A feszültség kézzel tapinthatóan lebegett a levegőben.
Aznap mintha minden megérezte volna a természetben a helyzet súlyosságát. Nem csiviteltek a madarak, az állatok a háttérbe szorultak, s biztonságos hajlékukból figyelték az eseményeket.
Hűvös szél fújt. A levelek fáradtan lengedezve viselték a megpróbáltatást, s az időjárás egyáltalán nem egy kellemes tavaszi nap képét erősítette. Minden ijesztően csendes volt a Bosszúállók régi központjának környékén; egy naiv odatévedő vándor kihaltnak hihette volna.
A látszat azonban csalt.
Az épület falai között több tucat vérszomjas szörny állt lesben, s várta, hogy a telihold ereje átjárja őket.

Két hét hosszú időnek tűnt, ám az idegtépő készülődésnek köszönhetően, hamar elröppentek a napok. Tony kezdetben nem értette, mire fel a nagy várakozás, ám felesége biztosra akart menni.
Ben telefonjának hála mindenről értesültek, ami ellenük készült. Pontosan tudták hányan fogtak össze, s a koordinátákat is viszonylag hamar kiderítették. Tony támadni akart, amíg még biztos fölényben voltak, de Vee nem mert kockáztatni. Ha csupán egyetlen különítménye is megmaradt volna Masonnek, a férfi könnyűszerrel elfuthatott volna hozzájuk, hogy később onnan építse fel új seregét.
A vérfarkasnak pusztulnia kellett, hogy végre nyugalomra leljenek.
A rettenetes férfi azonban okosan játszott. Pontosan tudta, hogy lehallgatta őket a Stark család, így csapatait időszakosan rendelte magához, míg az utolsó egységet a telihold napjára várta. Kétségkívül eszes húzásnak tűnt ez a részéről, hiszen a támadás csak akkor kezdődhetett meg, amikor mindenki csatlakozott, s így a legerősebb pillanatukban álltak össze.

Vee idegesen dobolt a lábával az autóban ülve. Szőke haját lófarokba kötötte fel, s ugyanazt a fekete szerelést viselte, amit aznap, mikor kedvesét kimentették Natashaval. Persze Tony felturbózta kissé a ruhát. Keményebb bélést adott hozzá, hogy az némi védelmet nyújtson a farkaskarmok ellen, illetve néhány apróbb fegyvert is elrejtett a lány csuklójára helyezett karperecben. Többet is tett volna érte, de Vee úgy érezte, képtelen lenne ezek használatával foglalkozni harc közben.
- Venus? - szólította meg hirtelen, félszemmel rásandítva.
- Igen?
- Bármi történjék is, valamit tudnod kell.
A lány értetlenül ráncolta össze szemöldökét és furcsán pillantott felé.
- Miről beszélsz?
Tony nagy levegőt vett és ismét az utat kezdte fürkészni tekintetével.
- Nem bántam meg. - jelentette ki. - Nem akarom, hogy úgy vesd bele magad a csatába, hogy azt hiszed, mind miattad kockáztatjuk az életünket. Itt mindenkinek megvan az oka, hogy harcoljon és idővel úgyis ki kellett volna írtanunk One Directiont, kezdett túllőni a célon.

Vee halványan elmosolyodott és a férfi szabad kezét összekulcsolta az övével.
- Ez még csak nem is vérfarkasos sértés volt.
- Tudom, ezért is meg kell halnia, kezdek kifogyni az utalásokból. - sóhajtotta a másik.
Egy darabig csendben ültek, majd a lány óvatosan szólalt meg.
- Ugye tudod, hogy előnyben lesznek a hold és a létszám miatt?
- Persze.
- Vagyis nem biztos, hogy győzni fogunk. - nyomta meg a szavakat, ám Tony csak megrázta fejét.
- Ilyen opció nincsen.
- De ha mégis valami rossz történne... - sóhajtotta felesége. - ...tartsd észben, mi a cél! Bármi áron meg kell ölnünk Masont.
A férfi biccentett, habár egyáltalán nem tetszett neki Vee bizonytalansága. Muszáj volt nyerniük.

Az autóval nem messze parkoltak le. Másodpercekkel később a másik furgon is megállt mellettük. Jó pár barátjuk kászálódott ki belőle, s baljós érzéssel gyomrukban néztek körül a sötét tájon. A kerek hold magasan járt az égbolton, s fehér fénnyel borította be gondterhelt arcukat.
- Hé Rogers! - biccentett fejével a férfi a csomagtartó felé. - Erre szükséged lesz.
Tony félretolta a vajszínű lepedőt, majd a mellette álló Kapitány felé fordult. Kifejezéstelen arccal a kezébe nyomta az ikonikus, hibátlan pajzsot. Még az egymás ellen való harcuk során hagyta ott neki, ám ezúttal elérkezett a pillanat, mikor Tony tudta, hogy vissza kell adnia.
Steve meglepetten vette át, ajkai kissé elnyíltak a csodálkozástól.

- Tony, ez.... - kezdte lassan, de fogalma sem volt, hogyan fejezze be a mondatot.
- Vedd csak el. Neked készítették. - vágott közbe a másik.
Vee a szája elé kapta kezét és boldogan mosolyogva figyelte a jelenetet. Azt hitte szóba sem fognak állni a történtek után, így ez a pillanat minden várakozását felülmúlta.
- Köszönöm. - húzta ki magát Steve és kézfogásra nyújtotta kezét.
- Nincs mit. - A férfi megrázta azt és hunyorogva ejtette ki a szavakat. - Szólítsalak mostantól Apunak? Nagypapinak? Sok ötletem van.
Amerika Kapitány a fejét csóválva, halkan felnevetett.
- Kérlek ne.

A jelenet varázsát hirtelen egy fiatal hang törte meg.
- Jól gondoltam és karbonszálas a szárnya ugye? Nagyon állat! És miért nincs itt a fémkarú fickó? Hasznos lenne.
- Steve, egy hajszál választ el attól, hogy bezárjam a furgonba a kölyköt. Egész úton magyarázott.
A komor megjegyzés Sam Wilsontól érkezett, aki nyomában az ifjú Pókemberrel kimászott a furgon hátuljából. Peter arckifejezése csupa izgatottságot tükrözött, míg kezében a ruha maszkrészét szorongatta.
- Hé Mr. Stark, gondolta volna, hogy egyszer egy oldalon fogunk harcolni velük? Néhány éve még őt a földhöz ragasztottam a lipcsei repülőtéren! - mutatott lelkesen Sólyomra, aki egy lesújtó pillantást küldött felé.
- Szerencséd volt, akadj le erről.
- Ha ettől jobban alszik... - vont vállat Peter és felhúzta a Pókember-szerkó utolsó darabját is.
Natasha az egyik pisztolyát ellenőrizve szállt ki a kocsi anyósüléséről és a szokásos nyugalom áradt belőle. Nem esett kétségbe, ellentétben a többiekkel, ő biztos volt a győzelmükben.
- Rhodey perceken belül érkezik. Mindenki készen áll? - nézett körül. Egy félmosoly kúszott ajkaira, ahogy megpillantotta Steve kezében a pajzsot. Végre ismét teljes volt az Amerika Kapitány öltözet.

A kiscsapat tagjai lassan összenéztek és bólintottak. Pillanatokkal később, immáron már a Hadigéppel kiegészülve álltak az autók között.
Mielőtt elindultak volna, Steve szólalt meg.
- Ezek a lények, akik ellen kiállunk, nem ismernek könyörületet. Kivétel nélkül mind gyilkosok és sok van a rovásukon. A telihold miatt erősebbek és gyorsabbak, de ez ne zavarjon meg titeket. Nem tudják kordában tartani magukat, vagyis figyelmetlenek. - A férfi oldalra pillantott, ahol lánya sárga tekintettel nézett rá. - A cél, hogy megállítsuk őket bármi áron. Ha veszítünk, először Veet rohanják le, aztán az egész várost. Megfékezhetetlenek lesznek.
A társaság minden egyes tagja biccentett, és az összes tekintet a férfira szegeződött.
- Ez nem csak róla, vagy a Stark családról szól. Ez az utolsó lehetőségünk, hogy elkapjuk őket, többet nem lesznek így együtt. - ejtette ki Steve a szavakat jelentőségteljesen. - Ez életünk harca.

Tony megkocogtatta a mellkasára helyezett reaktort, mire a nanotechnológián alapuló Vasember-páncél azonnal ráépült és védelmezően körülölelte.
- Rúgjuk szét a kiskutyák seggét!
A csapat pedig megindult a Bosszúállók régi főhadiszállása felé.

A helyszínen csend uralkodott. A külső világításnak köszönhetően nem kellett sötétben tapogatózniuk. A hatalmas központ baljóslóan tornyosult föléjük, míg a hideg, késő esti szél végigsüvített az ijesztően kihalt épület területén.
- Talán félreértettünk valamit és nincsenek is itt. - jegyezte meg Rhodes a szürke páncélban.
- Péntek? - szólította meg Tony.
- Hőjeleket érzékelek.
- Mennyit?
- Körülbelül százat Uram, de nem pontosak a számítások.
Vee megfeszítette állkapcsát és előrébb lépett. Az adrenalin végigszáguldott erein és a vér a fülében dobolt.
- Mason! - kiáltotta el magát. - Gyere elő te gyáva féreg...!

Az egyik kisebb épület tetején megjelent egy sötét alak. Lassan sétált előre, s amint a széléhez ért, könnyedén leugrott. Egy normális ember csontjait törte volna a közel öt méter magas zuhanástól, ám a férfi csak féltérdre ereszkedve és a földön megtámaszkodva landolt.
- Szuperhős érkezést csinál, ez már a pofátlanság teteje. - sóhajtott fel Tony.
Mason lassan kiegyenesedett és szokásos, önelégült mosolyával nézett rájuk.
Gyönyörű vonásai még talán be is csapták volna a lányt, ám Vee minden porcikája azt ordította, hogy a fiú velejéig romlott volt.
- Minek neveztél kicsim? Gyáva féregnek? Nem én próbálok elmenekülni a végzet elől már majdnem két éve. - süllyesztette zsebébe kezeit.
A szemei aranylóan csillogtak, arckifejezése pedig megnyerőnek és elégedettnek tűnt a halovány fényben.
- És mondd csak, a "végzet" kiheverte, hogy a pár hónapos fiam erőlködés nélkül lenyomta? - felelte Vee egy negédes mosoly kíséretében, mialatt minden idegszálával koncentrált. A telihold őt is próbára tette, a vérfarkas-énje egyre jobban feszítette belülről.

Tony a páncél alól egy büszke pillantást küldött a lány felé, aztán átvette a szót.
- Ha fáradt vagy, nyugodtan dőlj le, nehogy meghúzd valamidet!
Mason gyilkos tekintettel ökölbe szorította kezeit és morogva válaszolt.
- Elfutottatok előlünk, de most mégis itt vagytok. Te, meg az egész elcseszett szuperhős bagázs... Megbánjátok, hogy valaha is újat húztatok velünk és...
- Sok a duma. Támadás! - vágott közbe a Vasember.
A vérfarkasok pedig elárasztották hirtelen a helyet.

A szörnyek az épületek oldaláról, s tetejéről egyaránt előbukkantak, míg a többiek az ajtókon és ablakokon át ugrottak ki.
A jók apró csapata sem tétlenkedett sokat. Egy csatakiáltással kezdtek rohanni ellenségeik felé, hatalmas port kavarva. A Hadigép és a Vasember két oldalról kezdte kilőni a falakon csimpaszkodó vérszomjas farkasokat, míg Sam össze-vissza repkedve szedte le a lelkes, ugráló egyedeket.
A kis Pókember sem tétovázott, hálókat kivetve tartotta vissza a felé igyekvőket.
- Szájkosár! Neked is! Te is kapsz egyet! Pórázt rá! - kiabálta minden egyes alkalommal, mikor valakit telibe talált. - Jaj engem ne...!
Azonban mielőtt még sikeresen végigkarmolta volna valaki, egy hangos puffanás után eldőlt a lény.
- Kevesebb beszéd, több akció! - jegyezte meg Natasha, majd pisztolyával másfelé fordult.

Veenek egyetlen mondat zakatolt a fejében, miközben előre haladt: "Meg kell ölnöm őt."
Mason is megindult ezzel egyidőben felé, ám a lány nem fókuszálhatott rá teljesen. Egy vérfarkas ráugrott a mellette álló épület ablakából és a földbe döngölte.
Hatalmasat koppant a feje, ahogy a kemény betonhoz csapódott. Egy másodperc erejéig foltok lebegtek Vee szemei előtt, s máris a szájában érezte forró vére fémes ízét.
A karmok harmadszori próbálkozás után végighasították vállát, útja mentén a kemény anyag felfeslett, s hamarosan vöröslővé vált.
A lány felordított a kíntól, ugyanakkor viszont dübörgött ereiben az adrenalin, mely nem hagyta megállni. Belekönyökölt támadója arcába, aztán lelökte magáról.
Nem törődve a fájdalommal felpattant és megragadva a ruháját, hozzá vágta a férfit egy másikhoz.
Zihálva rohant tovább.

A telihold valóban erősítette a természetfeletti lényeket. Mindenki ereje teljében csapott le a másikra, de jópáran estek áldozatául a fenti haderőnek. A felkavart por rontott a látásviszonyokon, s a levegő lassan megtelt a vér gyomorforgató illatával. Ordítások és fájdalmas nyögések zaja robbantotta fel a késő éjszaka nyugodt atmoszféráját, s lehetetlen lett volna megmondani, pontosan kik is álltak nyerésre.

Tony kiszúrta, hogy az egyik nagyra nőtt vérfarkas a falhoz passzírozta Natashat, aki az elektrosokk segítségével igyekezett kikeveredni a helyzetből - mindhiába. A fickó meg sem érezte, s ahogy felemelte a nőt a nyakánál fogva, ujjai alatt ropogni kezdtek a porcok.
A Vasember nem agyalt sokáig. Ahogy leérkezett melléjük, a felverődő kövek szanaszét repültek, néhány újabb szörnyet eltalálva.
Egy éles, sípoló hang, egy fényes villanás, s a behemót két darabban zuhant le a csata közepébe.
- Neki sem kell már többet cipőt vásárolnia.- jegyezte meg a férfi, majd Nathez fordult, aki köhögve megdörzsölte nyakát.
- Köszi. Kérhetek egy fuvart?
- Hogyne.
Átkarolta a nő derekát, s kilőttek az ég felé. Egy kisebb épület sarkán tette le, ahonnan a Fekete Özvegy rögvest egyesével kezdte leszedni a lent rohanó, társaikat veszélyeztető egyedeket. Minden lövése tűpontos volt - a szörnyek ordítva hullottak el egymás után.

-Hé Kapitány, van egy kis gond gond! - szólalt meg hirtelen Sam, a fülébe helyezett kommunikációs készülékhez intézve szavait.
- Mi történik? - kiabálta vissza Steve, miközben elhajolt a borotvaéles karmok elől. Egy láb így is eltalálta, de cserébe nem sokáig birtokolta a testrészt eredeti tulajdonosa.
- Néhányan oldalt indultak meg, hogy a hátunkba érkezzenek!
- Rhodes, intézitek? - kérdezte levegő után kapkodva a férfi, a válasz meg szerencsére nem késett soká.
- Indulunk!
A Hadigép Sólyommal karöltve repült az épületegyüttes hátsó része felé, biztos távolságban maradva ellenségeiktől. Egy kisebb gránátot akart ledobni közéjük, de az a fajta célzórendszere elromlott a csata közben.
- Valakinél nincs egy robbanékony dolog? - kérdezte kissé kétségbeesve. A másik oldalon Natasha felelt. Leakasztott az övéről egy nyíl fejéhez hasonló tárgyat.
- Ezt vigyétek közel és találjátok el! Nagyot fog szólni.
- Nem repülhetünk oda, lehúznak maguk közé! - feleselt Rhodes, a további vitát azonban elvágta egy fiatal hang.
- Majd én! - kapta ki a nő kezéből Peter, aztán továbblendülve egészen a forgatag közepe felé ugrott. - Hé srácok, itt a jutalomfalat!

Sam eltalálta a robbanófejet saját fegyverével.
A detonációba pedig minden beleremegett. A főhadiszállás egy része recsegve-ropogva kezdett ledőlni, s mindent sűrű porfelhő lepett be néhány percre. A törmelékzápor újabb gondként jelentkezett, míg a levegőt elhaló sikoltások és üvöltések zaja töltötte be.
Vérfarkasok tucatjai sérültek meg és pusztultak el.

A zuhanó Pókembert Tony csípte nyakon, majd gyorsan letette egy biztonságosabb helyre.
- Szép volt kölyök!
Azzal tovább is repült, igyekezve megtisztogatni a területet felesége számára.
Steve Rogers sem adta könnyen magát: habár testét rengeteg sérülés borította, s jellegzetes harciszerelését több helyen is átáztatta már a vöröslő vér, megállás nélkül küzdött tovább. Kemény pofonokat sorjázott a vele szembekerülőkre és pajzsával hárította a hörögve felé lendülő alakok próbálkozásait. Óceánkék tekintetével környezetét is igyekezte szemmel tartani.
- Tony, hogy nézünk ki fentről?
- Prímán, bár a hajad kicsit kócos.
- Úgy értem, hogy áll a harc...! - sóhajtotta a férfi, miközben egy visítva támadó női vérfarkashoz vágta hozzá csillaggal díszített vibránium pajzsát.
Tony végigtekintett a helyzeten.
- Péntek, vizsgáld a mozgásukat! - morogta halkan.
- Igenis.
Néhány másodperccel később ismét megszólalt a kellemes női hang.
- Elemzés elkészítve. Huszonheten fogták menekülőre és huszonhárom aktív harcost észlelek. Hárman a C épület ablakaiból készülnek ráugrani Mrs. Starkra és Ms. Romanoffra.
A férfi teljes sebességgel kezdett repülni az utóbbi helyszín irányába.
- Nyerésre állunk, majdnem harmincan próbálnak menekülni. Parker, hálózd be őket!
- Intézem! - érkezett rögtön a lelkes válasz, ám mielőtt még Tony bármi mást is közölhetett volna, két vérfarkas akaszkodott rá hirtelen.

A férfi elvesztette az irányítást, s nekicsapódott az épület falának. A beton ropogva meghasadt, a Vasember pedig erőtlenül hullott le a földre. Fején apróbb sebekből vékony vérpatak kezdett lefelé csordogálni.
- Uram, számos sérülést érzékeltem. - jegyezte meg Péntek.
- Igen, én is. - motyogta a férfi kissé kábán. A lények ezalatt a páncél darabjaira szerelésére törekedtek, több-kevesebb sikerrel. Tony egy-egy energianyalábbal aztán jobb belátásra bírta őket, de a ruhája így is hiányossá vált. A nanotechnológiának köszönhetően átcsoportosította a páncél egy részét mellkasára, illetve végtagjainak néhány pontjára, ám a helyzet így sem volt különösebben rózsás.

Vee eközben megbénította pár támadóját és tekintetét nem vette le Masonről. A férfi úgy tűnt, vonakodik a további küzdelemtől - egyáltalán nem tetszett neki, hogy vesztésre álltak.
Mikor végre, annyi idő után először ismét egymással szembe kerültek, a lány ereje csúcspontját élte. Nyoma sem volt többé annak a megalázott, rettegő tinédzsernek, akivé lett minden egyes alkalommal, amikor meglátta őt.... Nem. Venus Elisabeth Stark elszántan suhintott felé karmaival, s a fiú vérét kívánta.

Mason alakja szinte alig látszott a kavargó füstfelhőben, s csupán őrjöngéstől fűtött morgása árulta el hollétét. A harc a tetőfokára hágott. Ordítások és fájdalmas nyögések harsantak fel és a verekedés kiegyenlítettnek tűnt. Nem bírtak egymással. Vee minden tudását bevetve küzdött, ám mintha a férfi előre sejtette volna minden lépését. A gyorsaságon is sok múlt: Mason lassabb reakciói jó pár sérülést ajándékoztak neki.
Egészen addig a pillanatig egyenrangú volt a harc, amíg Mason fel nem kiáltott.
- Óh, hát itt van a legnagyobb fegyveretek is! Azt hittem otthon hagyjátok. - nevetett fel a földön négykézláb térdelve.
- Mi van? - torpant meg a lány, ám a változást ő is érezte. Valószínűleg az összes környéken lévő vérfarkason végigfutott a libabőr, ahogy az alak berontott a csatatérre. Egy olyan különleges erő sugárzott belőle, aminek hatására talán minden természetfeletti lény ereiben megfagyott a vér.
Alfa érkezett közéjük.
- Ne.... - suttogta a lány ledöbbenve.

Aiden vörös tekintettel futott be a harc területére. Tudta, hogy a megbeszéltek szerint otthon kellett volna maradnia, ám a csata jelenlegi állását elnézve, örült, hogy nem hallgatott szüleire és titokban követte őket. Natasha kezdett kifogyni a töltényekből és már puszta kézzel való harcra kényszerült. A Kapitányt négyen készültek megtámadni. Peter Parker egyedül hálózott be zihálva minden menekülő egyedet, ezüstös szerrel átitatott fonalakkal. Rhodes nem tudott már célozni és anélkül kellett lőnie, míg Sam karján óriási karmolás nyoma virított.
Az apja a hiányos páncélnak köszönhetően fáradtan próbálta visszatartani az útjába kerülő néhány lényt, míg édesanyja döbbenten meredt rá, majd kiáltott fel fájdalmasan, mikor Mason kihasználva a helyzetet, lerántotta a földre.

Tudta, mit kell tennie.
A fiú minden erejét összeszedte, majd egy hatalmas üvöltés kíséretében a földbe öklözött.
Egy hosszú repedés futott végig a kemény aljzaton, mely azonnal töredezni kezdett. Néhány másodpercen belül egy kisebb szakadék keletkezett, s csaknem az összes maradék vérfarkast magával ragadta. A szörnyek belehullottak, a további törmelék pedig rájuk zuhant és hangos robaj kíséretében esett apróbb darabokra.
Pár pillanatra mindenki megállt a mozdulatban. Döbbenten bámulták a fiút, aki puszta kézzel megváltoztatta a harc menetét csupán néhány perc alatt.
Azok, akik még ezután is éreztek magukban kedvet a gyilkolásra, teljesen elborult aggyal rohantak Aiden felé.
Ám egyszerre többen indultak az ifjú Stark segítségére.

Vee azonban nem láthatta, mi történt ezután, ugyanis Mason megragadta a karját és hátracsavarta. Hangosat roppant a végtag, a lány arcán pedig könnyek gördültek végig, s keveredtek össze a vércsepekkel. Gyötrelmes fájdalom hasított belé és újfent a földre zuhant, ahogy egy óriási csapás érte arcát. Köhögve és egész testében remegve próbált meg feltápászkodni, de a férfi karmai hirtelen nyakába hatoltak.
- Enyém vagy. - hörögte Mason. Alig állt már lábán, szinte félholt volt, de a győzelem édes íze utáni vágy hajtotta még. Nem érdekelte a veszteség, vagy mások halála: ha Alfává válhatott, mindent megért a kisebb háború.
A szavak a lány velejéig hatoltak, s tudta, hogy ebből nem volt menekvés.
A csónakházban megkezdte a procedúrát, itt pedig befejezni készült.
"Enyém vagy." Csak ez visszhangzott fejében.
Hamis, undorítóan hazug szavak voltak ezek.
Ez a gondolat pedig újabb adrenalin-hullámot indított meg benne, s a szőke lány meglépte a lehetetlent.

Egyetlen mozdulattal odanyúlt Mason kezéhez és kitépte karmait vékony bőréből.

- Nem. - mondta ki, hangjából pedig csupa magabiztosság áradt. - Én Steve Rogers lánya vagyok. Egy született Alfa édesanyja. - nyomta meg a szavakat, miközben lassan kiegyenesedett. Úgy szorította a gyűlölt vérfarkas kezét, hogy annak ujjai ropogva kezdtek széttörni, apró, szilánkos darabokra. Életében először a szörny tekintetében a fájdalom mellett, rettegés csillant.
- Venus Elisabeth Stark vagyok. - jelentette ki a lány, térdre kényszerítve újdonsült erejével teremtőjét. - Te pedig barátom... - emelte fel a férfi állát. - ...halott vagy.

A következő másodpercben pedig Vee elmetszette Mason torkát.

Ahogy a fiú tompa puffanással a földre hullott, aranyló szemeiből kihunyt a fény. Kezei élettelenül zuhantak le a porba és ajkai lassan elnyíltak.
Vége volt ámokfutásának.

Abban a pillanatban, hogy Mason meghalt, a társai mind megtorpantak. Sosem hitték volna, hogy egyszer bekövetkezhet ez, s egy olyan hihetetlenül erős vérfarkassal, mint ő, végezhet a Bétája.
Talán egyszer sem volt még rá példa, hogy ilyen falkán belül bekövetkezett volna.
Vee azonban megtette és mikor megfordult, hogy a többiek segítségére siessen, tekintete immáron ugyanolyan vérvörös volt, mint fiának.
Senki nem sejtette, hogy ez is egy lehetőség volt ennek az állapotnak az eléréséhez, de mégis megtörtént.
Venus Stark megölte teremtőjét, így Alfává vált.

Az életben maradt, s még harcoló vérfarkasok mind megálltak és lassan, megadóan, térdre ereszkedtek.
Két Alfa ellen csak egy őrültnek lett volna kedve kiállni.

A csata zaja elült és ijesztő csend telepedett a területre. Az élők torkukban dobogó szívvel bámulták a lányt és senki nem mert megmozdulni.
Végül Tony volt az, aki megtörte a némaságot.
- Éljen, nagyszerű, győztünk, hurrá...! - motyogta fáradtan, majd intett. - ....Akkor, ha most megbocsát a csapat...
A férfi pislogott néhány laposat, majd vérző sebekkel testén, ájultan a földre esett.

Veet máris nem az Alfa-rész érdekelte.
Ijedten férjéhez futott.