- Csak mondom, tizenegy óra múlt.
- És?
- És nincs hiányérzeted?
- De. Az önbecsülésemet néhány éve valahol két playboy-modell mellett, a józan eszemet meg a szülinapodnál hagytam el.
- És a fiad?
- Óh most, hogy mondod...
Vee lesújtó pillantást vetett férjére és leült a fotel karfájára. Nedves tincseit egy törülközővel dörzsölgette és figyelte, ahogy a másik könnyed mozdulattal bezárta a kivetített képeket. Hunyorogva fordult a szőkeség felé és különös tekintettel vizsgálgatta.
- Úszni voltál?
- Dehogy, elkapott egy hatalmas vihar az előszobában. Még jó, hogy rajtam volt a Vasemberes fürdőruhám. - vigyorgott rá és letette a fehér anyagot. Megigazította magán világoskék blúzát és az ölébe ejtette kezeit.

Tony egy rövid félmosollyal jutalmazta a megjegyzést és az ablakhoz lépett. Kibámult a sötét, háborgó óceánra és egy darabig nem is felelt semmit.
- Nincs hatással rád az alkohol, igaz? - fordult hirtelen a lány felé, csípőre tett kezekkel.
Vee kicsit meghökkenve nézett vissza rá.
- Nincs hát, a szervezetem gyorsabban bontja le a kis szörnygénjeim miatt. - fintorodott el. - Miért, az volt a terv, hogy berúgunk, amíg Aidenre várunk?
Tony vállat volt.
- Nem feltétlen, bár így felvázolva, nem is rossz ötlet. - hümmögött, majd megrázta a fejét. - És a drogokkal hogy állsz?
- Mi ez a könnyed, szombat esti beszélgetés? Mások ilyenkor az érzéseikről dumálnak, nem bedobják, hogy "Hé bébi, szívtál már?" - pislogott nagyokat a lány, mire Tony megrázta a fejét.
- Próbálom belőni, miért késhet ennyit a kölyök. Csak akkor bocsátom meg, ha nővel van. - A férfi hangosan gondolkodott, minden lehetőséget elemezve. - Büszke leszek rá, ha félévesen felszedett valakit, ez még a Stark-történelemben is Guinness rekordnak számít.

Vee halkan nevetve megcsóválta a fejét és a füle mögé tűrt egy szőke tincset.
- Mérd be a telefonját és megtudjuk, merre van!
- Milyen embernek nézel engem, hogy azt hiszed, nyomkövetőt tettem a fiam mobiljába? - hunyorgott rá Tony, gyanakvó pillantással.
- Drágám, ismerlek.
- A feltételezés is sért.
Néhány másodperc erejéig farkasszemet néztek egymással, aztán a férfi felsóhajtott.
- Jó, Péntek, mutasd merre van Aiden, a szöszi lebuktatott.
A lány egy diadalmas vigyor kíséretében figyelte, ahogy Tony felturbózott telefonja kivetített egy térképet, s rajta egy piros, villogó pöttyöcske jelezte a készülék hollétét.
A telefon helyzete folyamatosan változott, s egyre közelebb ért a házukhoz.
Vee felállt és ahogy a férfi mögé lépett,  vállára helyezte az állát.
- Mindjárt itthon van, látod, semmi gáz. Mondjuk iszonyú sokat késett, szóval kicsit meg kéne szídni.
- Mit szeretnél, jó zsaru - rossz zsaru?
- Tony, nevelni akarjuk, nem megutáltatni vele az egyikünket.
- Jogos. - A férfi eltette a készüléket és feleségéhez fordult, összefonva maga előtt karjait. - Miért vagy ennyire jártas a gyereknevelésben? Van még valami, amit nem tudok? Egy eltitkolt gyerek?
A lány felnevetett és egy puszit nyomott az arcára.
- Pontosan, itt az idő, hogy megtudd: Peter Parker is az én fiam.
Tony felsóhajtva indult meg a földszint felé, a szemét forgatva.
- ...Ezekkel a gyakornokokkal mindig csak a baj van.

Amint leértek a nappaliba, csendesen kinyílt a bejárati ajtó. Már éppen belekezdtek volna a monológba az ígéretekről, mikor megpillantották fiukat.
Aiden fáradtan, remegve esett be az ajtón. Tekintete vörösen világított, mellkasán hatalmas friss seb virított. Szürke felsője több helyen szétszakadt, bal szeme alatt pedig egy horzsolás őrizte az ütések nyomát. Az orrától apró vérpatak indult meg lefelé, követve bőrének vonalát, majd eggyé válva az ajkaiból kicsorduló cseppekkel.
- Aiden...! - sikított fel fojtott hangon a lány, s azonnal odarohant hozzá. Aggodalmasan és egy óriási gombóccal torkában fogta kezei közé a fiú arcát. Döbbenten végigmérte sérüléseit.
- Veled meg mi történt? - meredt rá meglepetten édesapja is és hasonlóan szerelméhez, ő is a segítségére sietett.
Odavezette a sárga kanapéhoz és finoman leültette. A szíve majd' kiesett a helyéről, olyan erősen dübörgött mellkasában - szinte fizikai fájdalmat okozott neki, hogy így kellett látnia, a bűntudat pedig máris mardosni kezdte.
- Valami nagyon rosszat tettem. - suttogta végül Aiden, mialatt üveges tekintettel bámult maga elé. Kezei remegtek, ám nem mert rájuk pillantani, hisz még ott virított rajta az odaszáradt vér. Ben vére.
Édesanyja kétségbeesetten pillantott Tonyra, majd vissza a fiúra.
- Bántottál valakit? - kérdezte lassan, s a válaszra való várakozás egy örökkévalóságnak tűnt.

Aiden biccentett.

- Meg...megöltél valakit? - Vee hangja megremegett, s azt kívánta, bár ne igazolódna be sejtése.
Az ifjú Stark azonban megtörten bólintott és alig hallhatóan mondta ki a szavakat.
- Bent. A férfit, aki elrabolt.
Jeges csend telepedett a házra. A név hallatán még a levegő is megfagyott a helyiségben, s talán a szívük is kihagyott egy ütemet, mielőtt felgyorsulva folytatta volna munkáját.
Vee holtsápadtan rogyott le a kanapéra és kezeibe temette arcát. Néhány percig csak meredt maga elé és semmit nem bírt tenni. Régen a falkában csak Corey, Harry, Logan, Ben és Mason volt rajta kívül, ám miután sorban mind meghaltak, az eredeti csapatból csupán ketten maradtak. Masonnek fontosabb volt a srác, mint bárki más az életében; legjobb barátjára mindig számíthatott, s ők ketten domináltak a falkában. Mindig gyűlölte, s a tudat, hogy vége volt, egyszerre töltötte el örömmel és mérhetetlen nagy aggodalommal.
Ha Ben meghalt, az azt jelentette, hogy hatalmas kalamajkába keveredtek.

- Mi történt? Pontosan. - szólalt meg hirtelen Tony. Hangja nem csengett vádaskodóan, sem komoran. Kifürkészhetetlen arckifejezéssel figyelte őket.
Aiden pedig lassan mesélni kezdett. Elmondta hogyan találkozott a karneválon Ellaval, beavatta őket az összes apró részletébe a mentőakciónak. Kissé megremegett a hangja, mikor ahhoz a részhez ért, ahol a vérfarkas feltűnt, s tömény fájdalommal a hangjában ecsetelte az összetűzés minden momentumát.
Amikor elhallgatott, egy telefont halászott elő a zsebéből és finoman a dohányzóasztalra ejtette.
- Ez az övé. Miután ott hagytam az erdőben én el...elhoztam ezt. Gondoltam jól jöhet. - dadogta és először apjára, majd anyjára pillantott. - Én ne-nem akartam! Esküszöm! Annyira sajnálom.
Kétségbeesetten csúsztak ki a szavak a száján, mialatt egy könnycsepp gurult végig az arcán. Látszott rajta, hogy belül megtört benne valami, s nem tűnt biztosnak, hogy ez a heg valaha is be fog gyógyulni maradéktalanul.
Vee magához térve a kezdeti sokkból, finoman átölelte fiát és hagyta, hogy az a vállába fúrja fejét szipogva.
- Semmi baj kicsim, ha nem tetted volna, ő végez veled. - simogatta a haját és behunyta szemeit. - Minden rendben. Ben halálát állattámadásnak fogják hinni az emberek. Örülök, hogy jól vagy.

A fiú némileg megkönnyebbült, hogy elmondta a történetet és édesanyja ilyen rendesen kezelte. Azt hitte ordítani fognak és közlik, hogy soha többet nem mehet sehova.
Tony reakciója azonban még mindig váratott magára.
A férfi némán figyelte a jelenetet és megdörzsölte arcát gondterhelten. Nem haragudott, normális esetben még gratulált is volna neki, hogy eltette láb alól azt a szemétládát, aki anno őt órákon keresztül kínozta az elhagyatott autógyárban. Ám tudta, hogy Aidenben ez csúnya nyomot fog hagyni, ráadásul sejtette milyen következményei lesznek ennek az esetnek az ő életüket tekintve.
- És a lány? Mi lett vele? - kérdezte végül, miközben összefonta maga előtt karjait.
Fia elhúzódott Veetől és csupa megbánással hangjában felelt.
- Beljebb vittem Bent az erdőben, hogy tényleg állattámadásnak tűnjön. Mire kijöttem, Ariel eltűnt. - motyogta. - Csak ez maradt utána.
Aiden előhúzta szakadt kabátja egyik zsebéből azt a piros borítással ellátott bicskát, mellyel újdonsült barátja ledöfte a szörnyeteget.
- Fogalmam sincs hová lett. De meg fogom találni. - S ez volt az a pillanat, mikor az ifjú Stark megfogadta magában, hogy bármi történjék is: ha vége ennek az őrületnek, felkutatja Ellat.

A páros csak egy jelentőségteljes pillantást váltott és némán megbeszélték, hogy időre volt szükségük kettesben.
- Mi lenne ha lefürödnél és aztán átöltöznél tiszta ruhába? A sebek miatt ne aggódj, holnapra nyoma sem lesz. - erőltetett magára egy bíztató mosolyt a lány és megsimította Aiden arcát.
- Hallgass anyádra, ázott kiskutya szagod van. - jegyezte meg Tony.
A fiú nagyot nyelt és bólintott.
- Annyira sajnálom ezt az egészet, Apa...! - tette még hozzá, mert úgy érezte, ő jobban haragudott rá, mint Vee, csak nem mutatta. Felkelt a kanapéról és megindult az emelet felé.
Vee oldalba bökte és a "Mondj már valamit!" szavakat tátogta. A férfi észbe kapott és felsóhajtva Aiden után fordult.
- Hé kölyök...! - szólalt meg. - Ha ez megnyugtat, én csináltam már nagyobb hülyeséget is, mint ez. - húzta el a száját úgy, mint aki rossz fát tett a tűzre. - Majd rendbe hozzuk.
A fiú csak halványan elmosolyodott és fáradtan válaszolt.
- Köszi. Szeretlek titeket.

Habár a gondok tömkelege vészjóslóan lengedezett a fejük felett, Vee ajkaira egy mosoly ült ki és átölelte Tony derekát.
- Hallottad? Szeret minket, jó szülők vagyunk. - nézett a lépcső irányába, habár a fiuk már rég felment az emeletre.
- Venus, megölt egy szörnyeteget, mi pedig annyira sem akadtunk ki, mintha egy egyest kapott volna. Nem hiszem, hogy a szótárban ez a definíciója a "jó szülők" kifejezésnek. 
A szőkeség vállat vont és rápillantott férjére.
- Mit forgatsz a fejedben?
- Menekülési terven dolgozom, nem maradhatunk itt. - vágta rá a másik. - Ha Mason megtudja, hogy a pajtija maximum már csak előszoba szőnyegként lehet hasznos, meglesz az ürügy, hogy ránk uszítson mindenkit. És semmi kedvem kutyamenhelyet csinálni az új házból. - sóhajtotta.

Vee azonban más véleményen volt. Hátrébb lépett Tonytól és farmerja zsebébe süllyesztette kezeit. Csupa elszántság sugárzott egész jelleméből, s ezúttal egyáltalán nem tűnt olyan törékenynek.
- Nem, nem futhatunk el. - rázta meg a fejét, a szőke tincsek pedig csak úgy repkedtek a levegőben. - Ennek soha nem lesz vége. Addig nem lesz nyugtunk, amíg az a gerinctelen vadállat él. Éveken, sőt évtizedeken át tűrtem ezt, de betelt a pohár. - A lány kihúzta magát és komoly hangon jelentette ki. - Nem menekülünk tovább. Senki sem bánthatja a fiamat, vagy a férjemet. - Vee mélyen a férfi szemébe nézett. - Ideje beleállnunk ebbe a harcba, Tony. Én magam fogom megölni Masont.
 
A másik tekintetében tiszta büszkeség csillant, ahogy hallgatta a szerelmét. Még sosem látta őt ilyennek. Néha, egy-egy pillanat erejéig fellángolt az az elhatározottság, amit úgy szeretett benne, de ennyire erősnek és gyönyörűnek még sosem mutatta magát.
Őrültség volt, való igaz, ám belül tudta, hogy hallgatnia kell a nőre. Le kellett zárniuk ezt az ügyet egyszer, s mindenkorra.
- És hogy akarod csinálni? Ketten egy csapat vérszomjas farkas ellen? - szegte fel állát, a vonásait fürkészve.
Vee megrázta a fejét.
- Felhívom a barátainkat.
- Steve Rogerst?
- Nem csak őt.
A lány megköszörülte torkát és jelentőségteljes hangsúllyal ejtette ki a szót:
- Mindenkit.

Ezalatt Mason az állam északi részében fekvő, New York zajos belvárosától messze elhelyezkedő régi Bosszúállók Központ folyosóján sétált végig. Néhány halott biztonsági őrt odébb tolt cipője orrával és fintorogva kiáltott fel.
- Hányszor kell még elmondanom, hogy takarítsatok el magatok után? Rendetlen banda. - morogta. Az emeleten lévő konferenciaterem felé sétált nagy lendülettel, az egyik vérfarkasa ugyanis jelezte, hogy valami fontos dolgot talált. Miután a Bosszúállók feloszlottak, az építmény Stark saját, személyes dolgainak fenntartott központtá avanzsált. Nem sűrűn látogatta, s a helyet védő több tucat őrt könnyedén leterítették éhes társai.
Egyfelől amolyan bosszúnak szánta Vee családjának irányába, másfelől pedig szüksége volt egy helyre, ahol összegyűjthette idővel a csapatait. Tombolt benne a vágy, hogy öljön, ám az a nyomorult kisfiú elvette erejének nagy részét. A falka többsége nem tudott erről a kis incidensről, de ő jócskán érezte az utóhatásait. Mindenáron darabokra akarta szaggatni a szőke lányt, majd annak képességeivel legyőzni Aident, s mikor már Stark ordított volna a kíntól, az ő torkát is elmetszette volna.
Tetszett neki ez a kép, szinte tartotta benne a lelket a sok sikertelen akció után.

Ahogy felért a teremhez, lustán berúgta az ajtót és egy magabiztos félmosollyal fordult csatlósához.
- Mi volt ennyire sürgős?
- A tévében állattámadásról számoltak be Főnök. - kezdte óvatosan az alig tizenkilenc éves fiú. - Arrafelé történt, ahol Starkék is laknak. Ahová Bent küldted megfigyelni.
- És? - kérdezte idegesen a srác.
- Utána néztem az esetnek és... ő volt az Főnök. Bent megölték.
A barnahajú férfi gyönyörű arca elsötétült. Gonosz mosolya lehervadt, tekintete szinte koromfeketévé vált, mielőtt még sárgává alakult volna. Orrcimpái megremegtek és fojtott hangon felelt.
- Ez biztos?
- Igen. - hajtotta le a fejét társa.
A düh azonnal eluralkodott Masonön, s teljesen felülbírálta minden addigi gondolatát. Egy forgószékhez lépett, s tiszta erőből belerúgott az ülőalkalmatosságba. A szék végigszáguldott a termen, majd a legközelebbi falnak csapódva ketté tört.
Mason őrjöngött. Sorban kezdte dobálni és szanaszét zúzni a tárgyakat, mialatt megállás nélkül ordított.
Nem érdekelte egy percig sem Jemma halála, a többieké meg pláne nem. Logant némileg sajnálta, de különösebben nem izgatta az a veszteség sem.
Ben viszont évtizedek óta mellette volt, a legrégebbi barátjának számított.
S tudta, hogy ha ez talán nem is Starkék hibája, tökéletes ok volt a legyőzhetetlen csapás elindítására.
Az egyetlen problémát saját, lecsökkent ereje jelentette.

A fiú ezalatt némán figyelte és nem mert közbe szólni. Megtanult vezérük mellett csöndben maradni.
- Mikor lesz a következő telihold? - hörögte neki Mason, mikor már nem maradt mit összetörni a helyiségben.
A vérfarkas előkapta telefonját és néhány másodperc múlva meg is adta a választ.
- Mához két hét múlva.
- Jó. Addigra legyen itt az összes egységünk.
- Mindenki? Az...az rengeteg vérfarkas. - hülledezett a másik, de Mason vérben forgó szemekkel erősítette meg döntését.
- Mindenki. Az. Összes. Falkatag. - tagolta a fogai között szűrve a szavakat. - Ügyelj rá, hogy az utolsók a telihold napján érkezzenek meg.
- Miért...? - kérdezett vissza lassan a srác.
Mason megdörzsölte a homlokát, mint akinek elege volt már a sok idiótából körülötte.
- Azért, mert Vee nem olyan barom, mint ti. - sziszegte. - Valószínűleg náluk van a drága barátom mobilja, vagyis Stark tudásával képesek lesznek visszakövetni a szálakat hozzánk, a helyünkhöz és lehallgatni a telefonos beszélgetéseinket. Lassan kell gyűlnünk. Tudni fogják, hogy a teliholdat várjuk, mert akkor mindannyian háromszor olyan erősek és megfékezhetetlenek leszünk.
- De... akkor ők is azok lesznek, nem? Főleg a srác. Aiden. - érvelt csatlósa, ám a férfi csak felhorkantott.
- A kölyköt úgyse hozzák el magukkal, túlságosan féltik. - mondta undorral. - Túlerőben leszünk, még akkor is ha segítséget kérnek. Ben halála nem maradhat bosszú nélkül.

Fiatal társa hevesen bólogatott és elindult kifelé a teremből, hogy értesítse a többieket is a fejleményekről. Azonban mielőtt még kilépett volna az ajtón, azzal az egy megragadt kérdéssel fejében, visszafordult a másik felé.
- Megint utazunk? Californiaban nyomjuk le őket?

Mason megrázta a fejét és az ablakhoz sétálva, végigfuttatta tekintetét a Bosszúállók volt épületén.
- Meg fognak keresni minket. - vigyorodott el őrülten és zsebre vágta kezeit. - ...Tudják, hogy rájuk vadászunk.