Ahogy Aiden egyre közelebb került a karnevál színes forgatagához, a szíve majd' kiugrott a helyéről. Az izgalom belülről fűtötte megállás nélkül és gyomra várakozásteljesen liftezett fel, s alá.
A kollektív tudatnak nevezett képességének köszönhetően pontosan tudta, mire számíthat "karnevál" név alatt, ám a puszta információ a nyomába sem ért a valós tapasztalatnak.
Számára az egyszerű, város szélén megtelepedett kavalkádhoz képest Disneyland egy ócska játszótérnek látszott.
A széles, nyílt terep oldalán kirakodóvásár helyezkedett el, ahol különböző árusok igyekezték eladni saját portékájukat. Hol édességek tucatja csillogott az asztalon, hol különböző ruhadarabokat és egyéb dísztárgyakat lehetett megvenni. Középen tengernyi játék sorakozott fel: A körhintától kezdve a hullámvasútig minden megtalálható volt. Az óriáskeréknél kígyózó tömeg arra várt, hogy a magasba emelkedjen, s onnan szemlélje meg a gyönyörű összevisszaságot, míg a céllövöldénél apró gyerekek rángatták szüleik kabátját, hogy vegyenek néhány labdát, mellyel megnyerhetik az óriási plüssállatokat.
Az este zenével és gyerekzsivajjal telt meg, a színes fények pedig hol zölden, hol pirosan világították be a tömegben bóklászó fiatalok arcát.

A fiú rengeteg korabelivel is találkozott. Ámulattal figyelte őket, s a hiányérzet - hogy ő sosem válhat olyan normálissá, mint ők - belülről mardosta. A bandájukhoz akart tartozni, eljárni velük béna partikra, nevetni a gimis pletykákon és délután a parkban hülyéskedni.
Különbözött tőlük; úgy érezte, folyamatosan egy hatalmas árnyék borul rá, mely elrejti mások szeme elől. Nem veszik észre, kihagyják a világukból és csupán egy sehová nem passzoló kirakósdarab marad az idők végeztéig.
Ezt a gondolatot pedig gyűlölte.

Órákig bóklászott a karnevál területén és egy üveg gyömbért iszogatott. Nem akart egyedül felülni semmire sem, rosszul érezte volna magát olyan magányosan.
Végül - miután már körülbelül ötödször sétálta körbe az egész helyszínt - az egyik bódé sarkában furcsa jelenetre lett figyelmes.
Először nem is igazán értette az eseményeket, ám úgy érezte, muszáj megtorpannia.
A pultnál különböző italokat szolgáltak fel és a kicsiny bódénak hatalmas forgalma volt. Fiatalok és idősek egyaránt jöttek-mentek, több poharat egyensúlyozva. A fiúnak fogalma sem volt, mi vonzotta ennyire ide ezt a kisebb tömeget: az innivalóknak förtelmes, keserű szaga volt, s a tábla szerint csupán huszonegy éves kor felett szolgáltak ki vendégeket.

Baloldalon egy sötétbarna hajú fiatal lány álldogált, s láthatóan arra várt, hogy a szőke  pultos, végre ráirányítsa figyelmét. Esélytelen játszma volt, a hölgy csak a vele szemben elhelyezkedő fiatal srácokra koncentrált, láthatóan próbálva lenyűgözni valamelyiküket.
A lány felsóhajtva tűrte hátra sötét tincseinek egyikét a füle mögé és a pultra támaszkodott unott arccal. Alig viselt sminket, bőre mégis gyönyörűen és simán fénylett, míg haja lágy hullámokban omlott vállaira.
Ez a látvány még nem is lett volna annyira meglepő, ám Aiden tekintete néhány másik alakra siklott. Tőlük nem messze, három középkorú férfi bámulta ugyancsak a fiatal lányt. Mozdulataik bizonytalanok voltak, bűzlöttek attól a keserű italtól, amit megállás nélkül kortyoltak, s a fiú - kifinomult hallásának köszönhetően - tökéletesen kivette szavaikból, mit szeretnének tenni vele.
Aiden elfintorodott és érezte, hogy az a fajta düh, mely egyfolytában jelen volt benne, újult erővel fellángol.

Csak olaj volt a tűzre, hogy az urak abban a pillanatban megindultak a lány irányába. Az egyik odakönyökölt mellé a pultra és rávigyorgott, míg a másik kettő mögötte állt meg.
- Helló szépségem, meghívhatlak egy italra? - dörmögte a fickó nehezen forgó nyelvvel és tenyere a másik karjára csúszott.
A fiatal hölgy felvonta mindkét szemöldökét és hátrébb lépett azonnal.
- Nem, kösz. Dolgom van. Elnézést, megkaphatnám végre, amit rendeltem?
Az utolsó kérdés a pultosnak szólt, ám az ügyet sem vetett rá.
A férfi követte mozgását és újfent belépett személyes terébe.
- Na szivi, egy pohár még nem a világ vége! Jól fog esni!
- Hagyjon békén! - meredt rá a barnahajú szépség, ám hátrébb már nem kerülhetett. Félig a bódé árnyékába került, útját pedig a másik két alak állta el. Nagyot nyelt, s Aiden hallotta, hogyan gyorsul fel szívverése.
- Na kislány, játszunk! - vigyorgott rá az alak, ám mielőtt még keze a másik derekát érte volna el, az ifjú Stark nagy lendülettel megkocogtatta vállát.
- ....Úgy hallottam, a hölgy nemet mondott. - közölte higgadtan, de megfeszített állkapcsa elárulta, mennyire feszült is volt abban a pillanatban. A vérfarkas-énje előkívánkozott, s minden erejére szüksége volt, hogy ezt a folyamatot ne hagyja végbe menni.

A három figura összenézett, majd hangos vihogásban tört ki. Nem tartották a fiút ellenfélnek, vékony, alig tizennyolc éves kölyöknek tűnt.
- Oké kisfiú, maradj ki ebből, a csajszi velünk van, ismerjük egymást.
- Nem, ez nem igaz! - háborodott fel a lány, tekintete pedig segítségkérően siklott Aidenre. - Nem hagynak békén ezek a barmok!
A csapat legmagabiztosabb ura felmordult a megjegyzés hallatán és egy kissé bágyadt mozdulattal hátrébb taszította a fiút.
- Tűnj innen, amíg szépen mondom!
Aidennek azonban semmi félnivalója nem volt. Habár mindössze féléves lehetett a valóságban, a tudása és adottságai nagy mértékű magabiztosságot kölcsönöztek neki.
Vitte a vére, s abban a pillanatban kiütközött stílusán, ki is az ő apja.
- A lány láthatóan nemet mondott, tudom, nem lehet könnyű felfogni ezt azzal a fél agysejttel, amin egyszerre hárman osztoztok, de az elutasítást megérthetnétek. - sóhajtotta, majd komolyra vette hangját. - Azonnal húzzatok el innen!

A férfi tekintete elsötétült és kezét ökölbe szorította. Nem gondolkodott sokat. A sértés és a hangnem elég volt számára: a fiatal srác felé lendült, hogy egy állkapocstörő mozdulattal a földre terítse.

Aiden azonban látszólag teljes nyugalommal felemelte kezét és elkapta a másik karját még a levegőben.

Rideg tekintettel rámarkolt bőrére, mire támadója arckifejezése a tömény döbbenetből, gyorsan szenvedőre váltott. Felkiáltott fájdalmában, a következő pillanatban pedig hátra esett, eltarolva undorító barátait.
- Azt mondtam, tűnés! - ismételte meg Aiden és közelebb lépett hozzájuk. Gondosan ügyelt arra, hogy a meglepett lány ne lássa az arcát, mialatt szemei vérvörösre váltottak.
A három fickó levegő után kapott, s remegve kezdtek hátrébb kúszni. Valami olyan düh és energia sugárzott a fiú tekintetéből, mely azonnal menekülésre késztette őket.

A lány a szája elé kapta kezét és semmit nem értett a kialakult helyzetből. Letaglózva ácsorgott néhány másodpercig, aztán ismeretlen megmentője felé fordította fejét.
- Aztarohadt. - bukott ki belőle, majd dadogva folytatta. - Kö-köszönöm. Hogy csináltad? Hova jársz kondizni?
Aiden rápillantott és világoskék tekintete immáron némi nyugalmat tükrözött.
- Ne köszönd. Jól vagy?
- Óh én nagyon. Ha nem vagy itt... bele sem gondolok, mi történt volna. - rázta meg fejét, majd röviden megnyalta ajkait és biccentett. - Megtudhatnám a neved? Vagy csak belekarcolsz egy Z betűt egy fába és máris tovább suhansz?
A fiú összeráncolta szemöldökét; a popkultúrális utalások megértése még nem tartozott az erősségei közé.
- Aiden Anthony Stark vagyok. - mutatkozott be udvariasan.
A másik elnyomta halovány, kissé feszült mosolyát és biccentett.
- Én meg Ariel Nincsközépsőnevem Morrison. Várjunk, Stark vagy? - hunyorgott a lány. - Mint a szuperhős?
- Úgy valahogy. Azt hallottam egész rendes fickó. - tette zsebre kezeit Aiden, aztán elgondolkodva folytatta. - És te? A hercegnő után kaptad a neved?
- Hát nem is a mosópor miatt.

A fiúnak tetszett Ariel könnyed stílusa. Úgy érezte, valami igazán jót tett azzal, hogy megmentette, s a magány súlyos terhe máris lekerülni látszott vállairól.
- Van kedved megnézni a karnevált? Eddig csak ötször sétáltam körbe. - intett fejével bénán a különböző játékok felé. A lány beharapta ajkát és körül nézett.
- Igazából a barátnőim küldtek ide, hogy szerezzek valami piát, de... Iszonyú nagy segítség voltak az előbb is. - utalt a korábbi drámára. - Oké, tudod mit? Még várhatnak egy kicsit, ennyi kijár a megmentőmnek. - mosolyodott el.

Aiden szíve nagyot dobbant, hiszen még sosem beszélgetett senkivel ilyen hosszan a családján kívül. A helyzet újdonsága ugyanazt az izgalmat keltette benne, mint a karnevál gondolata odafelé. Természetesen próbált laza maradni, s maga elé képzelni, hogyan reagált volna édesapja az adott szituációban. Ő mindig könnyed, magabiztos és humoros volt - követni akarta a példáját.
- Olyan nagy kiváltság a társaságod?
"Ezt most komolyan hangosan kimondtad? Mindjárt itt hagy, ne legyél barom!" - utasította rendre magát fejben, ám Ariel csak felnevetett.
- Rendben, rosszul fogalmaztam meg. Úgy értettem, hogy nagyon szívesen elkísérlek hatodik körutazásodon is, nekem lenne megtisztelő. - játszotta túl mosolyogva, miközben megindult mellette.

Innentől fogva Aident legkevésbé sem érdekelte a karnevál. Ahogy beszélgettek - semmiségekről - szinte itta a lány szavait és minden apróságra odafigyelt. Tetszett neki a lelkesedése, a nevetése, a mozdulat, amivel folyton elsimította az arca elé libbenő hullámos tincseket.
Ám az idill nem tartott soká.
Mikor átverekedték magukat végre a tömegen és viszonylag előre keveredtek az óriáskerékhez várakozó sorban, a fiú megpillantott egy arcot, melyet remélt, hogy soha többet nem lát viszont.

Ben sétált el dudorászva néhány bódé előtt. Aiden ereiben még a vér is megfagyott egy perc erejéig. Pontosan emlékezett rá. Mikor elrabolták kisgyerekként, mindvégig ez a srác őrizte őt. Ez a vérfarkas volt, aki átvette Jemmatól, majd hurcolta be egy sötét autóba és hajtott el vele az isten háta mögé. Ez a szörnyeteg láncolta őt oda a koszos, elhagyatott elmegyógyintézet egyik falához, majd hagyta magára órákig a sötét, dermesztő helyen.  Ez a szemétláda mutatta be mosolyogva Masont, majd szaggatta majdnem darabokra, mikor akaratlanul is legyengítette legjobb barátját.

Gyűlölte őt, a mosolya minden éjszaka kísértette álmaiban.

Az ifjú Starknak elakadt a lélegzete, ahogy Ben elkapta tekintetét. Mintha némi felismerés tükröződött volna arcán, a tizennyolc éves fiú vonásai ugyanis roppant ismerősek voltak a számára. Nem sejtette honnan, de minden porcikája azt sugallta, hogy ismeri őt.
Azonban annak ellenére, hogy Ben lassan tovább haladt, a fiút nem hagyta nyugodni a gondolat, hogy talán felismerték.
- Ne haragudj, de... muszáj mennem. - fordult rémülten Ariel felé.
- Hogy mi? De most fogunk sorra kerülni. - értetlenkedett az, ám a másik szaggatottan kapkodva a levegőt, megrázta a fejét.
- Vigyázz magadra! - motyogta, majd nagy lendülettel hátat fordított és sietősen megindult kifelé a karnevál területéről. A zsebébe süllyesztette kezeit, kissé lehajtotta a fejét és nagy léptekkel gyalogolt, minél távolabb Arieltől. Igyekezte kizárni a lány döbbent dadogását, amit kifinomult hallásának köszönhetően még jó néhány méterrel odébbról is hallott.

Az egyetlen problémát az jelentette, hogy a lány nem nyugodott bele ebbe a búcsúba.

Lélekszakadva rohant utána, ám Aiden ügyesen és gyorsan kerülgette az embereket, így csupán a kavalkádtól messze, az erdő szélén érte utol.
- Hé várj! Húha be kellett volna járnom tesire.... - lihegte és megfogta a karját. - Mi ez az egész?
A fiú kétségbeesett pillantást vetett felé, s nagyot nyelt. Nem voltak biztonságban, muszáj lett volna lepattintania őt, hogy ha harcra kerül sor, ne legyen közvetlen veszélyben.
- Ella, ez nem a megfelelő pillanat. Menj el! - sürgette, s észre sem vette, hogy máris becézte újdonsült barátját.
Ariel megrázta a fejét és szorosan összepréselte ajkait.
- Nem hagyhatsz csak így itt szó nélkül, legalább azt mondd, hogy utálsz, vagy bipoláris vagy és beütött valami! - gesztikulált hozzá hevesen a kezeivel, teljesen értetlenül. - Mit csináltam Aiden, mondtam valami rossza-
- Áh, szóval Aiden. Jól gondoltam.

A hang beléjük fojtotta a szót. A mellettük lévő erdőből elősétált Ben, sárga tekintete pedig csak a fiatal Starkra tapadt. Ahogy elmosolyodott, éles tépőfogai megcsillantak a késő esti holdfényben.
- Úristen, Jacob Black kinézett téged magának. - akadt el a lélegzete a lánynak és döbbenten fordult a srác felé.
Amint a kezdeti sokk elmúlt, Aiden nagyot nyelt.
- Nem tudom ki vagy. - próbálta komolyan mondani, ám hangja megremegett, s ez elárulta.
A vele szemben álló férfi felnevetett, majd felemelte hegyes karmokkal ellátott ujjait.
- Ne nézz hülyének, tudom, hogy te vagy annak a ribancnak a kölyke. Három szép napot töltöttünk együtt, mielőtt Amerika rohadt kapitánya meg nem jelent. - morogta a végét dühösen.
Szemében elszántság csillant és még testtartása is csupa gonoszságot sugárzott magából.
- Jó, hogy beléd botlottam kicsi fiú! Legalább megbosszulhatom, hogy legyengítetted a legjobb barátomat.

Az események innentől kezdve felgyorsultak.

Ben dühösen felmordulva felé suhintott, míg Aiden elhajolt előle. Utat engedett annak a haragnak, mely benne lakozott, s hagyta, hogy szemei vörösre váltsanak. Tépőfogai és erős karmai előbújtak, ő pedig erejét felhasználva, nagy lendülettel oldalba rúgta ellenfelét. Ezt a mozdulatot még Steve Rogerstől leste el, ám sikerének nem örülhetett sokáig.
Ariel döbbenten felsikkantott és hátrébb lépett.
- FUSS! MENEKÜLJ! - ordította neki Aiden, ám a lány földbe gyökerezett lábakkal bámulta a jelenetet. Nem akarta elhinni, hogy amit látott, az valós, az pedig, hogy a fiú is olyanná változott, mint az a szörnyeteg, csak hab volt a tortán.
Ben kihasználta a pillanatnyi közjátékot és hörögve végigkarmolta a másik mellkasát. A póló szanaszét szakadt, s a sötét vér azonnal szivárogni kezdett a mély sebekből.  Aiden meggörnyedve felordított és tehetetlenül tűrte, ahogy a vérfarkas beletérdel arcába és ezzel a földre kényszeríti.
Ajka felrepedt és egy adag vért köpött ki oldalra.
- MENJ MÁR! - ordította Ellanak, majd megpróbált lábra állni és visszavágni a szörnynek - sikertelenül. Behunyta szemeit és igyekezett koncentrálni. Erősebb volt Bennél, de közelharcban jóval tapasztaltabbnak számított Mason jobbkeze.

A vérfarkas még egyet belerúgott a fiúba, majd leguggolt hozzá, hogy bevégezze munkáját.
- Jaj szegény, kicsi Vee, hogy fog sírni utánad.. - biggyesztette le ajkait.
Azonban mielőtt még bármit tehetett volna, hirtelen egy bicska vékony pengéje nyomódott hátulról a vállába. Ben szemei kikerekedtek és felnyögött a kíntól. Gyorsan megfordult és kirántotta közben a kést magából. Szinte vérben forgó szemekkel meredt az ismeretlen lányra, majd gondolkodás nélkül lekevert neki egyet.
Ariel hátraesett és csillagokat látott az ütés hatására. Elméjére némi köd borult és azon nyomban az ájulás hívogató sötétsége kezdte sajátos énekével hatalmába keríteni.
Mielőtt még engedett volna neki, az utolsó amit megpillantott, Aiden volt.

A fiú köhögve, nagy nehezen feltápászkodott és fénylő, vörös szemeivel a szörnyre meredt. A kis közjátéknak hála Ben háttal állt a sötét éjszakában, így Aiden minden erejét összeszedve végigszántott bőrén. Karmai mélyen hatoltak belé, olyan könnyedén szakították szét, mint kenőkés a vaj lágy felszínét.
Ellenfele teli torokból felordított és térdre esett. Minden energiája elhagyta, s remegő kezekkel támaszkodott meg a földön. Menekülni akart, ám érezte, hogy ezúttal vesztett.
Aiden zihálva mögé lépett, belemarkolt a férfi hajába és felrántotta fejét. Vitte a vére; csak azt látta maga előtt, hogy a másik bántotta újdonsült barátját és a családját is.

Éppen ezért, a következő másodpercben elvágta éles karmaival Ben torkát.