyitották, mint iskolát, Blaha Lujza hagyatékaként és emlékének. Azóta az ország egyik legnevesebb és legelitebb szépségversenye, ami pont azért volt annyira ismert és népszerű, mert a külvilág nem tudott róla semmit. Hiszen streaming közvetítés nem volt, a social media jelenlét csak az esetleges indulókból jött és a versenyszámok sem voltak nyilvánosak. 

A FOMO hatás legklasszikusabb esete. 

Ha tavaly megkérdeztek volna, akkor ezt fogalmazom meg a Miss Veresváralja versenyről: az iskolában, amely a gazdagoknak és hisztiseknek létezett, természetesen rendezniük kell egy versenyt, amely megalázó és archaikus, elavult és nőgyűlölő, és nekem eszem ágában sincs segédkezni a szó szerinti feminizmus halálában. 

A nyáron viszont valami megfordította bennem ezt a véleményt és az sem hajtott közben többé, hogy idegesítsem a nagymamámat a nem-indulásommal. Rájöttem, hogy igazából, nem is lenne olyan rossz az anyukám nyomdokaiba lépni, aki elsőbálozóként aratta a babérokat Angliában, amikor fiatal volt. A cím elnyerése beteljesítené és lekerekítené a családunk történetét. 

És azt még nem is tettük hozzá, hogy azt mondják az okos emberek, ha úgy tudsz a legjobban továbblépni és leküzdeni a félelmeidet, ha önszántadból sétálsz bele és keresztül mész rajta. Szóval számomra egyfajta terápiaként is fel lehetett fogni a hirtelen pálfordulást, a szorongásom legyőzése érdekében és az egóm növelésében. 

De ezt még Anya nem tudta, szóval félve, sőt rettegve nézett rám, miközben az ujjait összekulcsolta és izgatottan hozzádöntötte a kézfejéhez az ajkait. 

– Tudom, hogy azt gondolod, hogy hülyeség és teljesen felesleges ez a verseny, de arra gondoltam, hogy… 

– Igazából… - szakítottam félbe, még mielőtt a szíve kiugrott volna a helyéről idegességében. – Arra gondoltam, hogy idén én is indulok. 

– Tényleg? – hőkölt vissza Anya, és tisztán láttam a végtelen meglepődést a szemében. – Pedig egy egészen hosszú listám volt érvekkel, hogy hogyan győzzelek meg. Biztos voltam benne, hogy idén végre sikerül megfordítanom a véleményedet. 

– Végülis, sikerült – vontam meg a vállam, somolyogva. – Napsival ebéd után terveztük felírni magunkat. Luca meg önkéntes lesz, mint minden évben.

Napsi ötödikes korunk óta jelentkezett a versenyre. Kilencedikig a Little Miss Veresváraljában volt mindig biztos helye az első háromban, utána pedig az igazi, nagyversenyre jelentkezett minden évben, míg mi, Lucával hetedik óta önkéntesként vettük részt a szervezésben és lebonyolításban. 

– A nagyanyád hihetetlenül boldog lesz! – emelte égnek a tekintetét Anya. 

– És ez nem tántoríthat el minket – kontráztam rá erre. A nagyanyámat, körülbelül még sosem volt Magyarországon és nem is egy szépségverseny miatt kezdte volna el az ide járkálást, de az sem állíthatta meg abban, hogy nyomást gyakoroljon rám, hogy induljak a versenyen, hogy a kontinens másik felén élt. 

– Írok neki, hogy küldje el a régi ruhámat! Muszáj abban versenyezned! – és Anya már át is váltott szervező üzemmódba. Anya a szépségverseny egyik védnöke is volt, mint az Akadémia tanára és angliai nemesi sarj. – Jaj, kincsem! Nem tudom, hogy mi változott, de nagyon örülök, hogy így döntöttél. Hiszen, miért is ne versenyeznél? Minden benned van, aminek lennie kell. Okos vagy, gyönyörű, jól tudsz beszélni és illemtudó is vagy. Hah, végre egy évben nem az kis tenyérbemászó Áder Boglárka fog nyerni!

– Anya! Ő az egyik diákod! – bár én sem kedveltem Bogit, mégis ki kellett emelnem, hogy nem kéne ilyet mondania egy tanítványáról. 

– De hát ha ez az igazság! – ellenkezett Anya, majd legyintett egyet, jelezve, hogy témát vált. – És… gondolkodtál már a kísérődön? Vagy… kísérő-hölgyeden… teljesen mindegy, progresszív időket élünk. 

Erre én nem vettem volna mérget, tekintve, hogy Magyarországról beszéltünk. A progresszív nem volt azok között a jelzők között, amikkel jellemeztem volna az országot. 

Igazából, nem is ezen akadtam volna fent elsősorban. Hanem hogy Anya szóba hozta az esetleges kísérő-hölgyemet. 

– Tegnap találtam ki, hogy indulok. Szóval nem, nem tudom még, hogy ki fog kísérni – ráztam meg a fejem, direkt nem válaszolva a ki nem mondott kérdésére, pedig tudtam olvasni a sorok között. Anya csak elbiccentette a fejét és hümmögött egyet. – Nem beszélünk róla. Nincs többé a képben. A kísérő fiú lesz, ennyi. 

– Azt hittem, hogy F… – félbeszakítottam, még mielőtt kimondta volna. 

– Nem mondjuk ki a nevét! – emeltem fel a mutatóujjam. – Még a lányokkal is megegyeztem, hogy többé még a neve sem kerülhet bele a párbeszédbe. Mert ennyire nem érdekel. Még a neve sem érdekel. Ő csak… Sátán. A megtestesült ördög. A Sötét Nagyúr. A gonosz nem-is-ex. 

– O-oké – bólintott Anya, egyáltalán nem meggyőzött arccal. Az viszont hamar világossá vált számára, hogy témát kell váltania, mert ennek úgysincs semmi értelme. – Akkor térjünk rá a másik dologra, amiről beszélni akartam veled. Csongor. 

– A következő név, amit nem akarok többször hallani – morogtam fel. És ez a morgás mélyről jött, egészen mélyről, olyan mélyről, amilyen mélyről talán még soha semmi nem jött fel. Csongort jó messzire akartam elszáműzni a fejemből és az életemből. 

A szívemből meg pláne. 

– „Ha félsz a névtől, félni fogsz magától a dologtól is” – bölcselkedett Anya a szokásos Harry Potter idézeteivel és egy kifejező pillantást vetett rám, amitől újra kedvem támadt morogni. – Az apád azt mondta, hogy az év eleji felmérőjére nem is akart jegyet adni, annyira siralmas lett. Azt hittük, hogy foglalkozol vele! 

– Egy seggfej, Anya – fakadtam ki, és széttártam a karjaim, tehetetlenül, mire Anya vetett rám egy mérges pillantást, amiből azt kellett volna leszűrnöm, hogy ennek nem szabadna számítania. – Akkor mondom máshogy! Egy arrogáns szemét, aki azt hiszi, hogy jogosult a felsőbbrendűségre és, hogy mindenki odadobja magát neki és nem is törődnek vele, hogy úgy gondolkodik róluk, mintha lábtörlők lennének.

– Ezt miből is szűrted le? – fonta keresztbe a kezeit Anya a mellkasa előtt, egy szigorú arckifejezést felvéve. 

– Nem tudta, hogy ki vagyok! – emeltem fel a hangomat enyhén kétségbeesetten, mert a párbeszéd olyan stílusba fordult, amiről elég hamar levágtam, hogy a beszélgetés végeredményben nem lesz kedvező a számomra. – Ami elég nevetséges, tekintve, hogy maximum huszonöten vagyunk az osztályban, ötödik óta. 

Anya még mindig rezzenéstelen arccal bámult rám, némán, jelezve, hogy ennél több és jobb kifogást várna el. 

– Tíz perce nem tartott a beszélgetésünk és máris teljesen kifordultam magamból mellette. A legrosszabbat hozza ki belőlem! Az abszolút legrosszabbat! – érveltem tovább, kicsit feldühödve, hogy Anya nem látja, hogy miért vagyok úgy kiakadva. És nem is azzal hozakodtam elő, hogy Csongor milyen arrogáns stílussal nyerte meg a múlt heti vitánkat az apám óráján, utána, a kávézóban meg még elvárta volna, hogy bájologjak vele. Hát hogyne! 

És még a barátnőjéről nem is beszéltem. 

Minek kevered bele a barátnőjét? Ki érdekel a barátnője? 

Téged, ezek szerint. 

Csak megráztam a fejem, hogy visszatérjek a beszélgetésbe és megszorítottam a táskám vállpántját, hogy egy kis józan észt kerítsek magamba. 

– Ő egy… rossz srác, Anya – motyogtam, remélve, hogy ez elég magyarázat lesz a továbbiakban és nem kell többet Csongorról beszélnünk. – A lelki egészségemet kellett választanom ahelyett, hogy naphosszat veszekedjek vele heti kétszer a könyvtárban. És most nem arról van szó, hogy nem a kedvességet és a pozitivitást választom. 

– Az igazgatónő úgy tudja, hogy dolgozol Csongorral. Kiadta neked a korrepetálást, akkor végre is kell azt hajtanod – Merlin szentséges szakállára! – Talán túl hamar ítélkeztél felette. Talán azért fordult hozzád és a korrepetáláshoz, mert meg akar javulni, hogy jobb akar lenni és nem csak a töriben. Komolyan az útjába állnál? 

– Kétlem, hogy így lenne. Az olyan srácok, mint ő… sosem változnak. 

– Azt hiszem, hogy akkor már csak ki kell várnunk, hogy melyikünk van igaza. 

Én teljesen biztos voltam benne, hogy ezúttal, nem Anya felé billen a mérleg. Ezúttal nincs igaza. 

_______________________________________

Aznap délután, még mielőtt a suliújság termébe mentem volna, hogy az első számot beszéljem meg Pattival, az újonnan kinevezett főszerkesztővel, a könyvtár angol nyelvű sorai között guggoltam és Shakespeare-t kerestem. Vagy legalábbis a szonettjeit. 

– Dalma? – a hang annyira megijesztett a beállt csendben, hogy majdnem kicsúszott a kezemből az az adag könyv, amit éppen fogtam és a fenekemre estem. Éppen idejében kaptam oda a szabad kezemmel a szoknyámhoz, hogy leszorítsam, mert éppen felszállt volna az esés hatására, és akárki is állt felettem, látta volna az alsóneműmet. Premier plánban. Összekapkodtam a könyveket, amik majdnem kiestek a kezemből és kínosan az arcom elé emeltem őket, hogy amikor felnézzek, az illető ne lássa a vérvörös színben égő arcomat. 

Rettegtem felnézni, de végül sikerült összeszednem magam annyira, hogy kipillantsak a könyvek felett és felismerjem azt, aki előtt és aki miatt leégettem magam. 

Nem is volt annyira meglepő, szinte a napom bevonzotta, hogy ő álljon felettem. 

– Oh, szia! – köszöntem Csongornak, magamra erőltetve egy eszelős vigyort. Csongor arcán ugyanaz az öntelt félmosoly díszelgett, mint minden alkalommal, amikor összefutott velem és a vitaórán történtek után, sosem hagyta ki a lehetőséget, hogy jótündérnek nevezve köszönjön rám. 

– Szia! – a mosolya egy fokkal nagyobb lett, amikor meglátta a szerencsétlenkedésemet, ahogyan megpróbáltam felállni úgy, hogy egy ruhadarabom se csússzon fel… vagy le. Csongor valószínűleg megszánhatta a szerencsétlen idiótát, aki előtte fetrengett a koszos könyvtárpadlón, és felém nyújtotta a kezét. – Jól vagy? 

– Persze! – bólintottam, egyikünket sem győzve meg, de a fogamat szívva elfogadtam a segítő kezét, ő pedig talpra húzott engem, mintha már nem égettem volna le magam eléggé. Ezután gyorsan elhúztam a kezem és azzal próbáltam álcázni, hogy mennyire remegek, hogy a könyveket kezdtem el rendezgetni a karomban. – Én csak... Keresek valamit. 

– Megtaláltad? – Csongor is elhúzta a kezét, ami egy pillanatig a levegőben lebegett, majd a zsebébe süllyesztette és nekidőlt a polcnak. Én pedig próbáltam nem a szemébe nézni, mert veszélyes lett volna a számomra. Pedig vonzott. Mintha pontosan azt akarta volna, hogy a szemébe nézzek. 

– Mi? Ja! Nem – még úgy is elbambultam, hogy nem akartam, majd megráztam a fejem és próbáltam a párbeszédre koncentrálni. Valljuk be, hamar véget akartam vetni a beszélgetésnek. – Biztos valaki kivette, ami nagyon fura. Mindig bent szokott lenni. 

– Mit keresel tulajdonképpen? – nyújtogatta Csongor a nyakát, hogy lássa, milyen könyvek előtt ültem korábban. Nekem pedig rögtön elkezdett libabőrözni a karom, mert közelebb került hozzám. 

Borzalmas ember. Barátnője van. Borzalmas ember. Barátnője van. 

De nem tudtam ellene mit tenni! Egyszerűen nem. Egyszerűen olyan reakciókat váltott ki belőlem, amiket nem akartam érezni. Meg kell tiltanom magamnak, hogy érezzem. De ez a mantra nem segített. 

Próbáltam emlékeztetni magam, hogy mennyire dühös voltam rá. De ez még nem változtatta meg a tényt, hogy nagyon jó illata volt. És most, hogy ilyen közelségben volt, a szeme színét is láttam. Jézusom, azok a szemek! 

Borzalmas ember. Barátnője van. Borzalmas ember. Barátnője van. 

– A Shakespeare Szonetteket – válaszoltam végül, dadogás nélkül.  

– Ó, azt? Az nálam van – mondta ki, tök természetesen, mintha mellékes információ lenne. 

– Nálad? – kérdeztem vissza hitetlenül.

– Igen, nálam. Ha akarod , odaadom – Csongor látszólag nem akarta figyelembe venni a meglepődött arcomat, nem is akart kérdőre vonni miatta, csak engedte, hogy feldolgozzam. 

– Ó, nem szükséges, ráér – legyintettem, még mindig kicsit a sokk hatása alatt. Mennyi volt az esélye, hogy a könyv, amit keresek pont annál a srácnál van, akit nem akartam látni? 

A Blahát ismerve… elég nagy. 

Az én szerencsémet ismerve pedig… még nagyobb. 

– Biztos? Itt van a táskámban – mutatott hátra az egyik ujjával a könyvtár előtere fele, ahol valószínűleg a cuccát rakta le, ahogyan én is. 

– Köszi – adtam be végül a derekam és egy még meglepődöttebb arccal követtem vissza az asztalokhoz. Nagyon kellett nekem az a könyv. Nem érdekelt, hogy kitől kapom meg. Még ha Halász-Teleki Csongort ismerve, le kell fertőtlenítenem olvasás előtt az egész könyvet. 

– Nem olvastad még a Szonetteket? – az én táskám mellett volt lehányva az övé a székre és mikor felkapta a hátizsákját, hogy beletúrjon, rám nézett. 

Istenem, vegyél levegőt! 

– De, persze – mosolyodtam el, idegesen nekitámaszkodva az egyik széknek. És ahogyan sejtettem, elkezdtem feszülten magyarázkodni. – Ez amolyan... Év eleji hagyomány. Mindig ezt olvasom, ha visszajövünk és most nem jut eszembe egy versszak… és az őrületbe kerget. 

– Tessék, itt is van – húzta elő az ép és egészséges könyvet a táskája mélyéről. A könyvből több tíz színes kis cetli állt ki, megjelölve a fontos részeket. Számára, vagy valaki másnak. – Nálam ez az év végi hagyomány. Mielőtt hazamennénk. Melyik kell? 

– Azt hiszem... A tizennyolcadik. Talán – pontosan tudtam, hogy melyik kell. De volt ez a hülye szokásom, hogy úgy csináltam, mintha nem tudnám teljesen jól, hogy mit akarok. Idegesen megvakartam a blézeres karomat, mire Csongor a kezembe adta a könyvet. 

Az ujjaink egy pillanatra végigsimítottak egymáséin, mire megint ugyanazt éreztem, mint egy hete, amikor először a szemébe néztem. Végtelen emlékkép vágtázott végig az agyamon, olyan gyorsan, hogy időm sem volt megkaparintani őket. 

Elkaptuk a kezeinket, még mielőtt túl sok lett volna, és szinte rögtön el is felejtettem, hogy mi történt. 

Ezután Csongor jelzés értékűen megrángatta az egyik post it-et, ami a remegő kezemben lévő könyvből állt ki. Habozva kinyitottam ott, ahol a cetlit jelölte és meglepetten vettem észre, hogy… pont a tizennyolcadik szonettnél nyílt ki a könyv. 

Csongor pont oda rakott jelzést, ami nekem is kellett. 

– Hé, ne legyél ennyire meglepve! – tette fel a kezét védekezően Csongor, amikor meglátta a továbbra is sokkolt arckifejezésemet. – Én nem tehetek arról, hogy te valamiért azt hitted, hogy síkhülye vagyok. Csak a töri nem megy. 

Elhúztam a szám és rögtön elöntött a bűntudat. Nem akartam beismerni, hogy túl hamar ítélkeztem, pedig pontosan ezt tettem. Ha beismertem volna, akkor el kellett volna fogadnom, hogy tévedtem. És fel kellett volna dolgoznom valahogy, hogy… nem rossz srác. És ezt nem akartam. Mert féltem, hogy mi lett volna a következménye. Bennem.

– Bocsánatot akartam kérni – mondtam ki végül, halkan, de tudtam, hogy hallja. Olyan közel volt, hogy biztos voltam benne, hogy minden szavamat nagyon jól érti. – Nem volt valami kedves tőlem... Amiket mondtam neked. És nem akarok olyan ember lenni, aki nem kedves. 

– Rendben van, tényleg – bólintott Csongor, olyan hangon, ami miatt már majdnem elhittem, hogy tényleg nem számít neki. De nem számított arra, hogy bocsánatot kérek. És a világért nem akartam ebbe belegondolni, de… talán azért, amiért én sem akartam rajta gondolkodni. De ez hülyeség! Mit akarna ő tőled? Borzalmas ember, barátnője van. Ki hülyítek? – Nem ismerjük egymást.

– Tényleg, sajnálom – ismételtem meg, hogy mindketten biztosítva legyünk arról, tényleg így van. Morogva beletemettem a homlokom a kézfejembe és zavartan beletúrtam a hajamba. – Amikor szorongok marhaságokat beszélek és nem bírok leállni. Nyilvánvalóan. Hiszen… most is ezt csinálom éppen. 

– Szorongsz? Micsodán? – kapott rá Csongor a témára. Én pedig, mivel sosem szégyelltem, ha erről kell beszélnem… válaszoltam a kérdésére. 

– Bármin, minden. Bárhol, bármikor, mindig – soroltam, elég monoton módon és mintha semmiség lenne, megvontam a vállam.

– Elég bátor dolog tőled, hogy így kimondod a gyengeségedet – meghökkentem, jobban, mint a nap bármikor. Ez a párbeszéd kezdett egy fura irányba elmenni.  

– Ez nem... Gyengeség. Ez csak. Hamartia – ráztam meg a fejem, a kedvenc nagy szavamat használva.  

– Végzetes defekt? Kétlem, hogy az lenne – próbáltam nem kimutatni, hogy meglepődtem, hogy tudja, mit jelent az a szó, hogy hamartia. 

– Kriptonit – folytattam. 

– Ó, igen, el is felejtettem! Superman-es pizsi! Még mindig képtelen vagyok felfogni – rázta meg a fejét most Csongor hitetlenül, mire én elnevettem magam. 

– Mit? Hogy Superman-es pizsamám van? – fontam keresztbe a kezeimet a mellkasom előtt, és próbáltam visszatartani az előbb kiszökött nevetést. 

– Nem, dehogy – rázta meg a fejét Csongor. – Inkább azt, hogy valaki hogyan szeretheti jobban Superman-t, amikor nyilvánvalóan Amerika Kapitány a nagy ász. 

– Amerika Kapitány? – kérdeztem vissza, meglepetten, több okból kifolyólag is. 

– Tudom, hogy te azt gondolod, hogy olyan idióta vagyok, hogy olvasni sem tudok, de képzeld… eredeti képregények – emelte ki a képregények fontosságát, mire megint visszahőköltem. 

– Képregények? Wow! Legyek lenyűgözve? – kérdeztem vissza egészen pimaszul, amin én magam is megrökönyödtem.

– Legyél – bólintott Csongor egyszerűen, majd elnevette magát és kérdés nélkül elkezdte tovább magyarázni a szituációt. – Lent a faluban van egy antikvárium, ott árulják őket. Az ágyam alatt kell tartanom, a bőröndömben, hogy ne tudja meg senki. 

– Miért nem tudhatja senki? – kérdeztem vissza, a sokkot már teljesen megszokva. Nem értettem, hogy miért kell takargatnia, rejtegetnie azokat a dolgokat, amiket szeret. Miért kellene szégyellni magát miatta? 

– Hiába vagyunk abban a korban, amikor mindenki szuperhős filmeket néz, a képregényeket még mindig gáznak hiszik. Főleg az itteniek – magyarázta tovább Csongor.

– Szóval nem engedheted, hogy folt essen a hírneveden – fordítottam le gyorsan, még mindig egy kicsit szkeptikusan. 

– Cseppet sem érdekel a hírnevem. Nincs is olyanom – Csongor nagyon dobálódzott ezekkel a szavakkal, már a múltkor is. 

– Az arany rosszfiú – néztem rá még mindig nem meggyőzve, azt a nevet használva, amivel tavaly kezdte el illetni a Blablabla. 

– Azta, így szólítasz engem a hátam mögött? – Csongor viszont nem rendült meg azon, hogy hogy hívtam. 

– Nem, általában seggfejnek szólítalak a hátad mögött – csaptam le a magas labdát azonnal.

– Hívj csak, aminek akarsz – vont vállat Csongor, továbbra is zsebre dugott kézzel, és egy híres félmosollyal ajándékozott meg. – Én is bocsánatot akartam kérni. 

– Nem ismerjük egymást és mindketten hamar elítéltük a másikat – most rajtam volna sor, hogy elmondjam neki ezeket a szavakat. 

– Apa… Mesélt a töri felmérődről – tereltem el a témát, bár ez nem teljesen volt igaz. Anya mesélt a felmérőjéről. De a lényeg ugyanaz volt. 

– Ó! Tényleg! Néha elfelejtem, hogy ő az apád – ez egy elég gyenge próbálkozás volt arra, hogy terelje a dolgot. Engem nem tudott ilyen könnyen lerázni.

– Ne aggódj. Nincs kivételes bánásmód, nem is egy szárnyban lakunk, a dolgozatokat nem látom és nem tanít titokban. Perfekcionista vagyok, nem kell az apám, hogy tanuljak – hadartam gyorsan a sokszor elismételt szövegemet, hogy minél hamarabb visszalendüljünk oda, amire ténylegesen kíváncsi voltam. – Mutasd! 

Csongor fújtatott egyet, amikor nyilvánvaló lett számára, hogy nem hátrálok. Így újra elkezdett turkálni a táskájában és előhúzott egy füzetet, ami valószínűleg a történelem felszerelése része volt. A füzetből rögtön kicsúszott egy papír, ami megfelelő mértekben volt összegyűrődve egy fiú táskájához mérten és… egy ugyanolyan origami bálna, mint amilyet a múltkor láttam nála. 

– Az egyes azt jelenti, hogy első számú áru vagyok, nem? – emelte fel a dolgozatát egy érdektelen vigyorral, hogy megfelelően jól lássam a hatalmas, pirossal írt érdemjegyet, ami alá Apa egy aranyos kis sort is biggyesztett, azokkal a szavakkal, hogy IDEJE VISSZATALÁLNI AZ ISKOLAPADBA. 

Azta, az apám kegyetlen tud lenni!

A dolgozatra, ahogyan láttam, az égvilágon semmi nem volt írva. A kérdéseket nem válaszolta meg, csak hébe-hóba egyet-egyet, apró szavakkal, a kifejtős esszé teljesen üres volt. 

– Basszus, apa dogái kemények – csak ennyit bírtam kinyögni magamból, miközben kikaptam a kezéből a papírt, hogy átnézzem, pedig egy hete én is ugyanezt írtam meg. Az én jegyem a skála másik felén helyezkedett el. 

– Ne aggódj, anyukád azért szeret – erre elnevettem magam. – Irodalomból és angolból színötös vagyok. 

– Mindenki színötös angolból – ellenkeztem. Igazából, tényleg ez volt az igazság. Amennyire tudtam, az osztályunkból mindenki szinte anyanyelvi szinten beszélt angolul. Anya angolóráinak nem sok értelmük volt, idén már főleg nem. 

– Nem mindenki! Látnod kéne Karesz jegyeit. Ha azt hitted, hogy én vagyok az idióta, akkor nem tudom, hogy Kareszre milyen szót használnál – mártotta be rögtön a barátját. Erre próbáltam nem felnevetni, de azt hiszem, hogy nem sikerült teljesen elfojtanom a vigyoromat. 

– Ő a legjobb barátod – emeltem ki gyorsan Karesz szerepét. 

– Ja. Pont ezért mondhatok róla ilyen dolgokat – erre már mindketten felnevettünk. Olyannyira, hogy Somogyi Valéria, a könyvtárosnő a helyéről elkezdett pisszegni felénk, jelezve, hogy ez még mindig egy könyvtár. Bár mi voltunk az egyetlenek, akik ott voltak. 

– Tudod, el is szaladhattam volna abban a percben, amikor megkaptam tőled a Shakespeare könyvet – legyeztem meg felé a könyvet, jelezve, hogy fontos szerepe van. 

– Akkor miért nem teszed? Bill nem értékelné? – vonta fel a szemöldökét kicsit szemtelenül. Éreztem újra felfelé kunkorodni a szám szélét, amikor már éppen visszaszereztem a pókerarcomat. 

– Szóval ilyen szoros kapcsolatban vagy William Shakespeare-rel, hogy a keresztnevén szólítod? – utánoztam az arckifejezését. 

– Én nem, de te biztosan úgy vagy vele – erre már tényleg elnevettem magam, pedig nem kellett volna, így kínosan a szám elé kaptam a kezem, nehogy a nevetésem túl nagy hangot keltett volna és Somogyi örökre kitiltott volna minket a könyvtárból. 

– Értem én, hidd el! Kocka vagyok és ez nem az USA, ahol a Glee menővé tette a kockákat és lúzereket. Mi meg Magyarországon élünk, a rasszizmus és az iskolai zaklatás virágkorában – kezdtem el szónokolni. 

– Nem vagy annyira kocka – ellenkezett Csongor.

– Tényleg így gondolod? – vigyorodtam el, arra készülve, hogy felfedem fura énem összes titkát. – Egy plüss Dobby-val alszom.

– Hát, nem lennél igazi, hardcore és gazdag Potter fan, ha nem lenne egy plüss Dobby-d vagy egy Funko játékod – rendezte le ilyen hamar Csongor az ügyet. 

– Tényleg? – kérdeztem vissza hitetlenül. Képtelen voltam elhinni, hogy Halász-Teleki Csongor ilyen hamar le tudja rendezni ez. Magában. Bennem. Egyetlen mondattal. 

– Tényleg. Egyébként, nekem is plüss Dobby-m – egy újabb mondat, amit sosem gondoltam volna, hogy hallok Csongor szájából. 

– Tényleg? – ismételtem meg az előző lesokkolt kérdésemet, egy kicsit hangosabban a kelleténél. 

– Tényleg. Otthon. 

– Értem. Hiszen ott a hírneved, amit tartanod kell. 

– Azt hittem, hogy nyilvánvalóvá tettem, hogy pont leszarom a hírnevemet. 

– Nem gondoltam volna, hogy Potter fan vagy – tértem vissza a témához, ami nagyon, de nagyon érdekelt. 

– Miért? – kérdezett vissza Csongor, aztán leesett neki. – Jaj, hát persze! Azt hitted, hogy tökkelütött vagyok! Hiszen még olvasni sem tudok!

– Sajnálom, jó? – már nem komolyan mondtam a sajnálkozást, és ezt ő is pontosan tudta, mert mindketten nevettünk. Csak most realizáltam, hogy kartávolságon belüli közelségben állunk egymástól, szóval próbáltam észrevétlenül hátrébb totyogni egy fél lépést, de láttam, hogy Csongor észrevette. És nem tudtam, hogy mit szűrt le belőle. – És… melyik házban vagy?

Van egy megmagyarázhatatlan félelmem, hogy nem esik le neki, hogy a kérdésem mire vonatkozik. Csak a szorongás mellékhatása. Ahogyan a hevesen verő szívem és a Szonetteken való dobolásom is.

A mantrámat akartam ismételni a fejemben, amikor eszembe jut, hogy az első fele már nem is igaz. Hiszen nyilvánvaló, hogy nem borzalmas ember. Csak… félreértett. 

– Griffendélesként identifikálom magam, néhány Hollóhát jeggyel – és nem is lehet tökkelütött, ha olyan szavakat használ, hogy identifikál. – És nem atomfizika rájönni, hogy te meg ízig-vérig Hollóhát vagy. 

– Pontosan – vigyorogtam, mint egy eszelős. Bár tényleg nem volt annyira nehéz kitalálni, hiszen rólam beszéltünk, mégis jól esett, hogy… figyelt rám. Hogy rájött dolgokra rólam. 

– Amire viszont tényleg nehéz rájönni, hogy… miért szereted Superman-t annyira? – természetesen, ez volt a legnagyobb problémája. – Csak egy nagy srác a távoli, sötét űrből, néhány különleges képességgel és hatalmas egóval. 

– Már megbocsáss, de a te kedvenced Amerika Kapitány! – emeltem fel a mutatóujjam, kikérve magamnak. 

– És az X-Men! Marvel srác vagyok – idegesítően utánozta a mozdulataimat és a hanghordozásomat is. 

– X-Men! Te hülyéskedsz velem? 

– Mi van? Nagyon badass-ek! Láttad már Magnetót? Az az ember zseniális! – kezdett el áradozni Csongor, mint egy fanboy. Valószínűleg az is volt. Egy fanboy, aki még nem fangörcsölt senkivel. 

– Hm… Ezzel még egyet is tudok érteni, bár Magneto majdnem hogy rosszfiú. De ja, Michael Fassbender tényleg nagyon király. Mindig azt gondoltam, hogy Luca apja kicsit hasonlít rá. 

– Igen, én is mindig ezt gondoltam – nevettünk. Az alhasam pedig elkezdett bizseregni, ha arra gondoltam, hogy ugyanazokat dolgokat vettük észre. Magneto kapcsán, például. 

Mégis lenne valami közös bennem és Halász-Teleki Csongorban?

Úgy vert a szívem, mint egy begerjedt kisiskolásnak, mikor a következő mondat elmondására szántam rá magam. 

– Nézd… ha tényleg meg akarjuk ezt csinálni, akkor az én szabályaim szerint csináljuk. Azt teszed, amit én mondok. Működik ez így? – haboztam, mert féltem, hogy milyen folyamatot indítok el ezzel a három mondattal. Egy rohadt nagy lavinát legalább. 

– Kapok egy biztonsági szót arra az esetre, ha túl… tüzesre válna a helyzet? – és már megint előkerült a pimasz énje, az önelégült vigyorral, amiről pontosan tudta, hogy mennyire jól áll neki. Én pedig most már észrevettem. Mert nem vakított el többé a gyűlölet. 

Talán jobban jártam volna, ha továbbra is gyűlölöm és távol tartom magam tőle. Talán az mindenkinek jobb lett volna. 

– Haha – nevettem fel, csöpögő iróniával. 

– Ügyes szarkasztikus kacaj. 

– Kösz. Egyre jobb leszel abban, hogy hogyan bókolj a kockának, aki korrepetálni fog. 

– Kösz. És… a teljesség kedvéért, én is kocka vagyok. 

– Hála Merlinnek!

Így egyeztem meg Halász-Teleki Csongorral abban, hogy heti kétszer korrepetálom történelemből a könyvtárban. Én pedig úgy éreztem, hogy ezzel írtam alá a halálos ítéletemet. 

_______________________________________

– Szóval… összebariztál Csongorral?

Kicsit később, a könyvtárból rögtön a suliújság termébe mentem, hogy Pattival találkozzak. Mint főszerkesztő és főszerkesztő helyettes, meg kellett beszélnünk az első szám tartalmát és már így is el voltunk vele csúszva. De valakinek ki kellett fakadnom a Csongorral történtek után, Patti meg éppen ott volt és készségesen meghallgatott. Miközben még a gépét is tudta püfölni. 

– Igen, kábé – válaszoltam, bátortalanul, olyannyira, hogy nem is néztem bele Patti szemébe, hanem a tekintetemet a laptopom képernyőjén tartottam és az alsóajkamat rágcsáltam. 

– Mi az, hogy kábé? – háborodott fel Patti, harciasan eltűrve vörös haját a szeméből. – Végre rájöttél, hogy a srác valójában nem seggfej. Amit egyébként mi megmondtunk neked már egy hete, szóval az életben egyszer nem neked van igazad. 

– Befognád, légyszi? – csak ekkor pillantottam fel. Nem volt szükségem még egy kioktatásra senkitől Csongorról. Csak fel kellett dolgoznom, ami délután történt és ez garantáltan nem tűnt valami könnyű menetnek. 

Patti egy percig bírta, de láttam rajta, hogy az is nagy nehézséget okozott neki. Csak ide-oda pakolgatta a jegyzeteit, miközben másodpercenként rám kapta a fejét. 

– Szóval… megmondta neked a Roxfort házát? – döntötte neki a fejét Patti a kezének, és továbbra is engem szuggerált. De én csak a Word félig üres lapját néztem és igyekeztem remegés nélkül gépelni. 

Nem ment, természetesen. 

– Griffendéles – mondtam ki, még mielőtt átgondolhattam volna, de továbbra sem néztem fel. 

– Tudtam! – kezdett el Patti dobolni a gépén, szinte örömittasan, amit nem teljesen értettem. – A Roxfort ház elmondása nálad körülbelül egyenlő az előjátékkal. 

– Patti! – kiáltottam fel, tiltakozva és éreztem, hogy vörös színbe vált az arcom egy pillanat alatt. 

– Mi van? Ez így van! Most meg igazából ragyogsz! És azt a megkülönbözhetetlen szexuális illatot is kezdem érezni rajtad, a szokásos szorongáson kívül és olyan, mint egy bordélyban, anyukám! – hadarta a kis vörös, engem továbbra is sokk hatása alatt tartva. 

– Miről beszélsz? – nyöszörögtem fel szenvedve, és már attól kínosan kezdtem el érezni magam, hogy csak másodsorban, a sorok között kezdte el emlegetni a szexet. 

– Amikor szexuálisan kívánsz valamit, van ez a tekinteted és ez az energia, ami belőled árad. Mintha felturbózott feromonok lennének a parfümödben. Már akkor észrevettük, amikor F… - ugyanúgy leállítottam Pattit, amikor róla akart beszélni, amikor ki akarta mondani a nevét, mint korábban Anyát. 

– Már nem mondjuk ki a nevét! – emeltem fel a kezem, jelezve, hogy nem is akarom hallani. 

– Akarom mondani, a Sötét Nagyúrral. Meg Áronnal – javította ki magát a vöröske, de őszintén, így sem volt jobb. Amikor megemlítette Áront, még rosszabb lett a helyzet, mert már nem csak… a Sátán ivadékával való emlékeim jelentek meg, hanem az idősebb fiúval való történések is. 

– Csongor nem is az esetem – próbáltam visszarázni magam, de egyáltalán nem akartam az ehhez kapcsolódó témáról beszélni. Egyáltalán semmit. Soha. 

– Akkor mi az eseted? Mármint a fiúknál… - Patti az összekulcsolt kézfejeire támasztotta a fejét és csillogó, kíváncsi szemeket meresztett rám, szinte ábrándozva. – Szőke, göndör, színházi gyerek. 

– Elég biztos vagyok benne, hogy Csongor is színházi gyerek – már akkor visszakaptam a fejem a gépemre, amikor Patti az előbb beszélni kezdett, és próbáltam nem ránézni, mikor gondolkodás nélkül válaszoltam neki. 

– Szóval mégis csak az eseted. És már egy párbeszéd után elkezdtél belezúgni – csapta le a labdát Patti és megpaskolta a kezemet. 

– Nem is! – tiltakoztam, talán hangosabban a kelleténél. – Csak arra akartam kilyukadni, hogy emlékszem, hogy benne volt a sulidarabban az elmúlt években. Ennyi. 

– Szóval nem stalkoltad Instán meg a Blablablán, mióta kiléptél a könyvtárból? – ki akartam nyitni a szám, hogy ismét elkezdjek ellenkezni, de Patti már felém is nyúlt és elmarta a laptopom elől a telefonomat. 

Mivel tudta a feloldó ábrámat és ki is használta azt, rögtön bent volt az összes közösségi média felületemen. Ami valljuk be, nem volt olyan nehéz, mert nem zártam be a megnyitott ablakaimat, így az Instagram úgy nyílt meg Pattinak, ahogyan hagytam… Csongor profilján. 

Patti felmutatta felém a képernyőt, szinte számonkérő arccal, felhúzva a szemöldökét. 

– Hagyj békén! – biggyesztettem le az alsó ajkam, és bár én próbáltam visszatérni a gépeléshez, Patti tovább görgetett a telefonomon. 

– Valljuk be, van valami abban, hogy egyfolytában olyan mélabús, depis képet vág – gondolkodott el Patti és hogy bizonyítsa feltevését, újra megmutatta a Csongor profilját, ami ezúttal egy képnél volt megnyitva. 

Kishíján felnyögtem, de csak eltakartam a szemem az ujjaimmal és próbáltam nem tovább bámulni a képet. 

– Barátnője van – emlékeztettem mindkettőnket, hogy ezt az apró információt nem kéne elfelejtenünk. Legfőképpen nekem nem, akinek a párkapcsolati állapota elég bonyolult volt amúgy is az elmúlt fél évben. Nem kellett a „szerelmi háromszög” helyére egy „szerelmi négyzet” is. Még jobban feslettnek érezném magam, mint egyébként. 

– Blablabla mindig azt mondja, hogy egyfolytában balhéznak Tinával – legyintett Patti, mintha Tina személye és szerepe valamiféle elhanyagolható tényező lenne. De távolról sem volt az. 

– A Blablabla azt is mondja, hogy Csongor szülei nem tudnak Tináról. Ami nagy hülyeség. Nem? – amikor Patti nem válaszolt, kérdőn és halálosan meglepetten néztem rá. – Legalább egy éve járnak! És Csongor szülei nem tudnak róla? Csak azért, mint Tina az ösztöndíjas osztályba jár? Komolyan? Mondd, hogy te legalább elmondtad a szüleidnek Bencét, aki szintén ösztöndíjas!

– Persze, hogy elmondtam! – bólintott Patti, továbbra is a telefonomon pörgetve az Instát vagy a Blablabla-t. – A szüleim viszont el vannak foglalva azzal, hogy elváljanak, hogy veszekedjenek egymással és hogy kezeljék a sajtót. Amúgysem érdekli őket, hogy Bencének milyen a családja. Az ő szülei meg tanárok, ami egyáltalán nem gáz. 

Patti mindig egy elég nagy kivételt képezett a Blahába. Talán az első olyan elit diák volt, aki hosszútávú kapcsolatba merészkedett egy ösztöndíjassal. És biztosan az első olyan elit diák volt, akinek a szülei úgy döntöttek, hogy elválnak. Ez nem veszélyeztette ugyan Patti maradását a Blahában, hiszen a szülei külön-külön is elég nagy pozíciót töltöttek be (az anyja volt az oktatásügyi miniszter, az apja pedig bíró volt a Kúrián), de az, hogy felvállalták azt, hogy elválnak, sokakat meghökkentett. Nálunk inkább az volt a normális, hogy a felek együtt maradtak, még ha a házasság nem is működött többet és a sajtó előtt eljátszottak magukat, minthogy a média azon csámcsogjon, hogy válnak. 

Valóban, Patti más volt. Patti és Bence pedig egy másik univerzum volt Csongorhoz és Tinához képest. 

– Váltsunk témát! – szánt meg a következő pillanatban a vörös lány és letette végre a telefonomat. – Kedvenc Anonymus költőnktől kaptam ma egy újabb verscsokrot emailben. Elég furcsa, hogy két Anonymus van abban az iskolában, ahol mindenki henceg az eredményeivel. 

A tavalyi évben valaki elkezdett egy könyvtári emailcímről verseket küldözgetni a suliújság főszerkesztőjének. A nevét nem akarta elárulni, de a versei nagyon népszerűek voltak. Úgy látszik, megtudta, hogy idén Patti lett a főszerkesztő és folytatta a levelek elküldését. Sosem mellékelt hozzá semmilyen üzenetet, nem volt benne semmilyen elvárás, hogy a verseit mindenképpen rakjuk be. 

Ő csak meg akarta mutatni valakinek. 

–  Hidd el, ez az Anonymus nem én vagyok! – emeltem fel a kezeimet ismét, védekezően. – Én nem tudok ilyen verseket írni. 

– De dalszövegeket tudsz! Amik egészen közel állnak egymáshoz – érvelt Patti. 

– Talán, de a versei egyáltalán nem az én stílusomban születtek – válaszoltam erre. – Istenem, csak Blablabla ne kezdje el azt állítani, hogy az iskola két Anonymusa egy ember. Akkor a falnak megyek. 

– Hidd el, szerintem nem gondolja ezt – most Pattin volt a sor, hogy ne nézzen a szemembe beszéd közben, mire felvontam a szemöldököm. 

– Ugye nem kérdezted meg Blablabla-től privátban, hogy nem tudja-e, hogy ki a verses Anonymus? – biccentettem el a fejem helytelenítően. 

A Blablabla rendszer elég furcsán, de annál kidolgozottabban működött. Akárki is csinálta az oldalt, precíz volt és baromi okos. Az Instagram oldal, amin működött, privát volt, és a hírek szerint, minden felhasználón, aki be akarta követni az oldalt, háttérellenőrzést tartott, hogy a profil valóban egy Blahás diákhoz tartozik. Muszáj volt ugyanis bizonyos füleken belül maradnia az információknak. Például a tanárok elől. Vagy bármilyen külső felhasználó elől, aki fel akarta használni a pletykákat a gazdag, befolyásos szülők gyerekeiről, valamilyen váltságdíj fejében. 

A Blablabla-ba mindenki írta a tippeket. Magától képtelen lett volna ennyi pletykát megtudni, ennyi helyen ott lenni egy időben, vagy akár képeket készíteni. Kifejlett tipphálózata volt, és a Blahában körülbelül minden második ember küldött már be tippet, akármilyen célből. 

Ha olyan elvetemült voltál, akkor privátban rá is kérdezhettél valamire. Általában az, aki ezt megtette, ködös információt kapott vagy semmilyent. Nem szerette kiteregetni a lapjait, hátha éppen arra van szüksége, hogy felkavarja az állóvizet. 

– Csak gondoltam rá. De lebeszéltem magam róla. Nem akarok olyan mélyre süllyedni – magyarázta Patti, lesütve a szemét, szégyellve, hogy az ötlet egyáltalán eszébe jutott. – Csak baromira kíváncsi vagyok, hogy ki írhatja ezeket! Mármint… Dalma, ezek megint baromi jók. És enyhén fájdalmasok. Bele sem merek gondolni, hogy ki élhet át ilyeneket. 

– Olvasd már! 

És Patti olvasta. 

– Maybe I don’t really beleive someone/Could like me/Just for what I feel/What I think/They wouldn’t like me/For me/This beast/This dark, dark shadow/Born on the same day/As I did/Been following me ever since/Can’t eat/Can’t sleep/Can’t exist/Without him/My darker side, my shadow/Is not leaving me for one second/Is not giving me peace/Is not giving me rest/Because of him/I can’t be/Who I really am/He paints me/As a villain/As a beast/Just like him – szavalta Patti, bizonyos szavakat kiemelve. 

Nem tudtam rá reagálni. Nem azért, mert nem akartam vagy mert nem találtam a megfelelő szavakat. Hanem mert mindkettőnk telefonja csilingelt egyet. Ami csak egy dolgot jelenthetett. Blablabla posztolt. 

– Úristen! – hüledezett Patti, hamarabb magához kapva a telefonját, mint én. Még csak a főcímet olvastam, míg Patti már keresett rá az eredeti posztra, amiből a pletyka született. Végig sem tudtam pörgetni a sorokat, a vöröske már tolta is bele az arcomba az eredeti képet. Mégpedig Tina profiljáról. 

– Szakítottak – mondtuk ki egyszerre, szinte hüledezve. 

– Francba, jó sokat csinálhattál abban a tíz percben, amíg beszélgettetek! Nekem valószínűleg egy élet alatt nem jön össze annyi, mint neked tíz perc alatt. 

Nem tudom, hogy mit éreztem. 

Csongor és Tina szakítottak. 

Nem borzalmas ember. Nincs barátnője. 

Akkor most mi lesz?